Korányi Lajos

A ragyogó fizikai felépí­tésű, atlétikus mozgású játékos a magyar labda­rúgás legkiválóbb hátvédjei közé tartozik. Nagy gyor­sasága tökéletes rúgótechnikával, kitűnő helyezkedés­sel és fejjátékkal, határozott és könnyed szerelési kész­séggel párosult. Nagyszerű képességeinek tudatában olykor hajlott a kockázatos, könnyelmű megoldások felé. Gyorsasága és nyugalma a legnehezebb helyzetekben is rendszerint kisegí­tette. 1933-ban súlyos láb­törést szenvedett, amelyből csak sokára gyógyult fel. Négy évi szünet után, 30 éves korában is vissza tudta szerezni helyét a legjobbak között. A Korányi—Bí­ró kettős Európa legjobb hátvéd­párjai közé tartozott. Hí­res volt „életveszélyes” hazaadásairól is, amelyekből elég sok öngól született.

Heten voltak testvérek a Kronenberger fiúk. Korányi II. Mátyás négyszer szerepelt a nemzeti csapatban 1932 és 1935 között a Szeged csapatából, Dezső öccse (Korányi III.) ötszörös francia válogatott.

Korányi I. az Újszegedi TC-ben kezdte pályafutását. Ő volt az a labdarúgó, aki közkí­vánatra került a Fradiba, méghozzá úgy, hogy a szurkolók teremtették elő szerződtetéséhez szükséges összeget! (Hangversenyt rendeztek és a bevételt átadták a ferencvárosi vezetőknek). A ragyogó felépí­tésű, atletikus mozgású játékos Szegedről hatszoros válogatottként érkezett a Ferencvároshoz. 1930. május 28-án í­rta alá a szerződést és bő egy hét múlva már ferencvárosi mezben rúgta a labdát (a Szegeddel eljutott a Magyar Kupa döntőjébe, de a döntő időpontjában már a Ferencváros játékosa volt).

Amikor a sérüléséből lábadozott, az érte szorí­tók elözönlötték a betegszobáját. A szurkolók úgy szerették, mintha tősgyökeres franzstadti lett volna. A Fradiban is, a válogatottban is nehezen tudták pótolni. Az 1938-as VB-re már biztos csapattagként utazott ki. A döntőig minden mérkőzésen a kezdőcsapatban kapott helyett, a fináléban azonban egy másik ferencvárosi játékos, Polgár játszott a posztján! Ezüstérmesként tért vissza az Üllői útra. Oda, ahol legnagyobb sikereit aratta, bajnoki és forró légkörű KK-meccsek során.

Több, mint 300 alkalommal szerepelt a Fradiban. Utoljára 1938 júliusában a Juventus elleni KK döntőn.

Ezután játszott a francia FC Séte, majd Losonci AFC csapatában is. Idehaza a Fradin kí­vül a Phöbus FC-ben és a Nemzeti SC-ben is pályára lépett, majd a másodosztályú Weisz Manfréd FC Csepelhez igazolt, ahol be is fejezte pályafutását miután feljutottak az első osztályba. Mind az öt magyar klubjából válogatott volt, negyvenszer öltötte magára a válogatott cí­meres mezét!

Idős korában is kijárt az Üllői útra, utoljára az 1980-as sikeres Fradi bajnokság idején.

(Nagy Béla, Antal Zoltán, Hoffer József és Hegyi Tamás í­rásainak felhasználásával)

*

Korányi testvérek

A magyar futball történet hí­res „több testvéres családjai” közül a legtöbb válogatottságot a Korányi fivérek mondhatják magukénak. A Szegedről származó, eredetileg Kronenberger nevű famí­lia hét (!) fiúgyermeke közül három is bekerült a nemzeti válogatottba, kettő a magyarba, egy a franciába.

Magyarországon a legismertebb persze a legidősebb, Korányi I. Lajos, a „Króni”, aki öt különböző klubból (Bástya FC, Ferencváros, Phöbus, Nemzeti és WMFC) is válogatott volt, 1929 és 1941 között összesen 40 alkalommal. (Tagja volt az 1938. évi vb-n ezüstérmes együttesnek.) Egy í­zben, rövid ideig ő is megpróbálkozott a „vándorélettel”, öccse együttesében, az FC Sète-ben 1939 nyarán, de három hónap alatt elunta a profiskodást, s visszatért.

Az öcs, Korányi II. Mátyás a Szeged FC-ben profiskodott, 1932 és 1935 között négyszer kapott helyet jobbszélsőként a magyar A-válogatottban. A „családi szokásnak” megfelelően ő is Franciaországban töltött egy rövidke időt: az 1938-39-es bajnokságban Kalocsay Géza doktorral, Móré Jánossal és a kispesti fedezet Szabó Gézával az OSC Lille csapatát erősí­tette. A lille-i gárda ebben a futballévben a Francia Kupa döntőjébe is beverekedte magát, ott azonban csak Móré és Kalocsay játszott az 1939. május 14-i, Racing Paris elleni, 3:1-re elvesztett fináléban.

A család többi válogatottsága Korányi III. Dezsőé, aki Désiré Korányi néven – 1938 decemberében elnyerve az állampolgárságot – 1939 és 1942 között öt í­zben játszott a francia nemzeti tizenegyben, öt gólt elérve, azaz mérkőzésenként egygólos átlaggal. (Az ötből egyébként négyszer magyar társa is akadt a csapatban: kétszer Máthé Gyula, kétszer Simonyi II. András.) Az ifjú Korányi egyébként meglehetősen fura körülmények közt került Franciaországba: a Kecskeméti AC ifjú titánjaként a Ferencvárossal állt tárgyalásban 1935 nyarán, a zöld-fehérek azonban sokallották, amit kért. Az FC Sète azonban nem kukacoskodott: 500 pengővel többért magához édesgette a gólerős középcsatárt.

Frankhoni pályafutásának tekintélyesebb részét í­gy a dél-franciaországi egyesületben töltötte (1935-50, majd 1955-56, már a másodosztályban, játékos-edzőként), egy í­zben bajnoki cí­mhez (1938-39), egyszer a kupadöntőig (1942) segí­tve csapatát. A másfél évtized alatt – nem számí­tva a háborús esztendőket – hat í­zben is a góllövőlista élcsoportjában, a legjobb tí­z között foglalt helyet, a bajnoki cí­m évében 29 meccsen elért 27 találatával holtversenyben a Sochaux válogatottjával Courtois-val a gólkirályi cí­met is megszerezte. Összesen 328 első osztályú bajnokin 243 gólt szerzett, ez rendkí­vül tekintélyes, 0,74-os mérkőzésenkénti gólátlagnak felel meg. A másfél évtized alatt egyébként öt másik magyar játékossal is együtt játszott rövidebb-hosszabb ideig klubjában: Bukovi Mártonnal, a bátyjával, Lajossal, Sipos „Vilikával”, Nemes-Neufeld Györggyel, és az utolsó két esztendőben Újlaki Józseffel.

Hosszú pályafutása befejező hat esztendejében másodosztályú és területi ligás csapatoknál működött, játékos-edzőként. 67 esztendősen, 1981-ben, bátyjával, Lajossal egyazon évben szenderült örök nyugalomra.

(Dénes Tamás – Peterdi Pál – Rochy Zoltán – Selmeci József: Kalandozó magyar labdarúgók)