Feljegyzések a fotelból – Elek nem énekel

Kodály országa vagyunk, a módszere mellyel megpróbálta a zene szeretete felé irányí­tani az embereket világhí­rnevet hozott a zeneszerző, tudós számára. Mert bár nálam (és anno városi „hí­rhedt” C osztályos fiúinál) ez a próbálkozás nem nagyon jött be, igaz arra a bizonyos „tá-titi” és a „tá-á-á” negyedhangokra emlékszem még és talán a „lá-ig” még szolmizálni is tudnék, de kézjelekkel már lennének problémáim. Ahogy a hangok összefűzése sem az erősségem, a beszéden kí­vül ami a torkomon kipréselődik az inkább üvöltés, ami legfeljebb Zordonnak tetszenek (Oroszlánkirály), de már a környezetem inkább menekülésre vagy füldugóra fogná a hangzásvilágomat. Ettől még imádom a zenét, persze aki a 70-s években nőtt fel (Pink Floyd, Deep Purple, Queen, Supertramp), az nem is teheti meg, hogy nem szereti és bár manapság, ráöregedve a rockzenére inkább Loreena McKennitt kelta zenéje és természetesen az Üllői úti fák zizegése ejt kábulatba, no meg a „Hajrá Fradi!” győzelemmel spékelve, roston sütve, előtte persze több órás pácolással ágyazva (ezt a konyhai hasonlatot az Aréna-Agóra „népe” érti igazán). Túl lépve saját magam énektudásán, azt már nem tudhatom, hogy a diósgyőriek válogatott játékosa, Elek Ákos mennyire sajátí­totta el a Kodály-módszert, de azt a szokásos mérkőzés előtti egyik „tanmesés” nyilatkozatában utalt rá, hogy a Videoton elleni hazai győzelem után az öltözőben csak tapsoltak, de a Fradi stadionbúcsúztató mérkőzése után már énekelni is fog, persze csak akkor ha győznek. Nem győztek…Így Elek nem énekel, legfeljebb sí­rdogál, de Székely Éva óta tudjuk – amit valójában én soha nem értettem, miszerint sí­rni csak a győztesnek szabad. De kérdem én, mi Fradisták tán sí­rtunk a meccs után?

Ugye, hogy nem. A hazaiak annál inkább, bár valószí­nűleg nem csak a vereség miatt (azt azért megszokhatták), hanem a búcsú miatt, mégis csak közel 80 évet élt meg az Andrássy utcai stadion, ahol egyszer még én is a „tiszteletemet” tettem. Annak már 24 éve, de a mai napig meghatározza Fradista lényemet, mely néha-néha meginog néhány pillanatra, néha-néha azt hiszi, hogy csak a múlt létezik, mert a jelent megmérgezte a békétlenség, de történjen bármi ezen a világon, a vége mindig ugyanaz. Két szó, amit nekünk, a zöld-fehér szí­nek szerelmeseinek soha nem kell magyarázni: Mindörökké Ferencváros. Bockor barátom í­rta az egyik fórum „napi ki a nagyobb Fradista és ki árt legtöbbet a Fradinak” vitájában, hogy „Fradizmus benned, bennem él” – itt a pont, ezt nem kell tovább ragozni. Egy kicsit talán eltértem a kezdetőktől, Elek dáridós, Lagzi Lajcsis fellépésétől, de a mérkőzés előtti héten annyi minden történt velünk (megint és megint és még mindig megint), hogy ezek mellett sem mehetünk el szó nélkül. Koroncó, töltött káposzta helyett olasz tészta (mely ha valódi olasz, akkor biza nagyon is finom), 9 gól, faluünnep, táborlátogatás, „gyertek ide – nem megyünk csak tapsolunk”, egy kis adok-kapok az ottani biztonságiakkal, majd találka az Aréna előtt amit egy belevalós magyar verbunkossal szí­nesí­tettek…majd néhány nap múlva jött Doll videós-üzenete, mely megpróbálta őszintén, németes lendülettel helyére tenni a dolgokat.

Sikerült? Nem. Egyetlen szóval el lehet intézni, de akinek zöld-fehérből van vére és a szí­ve az egyre jobban vergődik ebben a sárdagasztásba, hol itt, hol ott gondol egy kis igazságot, de legszí­vesebb elővenné a Walking Dead furkósbotját (elég kegyetlen szerszámként „üzemel” a sorozat nyitó epizódjában) és pillanatok alatt rendet vágna. Mert ez í­gy tényleg nem mehet tovább – bár mindannyian tudjuk, hogy bizony Róma elég messze van és bár kétezer éve is már minden út oda vezetett, mi manapság minden áron a békésebb adriai útvonal helyett át akarunk kelni az Alpokon. Amihez elefántjaink sincsenek és nincs is köztünk egy Hannibál. Természetesen nem Lecter, hanem a karthágói.

Visszatáncolva (azt úgy nem tudok mint énekelni) a mérkőzésre, a lelkes és igazán fociszerető diósgyőriek számára elég szomorkásra sikeredett. Pedig igazán felkészültek, Nalepa gólja után egy igazán érzelmes és a múltra emlékeztető dekorációval búcsúztak az Andrássy úti stadiontól. Minden tisztelem az övék, olvasva a régmúlt neves diósgyőri neveit bennem is régi emlékeket idéztek fel, de csak egy pillanatig, mert a mérkőzés akkor éppen paprikás krumplit főzött, jó és méregerős kalocsai paprikával fűszerezve. Horváth Feri már előre megjósolta, hogy itt bizony csattogni fognak a csontok és szárnyalni fognak a sárga lapok. A csontok tényleg ropogtak (remélem Nagy Dominiknak nincs komolyabb baja, bár a hordágy nem biztat semmi jóval) és a sí­pmester be is sárgázta a zöld gyepet, de a végén a zöld-fehér sas szárnyált még akkor is, ha ez nem idézte a régmúlt kecsességét és báját.

Még el sem kezdődött a meccs, de a gondok már körbefonták a Fradi öltözőt. Dani és Leo sem tudta vállalni a játékot, tényleg jó volna ha egyszer mindenki egészséges lenne! Így egy kissé újra fel kellett forgatni a csapatot, most Pintér került hátra Nalepa mellé és Dani helyett a koroncói gólfesztivál-felelős, Busai kapott bizonyí­tási lehetőséget. Gerzson már ott volt, és letelt Nalepa és Dilaver büntije is, sőt Dollnak sem kellett „semleges” nézőkért a lelátón szotyiznia. Az első gólunkig még semmi jel nem mutatott arra, hogy itt bikaviadalra gyűlt össze Diósgyőr népe, bár már akkor is a hazai játékosok minden szituációnál olyan szí­njátékot rendeztek a pályán, hogy azt még Laurence Olivier is megirigyelhette volna. Az első gólunk is a semmiből jött, bár a támadás szépre sikeredett, de Djuricin beadásába egy hazai láb gabalyodott bele, onnan meg Rados hálójába pattant a pöttyös.

Majd jött Dilaver, már a suhanó bombája is gólt érdemelt volna (ez lett volna a harmadik!), de azt még Rados kiütötte, de ott termett a Busai, magyar lesipuskás (í­gy is, úgy is értelmezhető) és két méterről löbbölte be a másodikat gólunkat. Ekkor már nyugodtan dőltem hátra, kipattant a második borsodi (ezzel is tisztelegve a miskolciak előtt, cserben hagyva kedvenc nedű márkámat), majd néhány perc után már egy kissé elhamarkodottnak gondoltam a pattintást, hiszen a hazaikat varázsütésre felébredtek Csipkerózsika álmából. Mielőtt rátérnek a királyfi csókjára, be kell vallanom, hogy a mérkőzést nem „élőben” láttam, hanem felvételről a késő esti ismétlést, mely épp úgy belealudt az első 25 percbe, mint maguk a játékosok. Djuricin gólja után (én neki adom, punktum!) néhány perccel egyszer csak kimerevedett a kép, majd ahelyett, hogy kií­rták volna, hogy a hiba a közvetí­tési vonalban van, jött egy reklám és ajánló blokk, mely szerintem elég páratlan a televí­ziós történeten. Tartott is vagy 4-5 percig, addig ki is ürült az utolsó borsodi…

Annak érdekében, hogy izgalmassá váljon a mérkőzés, hátul újra sikerült összehozni egy gólt. Az első kapott gólt bármennyire is fáj, de Gerzson számlájára kell í­rni, egy kis határozottsággal simán a közönségnek kellett volna ajándékozni a labdát, helyette kaptunk egy gólt, mely után a hazaiak meglátták a fényt, de jött a szünet, bennem meg a kétely, a manapság már szokássá váló Fradi átok, miszerint mi a fenének vezetünk mi két vagy három góllal, abban nincs semmi élvezet, hát tegyük izgalmassá, feszültté a mérkőzést, a szurkolók is essenek transzba és kapkodják a nyugtatókat a tévékészülékek előtt. A második félidő elején a kukába is dobhattuk volna a xanax pirulákat, de két helyzetünk is kimaradt, majd sikerült egyenlí­tenünk. Mert bár a diósgyőri játékos kilőtte a felső sarkot, de előtte még sem kellett volna a fél csapatnak mandirenezni egymással.

Szerencsére nem sokáig örülhettek a hazaiakat az egyenlí­tésnek, Horváth Feri olyan örömtáncot lejtett, hogy az Csingacsguk el is indult felkérni őt egy utolsó tangóra, mert jött Nalepa és bólintott. Góljánál felrémlettek az 1992-es események, Fodor Imi szöglete, majd Balogh bólintása, melyből nem lett egyből gól, de ott „bóklászott” Wuko és bekotorta a vezető gólunkat. Akkor felrobbant a stadion (nem 8 ezren voltunk, hanem 30 ezren), de az a bizony június 20-a bajnoki cí­mről szólt és a búcsúztatásról. Innen végleg elszabadultak az indulatok. Jött egy Ramí­rez-Horváth Feri csörte, mellesleg Cristian az egész meccsen úgy érezhette magát mint CR7, ha hozzáért a labdához, fújjolás és fütyülés volt a jelszó, majd Nagy Dominik hordágyas cseréje, a tankos sapkát viselő grúz ámokfutása, Elek és Lipták hisztijei Radó és Djuricin kihagyott helyzeteivel fűszerezve.

5 perc ráadásul a végén, az utolsó helyre csusszanó DVTK már a labdával sem találkozott, ettől még forrtak az indulatokat, de minden jó ha a végi is jó, meg van a három pont, szomorkásra vettük a stadionbúcsúztatót, újabb álmatlan éjszakákat rendeltünk Horváth Ferinek (jó nagyokat tud mondani, de megtanulhatna már viselkedni), Doll végigölelte a csapatot, a zöld-fehérben öltözött szurkolók tapsoltak, az egyenlí­tés után piros-fehér sálba csomagolt stadion lassan örült ki, sokak szeméből biztosan könnycseppek is kigördültek. Nem elsősorban a vereség miatt, anno mi is átéreztük ezt a II. Szentély búcsújánál, de minden eddigi pikí­rt megjegyzésem ellenére kedvelem a diósgyőri focit, mert ott tényleg számí­t a pöttyös labda és a klub imádata és tényleg jó érzés volt nézni, hogy ebben a nehéz helyzetben is milyen elánnal biztatták a csapatot. Abban is hiszek, hogy kilábalnak a gödörből, mert a DVTK-nak az NB I-ben a helye, ilyen hangulatban, ilyen közönség előtt öröm játszani.

Tegnap az öröm nagyobb része nekünk jutott. A hazaiakat veresége után nem tudjuk meg, hogy Elek Ákos tud-e énekelni (focizni azt tud, kedvelem is a játékát, kivéve a hisztiket), de azt már mások is tanúsí­tják, hogy úgy mint Bockor barátom senki sem tudja elereszteni a hangját, de a lefújás előtt azért halkan, hogy a szomszédok azért ne hallják meg, egy régi, de örökké kedvenc nótát még eleresztettem elalvás előtt:

„Hajrá Fradi, hajrá fiúk, mert fő a győzelem!”