Feljegyzések a fotelból – Helyre állt a rend

A téli/tavaszi rajt indulásakor több minden járt a fejembe, de az biztosan nem, hogy a harmadik mérkőzésünk előtt egy költőinek éppen nem nevezhető kérdés feszíti az agytekervényemet: vajon az újonc Budafok ellen melyik „orcáját” mutatja felénk a csapat? A szebbik, kedvesebb őszit, vagy a kissé ráncosodó januárit? Vajon az utóbbit sikerül valamelyik varázskrémmel simává, bársonyossá változtatni? Vagy talán nem is kellenek hozzá kenceficék, csak vissza kell cserélni a kifényesített, már tükörként használható focicsukákat az őszire? Mely kopottad volt, talán egy kicsit törte a bokát, de nagyon eredményesen termeltre a gólokat. Ehhez jött még a kissé nagyra sikeredett arc, mely azt sugallta, hogy nem történhet meg itt semmifél csúfság, csak ki kell menni a pályára, passzolgatni egymásnak, aztán majd jön valaki a „semmiből” és úgyis betalál. Tudom, nem könnyű a BL csoport terhelése és a pandémia árnyékában, bezártságában felvenni a „mennyei” hangulatát, de ahhoz, hogy ősztől újra átélhessük (reményeink szerint már szurkolók előtt) az előző év őszének soha nem feledhető fuvallatát, ahhoz hozni kell az újabb bajnoki címet. Más lehetőség nincs, ez kötelező darab még akkor is, ha az üres a nézőtér és ha egy kicsit jóllakottá is váltunk. Az első elmaradt meccsünkig nem is gond és bár feltűnő volt az edzőtábor „szűkösebb” kínálata, de ezzel is úgy voltunk, hogy bár vannak hiányzók, de ettől még a tél ellenére sem fognak az égen gyülekezni a felhők. De mikor kikaptunk az utolsó helyezettől, majd ikszeltünk a mumus otthonában, miközben a a benzinkút alaposan feltankolt Újpesten, jó szurkolói szokás szerint egyszerre minden rosszra fordult. Ez persze elfogadható szurkolói mentalitás, bennem is kavarogtak „a káromló gondolatok”, de szerencsére ezek tegnap este gyorsan örömtelivé váltak, főleg a fehérvári lufi gyors kipukkanása és a Budafok elleni első félidős játékot látva. Természetesen ebben is volt egy picinyke bibike, hiszen már az első félidőben el kellett volna dönteni a három pont sorsát, de mint egy hibásan programozott CNC gép, mely futószalagon termeli a sorjázott fémdarabokat, a csatáraink úgy hagyták ki a helyzeteket. De mielőtt újfent átváltanék pesszimista módban, gyorsan hozzá is teszem, azért háromszor betaláltunk, igaz a mérkőzés „szpíkere”, Hajdú Pistike elég lehangoltan állapította meg, hogy ezekből kettő büntetőből, egy pedig szögletből született.

Miközben elmaradt a harmadik büntető (Boli esete a védő lábával), a Budafok bár tényleg lelkesen játszott, de csak egyszer találta el a kapunkat, volt kettő vagy három kapufánk, és kihagytunk „minyimum” három ziccert. Ha mindezeket összeadjuk, könnyen kiszakadhatott volna a gólzsák. A sérültekkel és a hiányzókkal nem foglalkozom, hiszen információkat úgy sem kapunk. Megszoktuk, de nem szeretjük. Annak legalább örülhetünk, hogy Boli és Civic már visszatért, Franck már a kezdőben kapott szerepet és bár látszott rajta a hosszú kihagyás, de végre volt igazi centerünk, mely meg is látszott a támadások hatékonyságában. Uzuninak nem kellett középen a védők szorításában „vergődnie”, Isael is a szebbik arcát mutatta, Heister tovább robogott, lassan egy gőzmozdonyhoz hasonlítható, egyetlen pillanatra sem áll le, nyomja a gázt ezerrel és bár néha-néha látszik rajta a mentális fáradtság (hónapok óta egyetlen mérkőzést sem hagyott ki), tegnap este is a csapat egyik, ha nem a legjobbja volt. Majdnem be is talált, húszról eleresztett bombáját a végig remekül védő Póser a kapufára tolta.

Előtte Boli és Tokmac is kihagyott egy-egy helyzetet, az utóbbi egy ritkán látott ügyes szögletrúgás után következett, az ellenfél tizenhatosán „gyülekezők” ahogy Isael nekifutott a beívelésnek, a kapu felé mozogtak, ezzel az egész budafoki védelmet mágnesként vonzották, teljesen szabadon hagyva az ötésfeles és a büntető pont között területet, ahová Isael mértani pontossággal ívelte az ott „ácsorgó” Tokmac lába elé, aki még le is vehette volna a lasztit, de ő inkább egyből belsőzött…nem a kapuba, hanem az előtte tornyosulókba. Majd Uzuni percei következtek, kétszer is túl finoman akarta a kapuba juttatni a lasztit, az első a kapus ölébe halt el, a második meg a védőkben akadt fel, de jött a harmadik lehetőség, amikor talán már erősebben célzott volna, de az egyik budafoki védő úgy gondolta, jobb lenne ezt elkerülni, de a szerelési kísérlete abból állt, hogy nemes egyszerűséggel kirúgta Uzuni lövésre lendülő lábát. Ha már őt érte ez a „gonosz tett”, az ítéletvégrehajtó szerepét is átvállalta.

A szünetben meg is állapítottuk szerkesztőtársammal, hogy az első 45 perc elég jó focit hozott, melyhez kellettek a hazaiak is, akik szerencsére nem tudtak kibújni a bőrükből, ellenünk sem tették rükvercbe a buszokat, bátran próbáltak játszani, mely ugyan nem hozott egyetlen kaput eltaláló lövést sem, de mi kedveljük az ilyenfajta „szabados” játékot. Volt iram, ezáltal volt futás és bár továbbra is sok volt a hátrapassz (tudom, ez a taktika része, de nem tudom megszokni), de ha csak egy arasszal jobban összpontosítunk, 3-4 gólos előnnyel zártuk volna az első félidőt. Melyhez hozzátartozik Dvali sérülése, mely azért is kellemetlen, hiszen Kovasevic még nem bevethető, Frimpong meg „eltűntnek nyilvánítva”. Amikor Dvali lesántikált a pályára, egyből a kispad listára lestem, vajon Rebrov mester kit fog behozni? Jön Civic beállóba, vagy tán Vécsei, vagy Haratin lép vissza? Végül az jött, akit teljesen kihagytam a számításból: Csontos Dominik, akiről elég kevesebb tudtam, azt sem helyesen. Azt tudtam, hogy fiatal (idén ősszel lesz 19), de nálam ő inkább szűrőként szerepelt és nem beállósként.

Amit hibátlanul le is hozott, sőt még góllal is hálálta meg a lehetőséget. Nem volt nehéz dolga, ügyelt is arra, hogy ne hibázzon, kétszer a megszerzett labdával előre is indult, és a hatvanadik perc tájékán jókor volt jó helyen. Uzuni beadást Blazic remekül csúsztatta a kapu bal sarka felé, amiben az egyik hazai védő belekapott, a lábáról a kapufára pattant a labda, melyre Dominik „csapott” le, és két méterről a kapu közepébe lőtt, ezzel le is zárva a három pont sorsát, mely addig sem forgott túlságosan veszélybe. Nem sokkal később jött a második büntető, mely a jelenlegi szabályok értelmében teljesen jogosan ítélt meg a bíró, amit Haratin köszönt szépen és értékesített is. Mivel a három pontot nem befolyásolta, annyit azért hozzátennék, hogy szerintem rossz a szabály, a felugró védő keze a lendületvétel miatt volt magasan, plusz a védő és a csatár majdnem „puszibajtársak” lettek a levegőben, és ha ilyen esetben érintkezik a labda a kézzel, vajon szándékosnak kell minősíteni? Erre jön egyből az ellenválasz, miszerint a kéz akadályozta a labda útját, mely le is zárja a problémámat.

Összegezve, egy lendületes, hajtós meccsen simán nyertünk még akkor is, ha volt „valaki”, aki azért kifogásolta, hogy góljainkat pontrúgásokból értük el. Egye-fene búslakodjon emiatt nyugodtan, plusz amiatt, hogy a Kisvárda besegített abba, hogy újra helyre álljon a világ rendje. Mely egy hétig rossz útra tévedt, de van ilyen, máshol is előfordul, hogy a tök utolsó megveri az elsőt (tegnap este a Sheffield verte az Old Traffordon a Unitedet), mely azért jelenti azt is, hogy bármi megtörténhet, ezért is imádjuk ezt a csodaszép játékot. Persze akkor kevésbé, ha mindez velünk történik meg.

10 pont az előnyünk, a kezdeti bizonytalanság után kezdünk egyenesbe jönni, de ahhoz, hogy néhány hónap múlva (talán már a tribünön) újra átélhessük 2020 varázsát, egy pillanatra sem szabad leereszteni, és elhinni azt, hogy innentől már minden happy.

Még akkor sem, ha szerda este újra helyre állt rend.