Vége van. Jó néhány forduló óta várjuk a befejezést. Ahogy Julius Ceaser a híres, hírhedt római hadvezér majd császár mondta mikor elindult légiói élén északra egy kis hódításra, miszerint gyorsan zárjuk le a játékot, mert így gyorsabban tudjuk meg, hogy mit szán nekünk a jövő. Még szombat reggel is úgy éreztem, hogy maga a derbi varázsa is elillant, nem ébredtem gyomorgörccsel, talán volt bennem egy kis gyerekes izgatottság, de az is inkább annak szólt, hogy egy hónapos „kényszerpihető” után újra találkozhatok a barátaimmal az aréna „Agorájában” (ennek még lesz jelentősége). Annak sem szenteltem túl sok időt, hogy ki lesz a bajnok és ki fog kipottyanni, bár mikor elolvastam egyik kedves olvasónk kommentjét a Dózsa elleni Sípszó előtt összeállításunkban, miszerint jobban érdekli a Honvéd-Videoton bajnoki döntő mint a 220. derbi, benne a 100. bajnoki győzelmünk reményével, azért elgondolkoztam, vajon hogyan juthattunk idáig? Vajon mikért illanhatott el 2015/16 varázsa, vajon mikért lettünk egyik napról a másikra „kegyvesztettek”. Egy győztes derbi után természetesen nem most fogom felkutatni az okokat, egyrészt hátra van még egy kupadöntő, mely a tegnap esti győztes játék után már optimistává is tette a zöld-fehér színek szerelmeseit, másrészt történjen bármi, a lila-verés apropóján inkább örömködni van kedvem, mint belemélyedni az elmúlt hónapok sötétedő bugyraiba. És el is jutottunk a szurkolók lélektanához, amit valószínűleg soha nem lehet megfejteni, vagy csak üres frázisok dobálásával lehet magyarázni, hiszen tegnap este is elég volt 90 perc jó játék, és főleg az a tudat, hogy az ősi ellenfél hajtott térdet az arénában, és olyan euforikus hangulat alakult ki a mérkőzés után, mintha a 30. bajnoki címünket ünnepeltük volna.
Pedig nem, csupán lezártunk egy rossz bajnoki idényt, negyedikek lettünk ami egyértelmű csalódás, mégis mikor Bockor barátom ígéretéhez híven felpattant a „szószékre” (büfé előtti könyöklő asztal) és nekikezdett mára már legendás Újpest elleni győztes nótájára (itt most szó szerint nem idézhetem, de egy bizonyos jelzővel ellátott edzőmeccsről szólt), pillanatok alatt megálltak a kijárat felé sétáló szurkolók és a Dózsa dicsérete után olyan erővel zúgott fel a Fradi-himnusz, hogy abba a mellettünk éktelenkedő, épülő betonmonstrum is beleremegett. És itt nem arról volt szó, hogy ezzel a győzelemmel feledtetni lehet a szezont. Nem. Ott, abban a pillanatban nem ezt éreztük, de ezt nem kell magyaráznom, mindenki tudja mi játszódott le bennünk.
Ezzel az idei fotelszezont is lezárhatnám, mert a búcsút ez a néhány perc olyan erővel töltötte meg, mely talán egy kicsit el is térit a valóság normális értékelésétől. Persze nem bánom, mert már ezért a néhány percért érdemes volt felülni a lelátóra még akkor is, ha a derbi előtt néhány órával az odavezető úton Laudetur barátommal mindenről beszélgettünk, csak magáról a derbiről nem. Fásulttá, közönyössé váltunk és csak a Fradi-szívünk vitt előre, az a szív, mely akkor is ott ázott-fázott a lelátón amikor már annak is örültünk, ha eljutottunk az ellenfél kapujáig.
Ehelyett kaptunk egy olyan 90 percet, mely tényleg örömet és felhőtlen szórakozást adott. Pedig amikor szembesültünk az összeállítással, általános vélemény volt, hogy jó lesz a döntetlen, mert mégis csak égés lenne egy vereség az igencsak gyengécske Dózsától. A lila szurkoló sereg tegnap is szép számmal képviseltette magát (bár nem telt meg a vendégszektor), és mikor megunták a ténylegesen idegesítő és förtelmesen hangzó „olé..álló..olé…újpest” óbégatást füstbombákkal illatosították be a környezetüket, ráadásul nem kalkulálták be a széljárást és a füst nem a játéktér felé szállt, hanem visszatért a feladóhoz, jó kis vidámságot okozva a Fradi-szurkolók körében. De térjünk vissza az összeállításra az sokkal fontosabb, mint a füstmérgezést kapó újpesti ultrák.
Böde, Dibusz és Gerzson sérültet jelentett, de Dilaver és Leandro visszatért. Thomas Doll is bemutatott egy kis varázslatot, amit valószínűleg a kényszer szült, hiszen elfogytunk középcsatár poszton (Djuricin már Bécsben keringőzik, vagy a Práter óriáskerekében morfondírozik, hogy vajon miért is nem sikerült a Fradi kaland), így az éppenséggel nem centertermetű, de a korábbi csapatában ott játszó Radó került középre, mely első hallásra egy kicsit ijesztőnek hatott, de Andris bizonyította, hogy ezen a poszton érzi magát a legjobban. Kiharcolt egy büntetőt és bár kihagyott három tuti helyzetet, de sokat volt játékban, jó ütemben indult be üresbe, állandó veszélyt jelentett Balajcza kapujára. Bognár helyett visszatért Kleinheisler, akinek valószínűleg ez volt az utolsó bajnoki mérkőzése zöld-fehérben és talán ezért, a legjobb játékát is produkálta. Az is meglepő húzás volt, hogy Lovrencsics lett a balhátvéd, Dilaver visszatért a jobbhátvéd posztjára – mindketten hibátlanul látták el a feladatukat. Az irányító szerep Hajnal lábaihoz lett igazítva, aki élt is vele, sőt a legjobb meccsét hozta, annak ellenére, hogy a szögletekkel még mindig meggyűlik a baja.
Számomra, bár Tomi játéka is nagyon tetszett, mégis Varga Roland volt a mezőny legjobbja, ha annak idején a pipás mester Vépi Péterről mondta, hogy 11 Vépivel mindenkit legyőznénk, a jelenben ez Rolandra igaz. Tegnap sem játszott hibátlanul, ő is hagyott ki helyzetet, adott el labdát, ügyetlenkedett el szituációt, de a lendülete, az akarása plusz erőket szabadít fel a többiekben is. Gólja meg remek csatárteljesítmény volt, ahogy Kleinheisler remek ütemü fejesét átvette és egyből a kapura tört, majd a rémülten, már-már Zrinyi kirohanását felelevenítő Balajcza mellett a kapuba helyezte a pöttyöst, az több volt mint földönkívüli boldogság. Góljával le is zártuk a mérkőzést, nem mintha addig a liláknak lett volna egyetlen értékelhető megmozdulása. Egy valamiben jók voltak, imádtak az aréna zöld gyepén elnyújtózni, és néha már a Cannes-i filmfesztiválon képzelték magukat, de legfeljebb citrom-díjasok lehetnek, annyira rossz színészi alakításokkal próbálták mulatni az időt.
De a játékban is gyengék voltak, valami Újpesten is elveszett, de ez legyen az ő gondjuk, a lényeg, hogy tegnap csak egy csapat volt a pályán, és az zöld-fehér mezt húzott. Megnyertük a 220. derbit, mely a 100. bajnoki győzelmünk volt a lilák felett. Ez az érzés meg nem új keletű. 1935. május 1-én, az Újpest elleni aratott 2:1-s győzelmünk után a csapat edzője Blum Zoltán így „vigasztalta” a csapatot: „A győzelem, mégis csak Újpest feletti győzelem. Egy kis fájdalomcsillapító a bajnokság elvesztésére.”
A bajnokságot most is elvesztettük, de kupát még megnyerhetjük szerdán. 1935-ben sikerült az Újpest legyőzése után néhány nappal megnyerni a magyar kupát. Akkor is csalódottak voltunk a bajnokság elvesztése miatt, most is azok vagyunk. De jó lenne egy újabb vigaszdíj, mellyel végleg le tudnánk zárni a 2016/17-s szezont.
Ha olyan lendülettel, hozzáállással és győzni akarással lépünk pályára mint a 220. derbin, akkor 23. alkalommal emelhetjük magasba a kupát. Mely nem fogja megszépíteni a mögöttünk hagyott hónapokat, de új reményeket adhat.
Jövőre, veletek, ugyanitt.
Vélemény, hozzászólás?