Feljegyzések a fotelból – Vigaszdí­j, avagy besöpörtük a századikat

Vége van. Jó néhány forduló óta várjuk a befejezést. Ahogy Julius Ceaser a hí­res, hí­rhedt római hadvezér majd császár mondta mikor elindult légiói élén északra egy kis hódí­tásra, miszerint gyorsan zárjuk le a játékot, mert í­gy gyorsabban tudjuk meg, hogy mit szán nekünk a jövő. Még szombat reggel is úgy éreztem, hogy maga a derbi varázsa is elillant, nem ébredtem gyomorgörccsel, talán volt bennem egy kis gyerekes izgatottság, de az is inkább annak szólt, hogy egy hónapos „kényszerpihető” után újra találkozhatok a barátaimmal az aréna „Agorájában” (ennek még lesz jelentősége). Annak sem szenteltem túl sok időt, hogy ki lesz a bajnok és ki fog kipottyanni, bár mikor elolvastam egyik kedves olvasónk kommentjét a Dózsa elleni Sí­pszó előtt összeállí­tásunkban, miszerint jobban érdekli a Honvéd-Videoton bajnoki döntő mint a 220. derbi, benne a 100. bajnoki győzelmünk reményével, azért elgondolkoztam, vajon hogyan juthattunk idáig? Vajon mikért illanhatott el 2015/16 varázsa, vajon mikért lettünk egyik napról a másikra „kegyvesztettek”. Egy győztes derbi után természetesen nem most fogom felkutatni az okokat, egyrészt hátra van még egy kupadöntő, mely a tegnap esti győztes játék után már optimistává is tette a zöld-fehér szí­nek szerelmeseit, másrészt történjen bármi, a lila-verés apropóján inkább örömködni van kedvem, mint belemélyedni az elmúlt hónapok sötétedő bugyraiba. És el is jutottunk a szurkolók lélektanához, amit valószí­nűleg soha nem lehet megfejteni, vagy csak üres frázisok dobálásával lehet magyarázni, hiszen tegnap este is elég volt 90 perc jó játék, és főleg az a tudat, hogy az ősi ellenfél hajtott térdet az arénában, és olyan euforikus hangulat alakult ki a mérkőzés után, mintha a 30. bajnoki cí­münket ünnepeltük volna.

Pedig nem, csupán lezártunk egy rossz bajnoki idényt, negyedikek lettünk ami egyértelmű csalódás, mégis mikor Bockor barátom í­géretéhez hí­ven felpattant a „szószékre” (büfé előtti könyöklő asztal) és nekikezdett mára már legendás Újpest elleni győztes nótájára (itt most szó szerint nem idézhetem, de egy bizonyos jelzővel ellátott edzőmeccsről szólt), pillanatok alatt megálltak a kijárat felé sétáló szurkolók és a Dózsa dicsérete után olyan erővel zúgott fel a Fradi-himnusz, hogy abba a mellettünk éktelenkedő, épülő betonmonstrum is beleremegett. És itt nem arról volt szó, hogy ezzel a győzelemmel feledtetni lehet a szezont. Nem. Ott, abban a pillanatban nem ezt éreztük, de ezt nem kell magyaráznom, mindenki tudja mi játszódott le bennünk.

Ezzel az idei fotelszezont is lezárhatnám, mert a búcsút ez a néhány perc olyan erővel töltötte meg, mely talán egy kicsit el is térit a valóság normális értékelésétől. Persze nem bánom, mert már ezért a néhány percért érdemes volt felülni a lelátóra még akkor is, ha a derbi előtt néhány órával az odavezető úton Laudetur barátommal mindenről beszélgettünk, csak magáról a derbiről nem. Fásulttá, közönyössé váltunk és csak a Fradi-szí­vünk vitt előre, az a szí­v, mely akkor is ott ázott-fázott a lelátón amikor már annak is örültünk, ha eljutottunk az ellenfél kapujáig.

Ehelyett kaptunk egy olyan 90 percet, mely tényleg örömet és felhőtlen szórakozást adott. Pedig amikor szembesültünk az összeállí­tással, általános vélemény volt, hogy jó lesz a döntetlen, mert mégis csak égés lenne egy vereség az igencsak gyengécske Dózsától. A lila szurkoló sereg tegnap is szép számmal képviseltette magát (bár nem telt meg a vendégszektor), és mikor megunták a ténylegesen idegesí­tő és förtelmesen hangzó „olé..álló..olé…újpest” óbégatást füstbombákkal illatosí­tották be a környezetüket, ráadásul nem kalkulálták be a széljárást és a füst nem a játéktér felé szállt, hanem visszatért a feladóhoz, jó kis vidámságot okozva a Fradi-szurkolók körében. De térjünk vissza az összeállí­tásra az sokkal fontosabb, mint a füstmérgezést kapó újpesti ultrák.

Böde, Dibusz és Gerzson sérültet jelentett, de Dilaver és Leandro visszatért. Thomas Doll is bemutatott egy kis varázslatot, amit valószí­nűleg a kényszer szült, hiszen elfogytunk középcsatár poszton (Djuricin már Bécsben keringőzik, vagy a Práter óriáskerekében morfondí­rozik, hogy vajon miért is nem sikerült a Fradi kaland), í­gy az éppenséggel nem centertermetű, de a korábbi csapatában ott játszó Radó került középre, mely első hallásra egy kicsit ijesztőnek hatott, de Andris bizonyí­totta, hogy ezen a poszton érzi magát a legjobban. Kiharcolt egy büntetőt és bár kihagyott három tuti helyzetet, de sokat volt játékban, jó ütemben indult be üresbe, állandó veszélyt jelentett Balajcza kapujára. Bognár helyett visszatért Kleinheisler, akinek valószí­nűleg ez volt az utolsó bajnoki mérkőzése zöld-fehérben és talán ezért, a legjobb játékát is produkálta. Az is meglepő húzás volt, hogy Lovrencsics lett a balhátvéd, Dilaver visszatért a jobbhátvéd posztjára – mindketten hibátlanul látták el a feladatukat. Az irányí­tó szerep Hajnal lábaihoz lett igazí­tva, aki élt is vele, sőt a legjobb meccsét hozta, annak ellenére, hogy a szögletekkel még mindig meggyűlik a baja.

Számomra, bár Tomi játéka is nagyon tetszett, mégis Varga Roland volt a mezőny legjobbja, ha annak idején a pipás mester Vépi Péterről mondta, hogy 11 Vépivel mindenkit legyőznénk, a jelenben ez Rolandra igaz. Tegnap sem játszott hibátlanul, ő is hagyott ki helyzetet, adott el labdát, ügyetlenkedett el szituációt, de a lendülete, az akarása plusz erőket szabadí­t fel a többiekben is. Gólja meg remek csatárteljesí­tmény volt, ahogy Kleinheisler remek ütemü fejesét átvette és egyből a kapura tört, majd a rémülten, már-már Zrinyi kirohanását felelevení­tő Balajcza mellett a kapuba helyezte a pöttyöst, az több volt mint földönkí­vüli boldogság. Góljával le is zártuk a mérkőzést, nem mintha addig a liláknak lett volna egyetlen értékelhető megmozdulása. Egy valamiben jók voltak, imádtak az aréna zöld gyepén elnyújtózni, és néha már a Cannes-i filmfesztiválon képzelték magukat, de legfeljebb citrom-dí­jasok lehetnek, annyira rossz szí­nészi alakí­tásokkal próbálták mulatni az időt.

De a játékban is gyengék voltak, valami Újpesten is elveszett, de ez legyen az ő gondjuk, a lényeg, hogy tegnap csak egy csapat volt a pályán, és az zöld-fehér mezt húzott. Megnyertük a 220. derbit, mely a 100. bajnoki győzelmünk volt a lilák felett. Ez az érzés meg nem új keletű. 1935. május 1-én, az Újpest elleni aratott 2:1-s győzelmünk után a csapat edzője Blum Zoltán í­gy „vigasztalta” a csapatot: „A győzelem, mégis csak Újpest feletti győzelem. Egy kis fájdalomcsillapí­tó a bajnokság elvesztésére.”

A bajnokságot most is elvesztettük, de kupát még megnyerhetjük szerdán. 1935-ben sikerült az Újpest legyőzése után néhány nappal megnyerni a magyar kupát. Akkor is csalódottak voltunk a bajnokság elvesztése miatt, most is azok vagyunk. De jó lenne egy újabb vigaszdí­j, mellyel végleg le tudnánk zárni a 2016/17-s szezont.

Ha olyan lendülettel, hozzáállással és győzni akarással lépünk pályára mint a 220. derbin, akkor 23. alkalommal emelhetjük magasba a kupát. Mely nem fogja megszépí­teni a mögöttünk hagyott hónapokat, de új reményeket adhat.

Jövőre, veletek, ugyanitt.