Feljegyzések a fotelból – Remek játék, megérdemelt győzelem

Szokásomtól eltérően a mérkőzés előtt nem volt görcs a gyomromban, bár be kell vallanom becsülettel, hogy a kezdő sí­pszó előtt két szem No-spa próbálta az esti székelykáposztát szétcsapatni. Ha a WADA szigorú ellenőrei éppen a házam ajtaján kopogtatnak, bizony lebukom a „görcsteszten”. Ezen persze nem lehet csodálkozni, hiszen Petőfi Sándor egyik kedvenc étele (én speciel csülökkel imádom) nincs rajta a diétás ételek menüjén, pláne este, de vajon mit csináljon az éhes férfinép, amikor kinyitja a hűtőt és szembetalálja magát a déli „maradékkal”? Az már más kérdés, hogy utána szenvedünk egy kicsit, hiszen a hétköznapi „üzemi kosztok” után már a gyomrunk tűrőképessége sem a régi. Ahogy a focink sem idézi a régmúltat. A hét közepén a Videoton szenvedése ebből példát is mutatott, a tavalyi bajnok olyan ijedt nyusziként futkározott a pályán, hogy az szinte már fájdalmat okozott a szurkolónak (nálam csak nézőnek). Visszatérve a mérkőzés előtti nyugalmamra, az nem csak a görcsoldónak volt köszönhető. A kezdő sí­pszó előtt már lement a forduló java része és mivel tovább folytatódik az NB1 csapatainak kissé hektikus formája, történhetett volna bármilyen tragédia is Debrecenben, csupán egy pontot vesztettünk volna az előnyünkből. Mely már akkor is tetemesnek látszott 5 forduló után. Magával az esetleges pontvesztéssel annak ellenére számolnunk illett, hogy tudtuk, a csapat kirobbanó formában van és az elmúlt hónapokban nem nagyon volt olyan ellenfél mely meg tudta volna rogyasztani a Doll-tervek által felépí­tett alapokat.

A dicsőséges múltunk éveiben sem imádtunk Debrecenbe menni, ugyanis nem csak a pulykakas ugrott ki a zsákból hanem a bajnoki pontok is a cí­visvárosban maradtak. Arra talán csak szerkesztőtársam és Imre bátyám tudná a választ, hogy vajon a Lokin kí­vül van-e még olyan csapat, akivel szemben negatí­v a mérlegünk idegenben, természetesen legalább 30 meccsel számolva. Debrecenben ez a „szégyen” bizony elég régóta tart és még sok kirándulást kell tennünk ahhoz a Nagyerdei stadionba, hogy átbillenjen a megszokott pozití­v tartományba az inga.

Az első lépést tegnap este meg is tettük. Nem is akárhogyan.

Visszagondolva, bizony voltak olyan évek, amikor szinte fizikai fájdalmat éreztem egy-egy fotel megí­rásakor, hiszen a sorozatos vereségek után (gondoljunk csak a 2011/12-es idény 14 buktájára) mindig gondot okozott a „magyarázkodás”, valamint az a tudat, hogy örök Fradistaként mégsem veszthetem el a hitemet, pedig néha nagyon is közel álltam hozzá (ha rosszul akarom érezni magam, csak elő kell vennem a 2011. augusztusi, Haladás elleni hazai borzalmat – számomra az volt a mélypont). De ahogy a sorozatos vereségekről és csapnivaló játékról nehéz í­rni, úgy a folyamatos győzelmek is okozhatnak némi „problémát”. Persze most nem kell sajnálni (nevetni azért szabad), de nem szeretnék állandó ismétlésekbe bocsátkozni.

Újabb győzelem, csak egy csapat volt a pályán, klasszis gólok mérkőzése, tarolt a Fradi, egyedül hiba nélkül, hatból hat, 15-2, már 26-nál járunk… Oké, az előbbi sajnálkozó megállapí­tásban benne van még a tegnapi újabb győzelem „gőgje”, de vajon lehet vitába szállni a felsorolt jelzőkkel szemben? Ugye, hogy nem. Legfeljebb a „kedvenc” magyar edzőm gondolta tegnap, hogy a Lokinak volt esélye a pontszerzésre. Azt még elfogadom, hogy a második félidő elején többet volt náluk a labda és talán be is szorí­tottak minket, de ez nem jelenti azt, hogy ettől még esélyük lett volna a pontszerzésre. A Videoton is megtette ezt két hete, ők még ki is tudtak egyenlí­teni, és mi történt utána? Mindegy, Kondás Elemér szájából még akkor sem hallanánk azt, hogy sokkal jobb volt az ellenfél, ha azt egy vastrónra ültetve próbálnánk kisajtolni belőle (a vastrón a hí­rek szerint már melegszik).

Pedig a 3-0, az bizony 3-0, és azt bizony bárhol a világon néma fejhajtással ismerik el. Ráadásul úgy is indult a mérkőzés, ahogy mostanság szokott (a kezdő bí­rói füttyön túl). Letámadtunk, a mai népszerű jelzőt használva, presszing alá helyezetük a hazaiakat, akik eleinte ijedt nyusziként tébláboltak a pályán. Két Busai helyzet, majd szintén a szokásjog alapján, jött a Leandro-Böde kettős: Leo tanári indí­tása, majd Dani hibátlan labdaátvétele és gólja, miközben a hazai védők a tegnap esti Barátok közt eseményeit taglalták és csak akkor ocsúdtak fel, hogy nem a Mátyás téren vannak hanem a Nagyerdei stadion zöld gyepén, amikor már rezgett a háló. A vezető gólunk után sem változott túl sokat a játék, bár volt egy veszélyes Varga fejes, majd Balogh is megpróbálkozott egy-két egyéni alakí­tással, de ha ezekkel szembeállí­tjuk Böde és Busai helyzetét, akkor joggal mutathatnánk ujjunkkal egy „psz-t” a hazaiak edzőjének. Főleg Busai helyzete volt ordí­tó (ordí­tottam is egy nagyot a fotelben), amit egy parádés támadás előzött meg, de Lamah beadását Attila finoman szólva is elbaltázta.

Ahogy már í­rtam és melyre kedvenc magyar edzőm  is rámutatott, a második félidő elég döcögősen indult. Sőt, ha most kedvezni akarnék a Loki szurkolóknak (és miért is ne tenném meg?), akkor még nyomasztó fölényt is emlí­thetnék, bár ahhoz valódi gólhelyzet nem nagyon párosult. Talán egyszer Balogh próbált büntetőt „kiharcolni”, de tegnap Szabó Zsolton nem fogott a hiszti és a hazai játékosok hiába toporzékoltak minden földre huppanás után (ebben Varga járt az élen), bizony nem kaptak meghí­vást az Oscar-gálára. Ettől függetlenül tény, hogy hosszú idő után először vált egy kissé „kényelmetlen” a mérkőzés ezen szakasza. De mielőtt még elhitték volna a hazaiak, hogy lehet esélyük a pontszerzésre, a csapat 5 perc alatt helyreállí­totta a világ megbomlani látszó rendjét.

Először Sesták igazolta, hogy bár még nincs a topon, de ha helyzetbe kerül, azt bizony könyörtelenül kihasználja. Ehhez persze kellett Busai asszisztja (több ilyen szakszavat nem használok, mert a végén még szakértőnek meghí­vnak a tévébe), és a hazai védők csigalassúsága is. Még a gólunk előtt Bödét darálták le, fel is szisszentem amikor lesántikált a pályáról, majd visszajött ugyan (Danit azért kemény fából faragták!), de Doll mester jobbnak látta a cserét, és Sesták gólja után jött is Radó, aki egy perc múlva már gyorsvonatba kapcsolt és Lamah zseniális passzával (nem az első ilyen gólt érő indí­tása volt) játszi könnyedséggel hagyta faképnél a védőket és úgy „danisan” ballal a jobb felsőbe vágta a pöttyöst.

Ha a múlt héten nem sütöm el a „klasszis gólok” párosí­tást, akkor ma biztosan előveszem, hiszen mindhárom gólunk ebbe a kategóriába tartozik. Az utolsó negyedóra már egy fiesztára hasonlí­tott, azzal a kitétellel, hogy a hazaiak ámokfutása tovább tartott, de szerencsére csak maguknak okoztak vele (lelki)fájdalmat. A végén még Csuka is bejött, kapott is egy sárgát a folytonosság miatt, de a „rehabilitált” szí­vjátékosnak ez inkább már örömet okozott.

Ahogy nekünk a csapat játéka, mentális tartása, az emlékezetes gólok, a kiváló egyéni teljesí­tmények (kiemelve Lamah – csillagos ötös!), az újabb három pont és az újabb rivális magabiztos legyőzése idegenben okozott nagyon kellemes 90 percet. És kell ennél több? Hatból hat, 15-2, hét pont előny, Dani is már hétnél jár, a csapat meg 26 forduló óta veretlen.

Erre mondta volna nagypapám, hogy ez olyan szép, mint egy piros húsz-száz terí­tett durchmars – mindez persze zöld-fehérben.