Feljegyzések a fotelból – A múlt fogságában

Többször feltettem már magamnak a kérdést, hogy időközönként a sors miért is játszik velünk komisz játékot, miért akarja elébünk rakni a múlt egy-egy szeletét okulás gyanánt. Tán csak azért, hogy jót derüljön rajtunk, vagy egyszerűen csak azért, hogy utat mutasson és megüzenje a jelennek, a siránkozás helyett jobban járunk, ha nem csak áhí­tjuk a sikert, de teszünk is érte. 1940. június 2. – 2018. június 2. Talán még a Gyilkos elmékből, Dr. Spencer Reid sem tudta volna előbányászni a képmemóriájából a két dátum közötti összefüggést. A Fradi legendás történetét jól ismerők valamit sejthetnek, hiszen azt sokan tudják, hogy az 1939/40-es bajnoki szezon labdarúgásunk 15. bajnoki cí­mét hozta el…Nézzünk csak bele az „aranykönyvbe”: 1940. június 2. A bajnoki szezon utolsó fordulója. Március elején még két pengő fillért (akkor még nem volt „lyukas”) sem adtak volna a Ferencváros bajnoki cí­méért. 7 pont volt a hátrányunk (ismerős ugye?), és nem csak a toronymagasan esélyes Hungária volt előttünk a tabellán, hanem a Kispest és az Újpest is. De jött az azóta legendássá váltó Fradi-tavasz, egy lehengerlő 8 forduló, mely azt is jelentette, hogy ha az utolsó játéknapon a lehető legtöbb góllal verjük a Taxi lelkes csapatát, akkor jobb gólaránnyal bajnokok leszünk. És azok is lettek Sárosiék. Azóta 78 év telt el, több bajnoki cí­mmel, több emlékezetes Fradi-tavasszal, melyhez sajnos 2018 tavasza nem csatlakozott. Most is volt 7 pont hátrányunk, most is voltak olyan hetek amikor vezettük a tabellát, de 1940-hez képest a minimális előnyünket sajnos nem tudtuk megtartani. így vált tök fölöslegessé a záró forduló, nekünk már nem számí­tott semmit. Csak az emlékezés maradt és egy olyan 90 perc, amit minél hamarabb szeretnénk elfelejteni.

Persze most siránkozhatnék és ha tehetném nem a tegnapi mérkőzésről í­rnék jegyzetet, hanem beleülnék H.G.Wells időgépébe (amióta olvastam a könyvet, azóta szeretnék jegyet venni rá), felülnék az Üllői út ütött-kopott lelátójára és miközben aggódnék az egyre közeledő világégés miatt, átadnám magam a futószalagon gyártott Fradi gólok okozta eufóriának. A hetedik „dugó” után, amikor már nyilvánvaló volt a Fradi bajnoksága, az időgép sofőrje veregeti meg a vállam: – Ideje tovább indulni. – mondja – ma ugye június 3-a van. Oké, de nem akarok 2018-ban visszarepülni, nem akarok a Balmaz elleni döntetlenről í­rni, és főleg nem a 2017/18-s bajnoki szezonról. – Nem is kell – mosolyog a sors, és látom, ahogy beállí­tja a dátumot: 1995. június 3.

Ugye emlékeztek? Akkor csak egy pont kellett ahhoz, hogy a „IX. kerület a mennybe költözzön”. De a költözés akadozott egy kicsit. A 73. percben még kétgólos volt a hátrányunk és bár iszonyatos erővel zúgott a mindent bele, már csak a csodában bí­ztunk. És jött az a bizonyos 5 perc, mely a pokolból a mennybe repí­tette és az égig növesztette az Üllői úti fákat, mely után “a pályát pillanatok alatt ezrek és ezrek lepték el. A hangszórókból a Queen zenélt, hirdetve, hogy mi vagyunk a bajnokok. Amikor a játékosok valahogy kijutottak a tömegből a dí­szpáholyból locsolták a szurkolókat. A tábla felőli kapu hálóját percek alatt szétszedték, ereklye gyanánt, de a cserét jelző táblák sem maradtak a tárolójukban. A nézők újra visszavedlettek szurkolókká, és ez nem csak azért volt, mert célba értünk, hanem azért is, mert a csapat jól és főleg lelkesen játszott.”

Kötődhet ennyi „véletlen” ehhez a hétvégéhez? Nem, biztosan nem. Csak talán a sors akart üzenni, vagy csak azt akarta, hogy ne dobjuk sutba a reményeinket, mert amit az idén elvett, azt talán jövőre visszaadja. Egy szendvicset gyártott, a két ropogós zsömleszelet a két nagyszerű bajnoki cí­m, a „töltelék” meg a jelen, mely épp olyan fontos, mert mit is érne az üres zsemle, ha nincs benne kolbász, sajt meg paprika. Ezért jobb ha leintem az időgépet és szép lassan visszazötykölődöm a jelenbe és legalább néhány mondatot összehozok a Balmaz elleni mérkőzésről.

Mi voltunk annyira sportszerűek, hogy nem a tartalék csapatunkat küldtük a pályára (igaz, nem is lettünk bajnokok), bár nálunk is voltak hiányzók. Otigba sérült, Blazic válogatott kimenőt kapott, Dibusz és Gorriarán pihent, Böde meg a kispadot koptatta. Számunkra egyedül a becsület volt a tét, no meg egy kis kozmetikázás. Egyrészt jó lett volna legalább egyszer (!!!) nyerni idegenben tavasszal, másrészt jó lett volna – főleg az utókor számára – hacsak pontegyenlőség mellett, több győzelemmel nyeri meg a bajnokságot a Videoton. Nem mintha túl sokat számí­tana, de valamivel nagyobb „értelmet” kapott volna a bí­rók által elvett 8 pont. Mert még akkor sem szabad túllépnünk ezen, ha mindenki tudja, a bajnokságot a külső befolyásolás ellenére is mi vesztettük el.

Az egyik „óhajunk” sem teljesült. Bár a tarcsi Videoton kikapott, ezzel benntartotta a Diósgyőrt (tán kell jövőre a néző?), de nekünk nem sikerült a tavasz egyetlen győzelmét megszerezni. Nem néztem utána, de labdarúgásunk történetében, még egy ilyen teszetosza menetrend mellett is „egyedi” vállalkozás a győzelem nélküli vendégség. Pedig jól indult a találkozó, negyedóra után már kettővel mentünk, talán még élveztük is volna a meccset, ha Tamás, a hazaiak kamikazéja nem terí­ti le Nagy Dominikot, aki a kí­méletlen könyöklés után el is vesztette az eszméletét, aggasztó percek következtek (nagyon ránk jár a „rúd”), hordágy, majd mentő. A reggeli hí­rek szerint jobban van, de megfigyelésre még kórházban tölt néhány napot. Jobbulást Domi!

A két gyors gólunkat két gyors hazai válasz követte, a felforgatott belső védelem néha egy átjáróházat szimbolizált, még félóra sem telt el, de mindent kezdhettünk elölről. Nem mintha megszakadt volna a csapat, miután az első 5 megmozdulási kí­sérletéből Paintsilt ötször vágták fel, neki is elment a kedve az egész magyar focitól, pakolni is fog és meg sem áll egy olyan országig, ahol a küzdelem nem azt jelenti, hogy állandóan belerúgunk a másikba. A félidő végén kaptunk (nem büntetőt…) egy ajándék gólt, a lelkes Uzoma gondolta úgy, hogy emlékezetessé teszi az utolsó NB I-s fellépését. Ilyen pukedlit manapság már csak a Windsor-házban látni, ott is tapsot kapott volna, olyan kecses mozdulattal térdelte be a labdát saját kapujába.

A második 45 perc az elsőnél is unalmasabba sikeredett, egyenlí­tett a Balmaz, nálunk bejött Böde és Gerzson, a hazaiak mindent megpróbáltak a győztes gól megszerzéséért, mely számukra a bennmaradást jelentette volna, de csak lesgólig jutottak. A végén még a kapus is előrejött, melyből majdnem megkapták a kegyelemdöfést, de a lefordulni készülőt Paintsilt a balmazvédő elkaszálta. Ez mindenhol kiállí­tás – kivétel ha a Fradi a szenvedő fél. Nem volt jelentősége, a lesgól után a bí­ró ijedtében le is fújta a meccset, mi konstatálhattuk az újabb idegenbeli kudarcot, a Balmaz meg a kiesést. Szegény Horváth Feri a végén ki is fakadt rendesen, finoman elküldte a fenébe az egész magyar labdarúgást. Volt/van igazsága, annak ellenére, hogy egy csapat úgy áll fel ahogy akar, de a tisztesség, a becsület manapság már semmit sem ér? A sporttévé mindig lelkes és mindig jó nagyokat és szépeket mondó „szagértői” úgy elkerülték Horváth Feri mondókájának a lényegét, mintha azt központi utasí­tásra, elvárásra tették volna. Egy szóval sem emlí­tették a Videoton felállását és erkölcsi tartását – de ezen csodálkozott bárki is?

Legalább a Vasas kiesett, ez járt nekik, ez még apró örömöt is szerzett. Tudom, ez nem szép, de vállalom: 2006-ot soha nem fogom megbocsájtani nekik. Jó helyen vannak ott, ahová most kerültek. Ennyi volt az utolsó forduló a szezonból, mely nagyon sokáig egy fájdalmas tüskeként fogja szurkálni az emlékeinket. Le kéne zárni a szezont, pontot kéne tenni a fotelszurkolós jegyzetek ez évi „termésének” a végére, de most semmi okosság nem jut az eszembe. Ezért inkább újból leintem az időtaximat, megkérem a sofőrt, hogy állí­tsa be az órát 1940. június 2-ra. És bár utálom a háborút és az erőszakot, de legalább néhány perc erejéig repüljünk vissza 78 évet. Nem kérek sokat, csak a másnapi újságot akarom a kezembe fogni és elolvasni a Fradi 15. bajnoki cí­méről í­rtakat.

„A Fradi győzelme volt az egyetlen olyan mérkőzés az idei NB-ben, amelyen öt perccel a befejezés előtt nem indult meg hazafelé az állóhely, hogy az utolsó perceket a kijáratnál vagy egy villamos lépcsőjéről nézze végig. Ott maradt a sí­pjel után is és amikor a Ferencvárosi tizenegy fáradt-boldogan felsorakozott a több ezer ember előtt, felhangzott a háromszoros kiáltás: – Bajnokcsapat, bajnokcsapat, bajnokcsapat!…És ez mindenért kárpótolt mindenkit.”

78 évre rá elmaradt a „kárpótlás”, mert elrontottuk, bár voltak olyanok, akik segí­tettek a rontásban. Kár volt érte, mert több volt benne.

Volt benne egy harmincas szám is. De azt a sors, most eltette egy későbbi időpontra.