2017 ősz – Harmincadik felé, félúton

Minden jó, ha vége jó – ezt az örök érvényű mondást már Shakespeare is „tollba mondta” egy igazán keserédes komédiában, de vidámabb vizekre evezve ezt a néha közhelynek tetsző megállapí­tást egy magyar nóta is megénekli, tetézve azzal az igazán optimista kifejlettel, hogy egyszer az ég is kiderül. Ez a kijelentés meg ránk, Fradistákra 2017 nyarán és őszén hatványozottan érvényesült is. Sőt, ha a szí­vünk mélyén kezdtünk el kapiskálni, akkor a nyári hónapok inkább csalódottságot és keserűséget hoztak. Ezen meg túl kell esni, nem lehet a szőnyeg alá söpörni mert egy idő után a kidudorodó kupacon hanyatt esünk és vérző orral nézünk körbe, reménykedve, hogy senki sem látta a maflaságunkat. Még jó, hogy mindezen a kellemetlen perceken az elején túl tudunk esni és bár nem éppen olvasmányos a kezdet (őszintén nehezen is esik ezekre a hetekre visszaemlékezni), de a történetünk, ami a szemünk előtt pereg jobban fog hasonlí­tani egy Hollywoodi filmre, mint Shakespeare tragikomédiájára. Shakespeare-től még elfogadjuk a keserédes befejezést, de ha egy film végén nincs happy end, vagy nem csordulnak ki az öröm könnyei, akkor bizony a vetí­tés végén újra beállunk a sorba a pénztárnál és visszakérjük a pénzünket. 2017 decemberében nem kellett a pénztárosnak újra munkába állnia, a tél is hiába tette próbára a tűrőképességünket, a csapat teljesí­tette a bajnoki elvárásokat és bár ez nem annullálta a nyár keserveit, de „ha a vége jó”, akkor az ég is kiderül és bizakodva várhatjuk a tavaszt. De mielőtt elrévednénk az ünnepi hangulatba, ugorjunk vissza ahhoz az időszakhoz, mely nem csak nehézségeket hozott, de csalódottságot is…Nem is keveset.

2017 nyarán a hőség becsomagolta az országot. Túl sok időnk nem maradt az önfeledt nyaralásra a csalódást okozó 2016/17-s idény után. A magyar kupát büntetőkkel ugyan megnyertük (zsinórban harmadszor!), de tudtuk, ahhoz, hogy az Európa Ligában az előző évekhez képest valamelyest jobban szerepeljünk, több kell. Sokkal több. Bele is csaptunk a lecsóba, a távozók helyett (Dilaver, Nalepa, Hüsing, Kleinheisler, Djuricin) jöttek újak, akik első „hallásra” jónak is tűntek: Rui Pedro, Gorriarán, Priskin, Bőle, Otigba és Lovrencsics Balázs. De vajon elég lesz néhány hét arra, hogy összecsiszolódjon a csapat? A választ elég hamar megkaptuk.

Az EL-selejtező első fordulójában a lett FK Jelgaván még túltettük magunkat, hoztuk a kötelezőt, nem volt káprázat, a gólzsák sem nyí­lt nagyra, de kettős győzelemmel léptünk tovább. Majd jött a fekete nap, július 13-a. Ott is egy perc, melyről nehéz eldönteni, hogy akkor Shakespeare tragédiáját éltünk át, vagy saját szerencsétlenkedésünk áldozatává váltunk. Akkor ott, a Groupama Arénában, a Midtjylland elleni mérkőzés 45. percében – és még utána is hetekig – egy bizonyos svájci bicskát emlegettünk, mely a szí­vünkbe döfött és egy megnyertnek hitt mérkőzésből keserves végkifejletet varázsolt. Mert az tény, hogy a megadott büntető és Koch kiállí­tása igazságért kiáltott, de ettől még nem kellett volna három gólt kapni a második félidőben, nem szabadott volna összeroppanni. A visszavágó már csak formalitás volt, ráadásul a megfogyatkozott csapatunk (Koch és Botka eltiltás, Leandro, Böde sérülés) egy pillanatig sem hitte, hogy van esélye a továbbjutásra. Ezzel le is zárult a hőn áhí­tott (és í­gért!) EL szereplésünk. Reménykedtünk? Hittünk benne? Talán egy kicsit igen, hiszen már évek óta adottak hozzá a körülmények, mégis olyanok vették el a reményünket és a hitünket, akiknél „papí­ron” jobbak voltunk, de ami a pályán sajnos nem vált valóra. A szomorú az, hogy ez megy már évek óta. Európa meg egyre távolabbra kerül.

Mindezek közben elkezdődött a 2017/18-as bajnoki szezon is. A nyitó mérkőzésen nem bí­rtunk a Pinyő-féle tolódással és a helyenként durvaságba csapó felcsúti csapattal, de a legnagyobb „gát” a svájci-bicska három napos feldolgozatlansága okozta. A lelki sebeken túl azért látszott, hogy a távozók és az érkezők „aránya” nem az utóbbiak javára billen, ráadásul a védelem közepén olyan lyukak tátongtak, melyek nagyon gyors beavatkozásért kiáltottak. Otigba az első meccsén megsérült, Doll mester meg próbálkozott: Koch-Leandro, Batik-Leandro, Batik-Gera, Batik-Koch majd Otigba felépülése után Otigba-Batik…Valójában egyik sem vált be, ráadásul a ellenfél támadásait sem tudtuk hatékonyan szűrni, a Gera-Gorriarán kettős között nem működött a „kémia”. Valami nagyon hiányzott a táncból, amit az eredmények is igazoltak. Augusztus végéig ugyan nem kaptunk ki, de a két győztes meccsünk mellé (Mezőkövesd, Haladás) három olyan döntetlen párosult, melyből egyedül az Újpest elleni derbi volt elfogadható. A Paks elleni hazai mérkőzésen „kicsordult a pohár”, a szurkolói elégedetlenség olyan szintre emelkedett, mely a legrosszabb énünket hozta ki belőlünk.

A pályán nem volt szervezettség, a játékosok össze-vissza helyezkedtek, nem volt senki, aki összerántsa a fejetlenséget, bár mentünk előre…vagyis helyesebben egyet előre, majd kettőt hátra. A sokadik visszapassz után, látva a teljes tanácstalanságot kezdett fogyni a türelem a lelátón, és nem csak az ősi mesterség jelzőjétől zengett az aréna, de ha tehetjük, mindenkit elzavartunk volna az Üllői út környékéről. Totális reménytelenség lett úrrá rajtunk, nem láttuk a kiutat, elegünk lett középszerűségből miközben a szakmai vezetés próbálta magyarázni a kilátástalan játékot. Nem volt védelmünk, a középpálya céltanul kóricált a pályán, elől egyedül Varga Roland góljai tartották életben a csapatot. A nézőszám egyre csökkent, az ősi mesterség jelzője mellé már Thomas Doll-tól is „hangosan” köszönt el az aréna. Változásra volt szükség, egyszerűen nem akartuk szó nélkül eltemetni a harmincas álmainkat. Mindezek betetőzése volt a felcsúti vereség a Videotontól, egy olyan mérkőzésen, ahol azt csináltak velünk, amit csak akartak, közben mi meg azért imádkoztunk, hogy az áramszünet megmentse a csapatot. Nem tette…Hét fordulón voltunk túl, 10 pont mely 50 %-ot sem ért, miközben a Videoton előnye 7 pontra nőtt.

A „varázspálca” augusztus utolsó napjaiban villant. Jött Spirovski, Paintsil és Blazic. Ebbe a sorba illik még Pedroso is, akit augusztus elején igazoltunk. Négy olyan játékos, aki egyből a kezdőben találta magát…miközben már javában tartott a bajnokság. Ha a nyári igazolásokból bevált Otigba-Gorriarán kettőst is hozzávesszük, akkor hat játékost kellett szinte napok alatt csapattá formálni. Nem volt idő pepecselni, egyből jött a mélyví­z, melyből Spirovskiról és Blazicról sejtettük, hogy nem fognak elsüllyedni, de vajon a 19 éves Paintsilt megtaní­tották úszni? A választ már az első meccsén megkaptuk és azóta is csak kapkodjuk a fejünket, mert az egyik ámulatból a másikba esünk a rövid idő alatt Páncél Joe-nak becézett fiatal ghánai játékos produkciójától.

A pontgyűjtési és a bizalom visszaszerzési akció szeptember 9-én indult a Vasas elleni „flúgos futamon”, mely egészen az őszi szezon zárásáig tartott. 12 mérkőzésből 10 győzelem, 1 döntetlen és 1 vereség, mely egészen kiváló 86 %-s teljesí­tmény. Varázslat történt, vagy valami csoda? A fociban ezek a szavak ismeretlenek, de a számok mögött több érdekesség is megbújik. Mert bármennyire is hoztuk a győzelmeket, ezek közül több inkább tartozott a nehezen emészthető produkciók sorába, mint a bécsi operagálába. Hektikus volt a szereplésünk, idegenben szenvedés (kivétel a Honvéd elleni 3-1), a Szentélyben meg helyenként egészen elfogadható játék…vagyis inkább küzdelmes, harcos és egyéni villanásokkal tűzdelt győzelmek. Hol Varga Roland, hol Böde Dani, hol meg Paintsil döntött egy-egy nagyszerű megoldással. A DVTK, az Újpest és a Debrecen elleni hazai győzelmek még í­gy is emlékezetesek, még ha nehezen is születtek meg. Ráadásul mindhárom ellenfél játszani is akart és ilyen ellenfelek ellen – főleg hazai pályán – nem szokott gond lenni.

A Debrecen elleni, november 4-i mérkőzés nem csak a győzelemtől volt hangos, újra megtelt az aréna, visszatért a tábor (B-közép, kinek mi tetszik), egy három éves számomra értelmetlen huzavona után, mely során mindkét  – mindhárom – fél olyan sebeket kapott, hogy azokból csak komoly orvosi beavatkozás után szokás visszatérni. Sajnos az örömbe üröm is vegyült, olyan események történtek a mérkőzés szünetében, melyek felemlí­tése is szomorúsággal és keserűséggel tölt el, ezért inkább lapozok, mert a Videoton elleni ragyogó győzelem számomra nem csak Paintsil varázslatos góljáról szólt (és nem csak a „nemes” bosszúról), hanem egy új taktikai felállásról, mely alapjaiban változtatta meg a csapat játékát. Amióta Doll a Fradi edzője (néhány nap és már négy éve!) a legtöbb esetben a 4-2-3-1 felállás volt az uralkodó, mely néha 4-1-4-1-re változott (plusz Dibusz a kapuban). Játékosok jöttek és mentek, Böde Dani maradt az „egynek” elől, de idővel látni lehetett, hogy az ellenfelek kezdik kiismerni a Fradi gyenge pontját. Szinte menetrendszerűen „gyalogoltak” át a középpályán, ahol bár technikás és gólképes játékosok szerepeltek (Varga, Hajnal, Moutari, Rui Pedro), de számukra a védekezés soha nem volt választott tantárgy. Így a két szűrő (eleinte Gera, Gorriarán, majd Spirovski és Gorriarán) több esetben 4-5 támadóval találta szemben magát, mely nem csak azt jelentette, hogy ők nem nagyon tudták segí­teni a támadásokat, hanem a közvetlen védelmet is elbizonytalaní­totta.

A záró két fordulóban ezen változtatott a szakmai stáb, Spirovski és Gorriarán közé „beékelődött” Leandro, ezzel nem csak nagyobb területet tartottak ellenőrzésük alatt, hanem szabadabban léphettek fel a támadásokhoz, hiszen mindhárman technikás játékosok, ráadásul a két légiós annyiszor futja le a maratonit, ahányszor csak akarja. A változással Paintsil is „kikerült” középről, és baloldalon sokkal szabadabban tudta kétségbeesésbe ejteni az ellenfél védőit (erről Fiola többet tudna regélni). Az utolsó két meccsen jól működött a 4-3-3 (a Videoton ellen kiválóan), ezzel talán bővült a taktikai repertoár, mely kezdett elég egysí­kúvá válni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy kényelmesen hátra lehet dőlni, hiszen elég hektikus volt a szezon, a csapat olyan kétarcúságot mutatott, hogy ha visszaszaladnánk kétezer évet, a római birodalomban Pompilius nem a Janust, a kétarcú istent verette volna a pénzérmékre, hanem a Fradi cí­merét. De bármennyire is kétarcúság jellemezte az őszünket, a győzelmek jöttek sorban, néha könnyedén és álmosan, néha szenvedve és görcsösen, néha meg kinyitva a gólzsákot, ha rápillantunk a tabellára, az egész kétarcúság más szí­nezetet kap.

19 forduló után három pont előnnyel vezetjük a tabellát, pályaválasztóként és idegenben is mi szereztük a legtöbb pontot, mi kaptuk a legkevesebb gólt, az Arénában nem kaptunk ki, Varga Roli vezeti a góllövőlistát, Dibusz a kapuban, Paintsil a „pályán” kapta a legmagasabb osztályzatokat az NS-től és egyedül a Videoton lőtt több gólt (hárommal) mint mi. Ezek a számok, melyek megmaradnak az utókornak, de a jelen azért még sem ennyire rózsás. A szakmai stáb, a játékosok és a szurkolók is érzik, hogy a hőn áhí­tott végső sikerhez még hosszú az út. Le kell vetkőzni a kétarcúságot, az esetleg távozók helyett olyanokat kell igazolni, akik egyből a kezdőbe „találják” magukat, ahogy augusztusban.

A csapat gerince adott. Dibusz egyre magabiztosabb a kapuban, elhagyva a „vonalat” megszűnt a gyomorgörcs mely minden szögletnél a szabadrúgásnál gyömöszölte a gyomrunkat. A védelemben Blazic érkezése a stabilitást hozta el. Nem játszik látványosan, de kiváló az ütemérzéke, a helyezkedése, mellette Otigba sem hibázik annyit – ennyit jelent egy jó „társ”! A védelem stabilizálásához sokat adott a Spirovski-Gorriarán kettős érkezése (számomra Gorriarán az ősz legjobbja). Elől Varga Roli az egyik legjobb idényét futja, még akkor is, ha a vége felé már nem termeli úgy a gólokat mint az elején, amikor szinte egymaga tartotta a lelket a csapatban. Moutari a kispadra szorult, de ha beállt, azt gólokkal hálálta meg. Elől, az „ék” szerepében voltak gondjaink, Böde Danit folyamatos sérülések hátráltatták, Priskin bár lőtt néhány gólt (köztük a Lokinak egy szépségdí­jast), nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket,, Lovrencsics Balázsnak meg túl nagy volt az ugrás, bár ha beállt, harcosan játszott, a Vasasnak egy remek gólt is fejelt. Páncél Joe, meg maga a főnyeremény. 19 évesen az első pillanatoktól kezdve olyan szí­nt hozott a játékba, mert nagyban hozzájárult ahhoz, hogy első helyen várhatjuk a tavaszt.

Mely nem í­gérkezik könnyű menetnek. Bár tavasszal nyolc alkalommal játsszunk otthon, de a jelenlegi tabella élmezőnyéből a DVTK, Újpest, Debrecen, Videoton, Honvéd ellen idegenben lépünk pályára. Közülük a DVTK-val és a Honvéddal még „repetázunk” otthon is. A Videotonnak meg csak a Honvéd és DVTK marad „rázós” meccsként idegenben, az élmezőny többi tagjával (köztük velünk is!) otthon játszik. Persze az NB I eddig is okozott számos meglepő fordulatot, í­gy számolgatni is fölösleges, már csak azért is, mert ha erre vetemednék biztosan mi lennénk a bajnokok.

Félúton vagyunk. Nem Földvár felé masí­rozunk, a lány szemén hiába „ragyogott fel az őszi napfény”, mi a tavaszi ragyogást várjuk. Kedvelem Bródy lí­rai vallomását, és ha Földvár felé visz az utam én is nézem az út jobb oldalát, de tavasszal inkább az Üllői út felé veszem az irányt Laudetur barátommal, ahol vár a Szentély agorája, a barátok és ismerősök ölelése, az aréna semmivel sem pótolható varázsa. Ott leszünk, teli torokkal buzdí­tjuk a csapatot, bí­zunk és reménykedünk. De 2017 végén még csak az út elején járunk.

A harmincadik felé, félúton.