Feljegyzések a fotelból – A múlt fogságában
Többször feltettem már magamnak a kérdést, hogy időközönként a sors miért is játszik velünk komisz játékot, miért akarja elébünk rakni a múlt egy-egy szeletét okulás gyanánt. Tán csak azért, hogy jót derüljön rajtunk, vagy egyszerűen csak azért, hogy utat mutasson és megüzenje a jelennek, a siránkozás helyett jobban járunk, ha nem csak áhítjuk a sikert, de teszünk is érte. 1940. június 2. – 2018. június 2. Talán még a Gyilkos elmékből, Dr. Spencer Reid sem tudta volna előbányászni a képmemóriájából a két dátum közötti összefüggést. A Fradi legendás történetét jól ismerők valamit sejthetnek, hiszen azt sokan tudják, hogy az 1939/40-es bajnoki szezon labdarúgásunk 15. bajnoki címét hozta el…Nézzünk csak bele az „aranykönyvbe”: 1940. június 2. A bajnoki szezon utolsó fordulója. Március elején még két pengő fillért (akkor még nem volt „lyukas”) sem adtak volna a Ferencváros bajnoki címéért. 7 pont volt a hátrányunk (ismerős ugye?), és nem csak a toronymagasan esélyes Hungária volt előttünk a tabellán, hanem a Kispest és az Újpest is. De jött az azóta legendássá váltó Fradi-tavasz, egy lehengerlő 8 forduló, mely azt is jelentette, hogy ha az utolsó játéknapon a lehető legtöbb góllal verjük a Taxi lelkes csapatát, akkor jobb gólaránnyal bajnokok leszünk. És azok is lettek Sárosiék. Azóta 78 év telt el, több bajnoki címmel, több emlékezetes Fradi-tavasszal, melyhez sajnos 2018 tavasza nem csatlakozott. Most is volt 7 pont hátrányunk, most is voltak olyan hetek amikor vezettük a tabellát, de 1940-hez képest a minimális előnyünket sajnos nem tudtuk megtartani. Így vált tök fölöslegessé a záró forduló, nekünk már nem számított semmit. Csak az emlékezés maradt és egy olyan 90 perc, amit minél hamarabb szeretnénk elfelejteni.
Persze most siránkozhatnék és ha tehetném nem a tegnapi mérkőzésről írnék jegyzetet, hanem beleülnék H.G.Wells időgépébe (amióta olvastam a könyvet, azóta szeretnék jegyet venni rá), felülnék az Üllői út ütött-kopott lelátójára és miközben aggódnék az egyre közeledő világégés miatt, átadnám magam a futószalagon gyártott Fradi gólok okozta eufóriának. A hetedik „dugó” után, amikor már nyilvánvaló volt a Fradi bajnoksága, az időgép sofőrje veregeti meg a vállam: – Ideje tovább indulni. – mondja – ma ugye június 3-a van. Oké, de nem akarok 2018-ban visszarepülni, nem akarok a Balmaz elleni döntetlenről írni, és főleg nem a 2017/18-s bajnoki szezonról. – Nem is kell – mosolyog a sors, és látom, ahogy beállítja a dátumot: 1995. június 3.
Ugye emlékeztek? Akkor csak egy pont kellett ahhoz, hogy a „IX. kerület a mennybe költözzön”. De a költözés akadozott egy kicsit. A 73. percben még kétgólos volt a hátrányunk és bár iszonyatos erővel zúgott a mindent bele, már csak a csodában bíztunk. És jött az a bizonyos 5 perc, mely a pokolból a mennybe repítette és az égig növesztette az Üllői úti fákat, mely után “a pályát pillanatok alatt ezrek és ezrek lepték el. A hangszórókból a Queen zenélt, hirdetve, hogy mi vagyunk a bajnokok. Amikor a játékosok valahogy kijutottak a tömegből a díszpáholyból locsolták a szurkolókat. A tábla felőli kapu hálóját percek alatt szétszedték, ereklye gyanánt, de a cserét jelző táblák sem maradtak a tárolójukban. A nézők újra visszavedlettek szurkolókká, és ez nem csak azért volt, mert célba értünk, hanem azért is, mert a csapat jól és főleg lelkesen játszott.”
Kötődhet ennyi „véletlen” ehhez a hétvégéhez? Nem, biztosan nem. Csak talán a sors akart üzenni, vagy csak azt akarta, hogy ne dobjuk sutba a reményeinket, mert amit az idén elvett, azt talán jövőre visszaadja. Egy szendvicset gyártott, a két ropogós zsömleszelet a két nagyszerű bajnoki cím, a „töltelék” meg a jelen, mely épp olyan fontos, mert mit is érne az üres zsemle, ha nincs benne kolbász, sajt meg paprika. Ezért jobb ha leintem az időgépet és szép lassan visszazötykölődöm a jelenbe és legalább néhány mondatot összehozok a Balmaz elleni mérkőzésről.
Mi voltunk annyira sportszerűek, hogy nem a tartalék csapatunkat küldtük a pályára (igaz, nem is lettünk bajnokok), bár nálunk is voltak hiányzók. Otigba sérült, Blazic válogatott kimenőt kapott, Dibusz és Gorriarán pihent, Böde meg a kispadot koptatta. Számunkra egyedül a becsület volt a tét, no meg egy kis kozmetikázás. Egyrészt jó lett volna legalább egyszer (!!!) nyerni idegenben tavasszal, másrészt jó lett volna – főleg az utókor számára – hacsak pontegyenlőség mellett, több győzelemmel nyeri meg a bajnokságot a Videoton. Nem mintha túl sokat számítana, de valamivel nagyobb „értelmet” kapott volna a bírók által elvett 8 pont. Mert még akkor sem szabad túllépnünk ezen, ha mindenki tudja, a bajnokságot a külső befolyásolás ellenére is mi vesztettük el.
Az egyik „óhajunk” sem teljesült. Bár a tarcsi Videoton kikapott, ezzel benntartotta a Diósgyőrt (tán kell jövőre a néző?), de nekünk nem sikerült a tavasz egyetlen győzelmét megszerezni. Nem néztem utána, de labdarúgásunk történetében, még egy ilyen teszetosza menetrend mellett is „egyedi” vállalkozás a győzelem nélküli vendégség. Pedig jól indult a találkozó, negyedóra után már kettővel mentünk, talán még élveztük is volna a meccset, ha Tamás, a hazaiak kamikazéja nem teríti le Nagy Dominikot, aki a kíméletlen könyöklés után el is vesztette az eszméletét, aggasztó percek következtek (nagyon ránk jár a „rúd”), hordágy, majd mentő. A reggeli hírek szerint jobban van, de megfigyelésre még kórházban tölt néhány napot. Jobbulást Domi!
A két gyors gólunkat két gyors hazai válasz követte, a felforgatott belső védelem néha egy átjáróházat szimbolizált, még félóra sem telt el, de mindent kezdhettünk elölről. Nem mintha megszakadt volna a csapat, miután az első 5 megmozdulási kísérletéből Paintsilt ötször vágták fel, neki is elment a kedve az egész magyar focitól, pakolni is fog és meg sem áll egy olyan országig, ahol a küzdelem nem azt jelenti, hogy állandóan belerúgunk a másikba. A félidő végén kaptunk (nem büntetőt…) egy ajándék gólt, a lelkes Uzoma gondolta úgy, hogy emlékezetessé teszi az utolsó NB I-s fellépését. Ilyen pukedlit manapság már csak a Windsor-házban látni, ott is tapsot kapott volna, olyan kecses mozdulattal térdelte be a labdát saját kapujába.
A második 45 perc az elsőnél is unalmasabba sikeredett, egyenlített a Balmaz, nálunk bejött Böde és Gerzson, a hazaiak mindent megpróbáltak a győztes gól megszerzéséért, mely számukra a bennmaradást jelentette volna, de csak lesgólig jutottak. A végén még a kapus is előrejött, melyből majdnem megkapták a kegyelemdöfést, de a lefordulni készülőt Paintsilt a balmazvédő elkaszálta. Ez mindenhol kiállítás – kivétel ha a Fradi a szenvedő fél. Nem volt jelentősége, a lesgól után a bíró ijedtében le is fújta a meccset, mi konstatálhattuk az újabb idegenbeli kudarcot, a Balmaz meg a kiesést. Szegény Horváth Feri a végén ki is fakadt rendesen, finoman elküldte a fenébe az egész magyar labdarúgást. Volt/van igazsága, annak ellenére, hogy egy csapat úgy áll fel ahogy akar, de a tisztesség, a becsület manapság már semmit sem ér? A sporttévé mindig lelkes és mindig jó nagyokat és szépeket mondó „szagértői” úgy elkerülték Horváth Feri mondókájának a lényegét, mintha azt központi utasításra, elvárásra tették volna. Egy szóval sem említették a Videoton felállását és erkölcsi tartását – de ezen csodálkozott bárki is?
Legalább a Vasas kiesett, ez járt nekik, ez még apró örömöt is szerzett. Tudom, ez nem szép, de vállalom: 2006-ot soha nem fogom megbocsájtani nekik. Jó helyen vannak ott, ahová most kerültek. Ennyi volt az utolsó forduló a szezonból, mely nagyon sokáig egy fájdalmas tüskeként fogja szurkálni az emlékeinket. Le kéne zárni a szezont, pontot kéne tenni a fotelszurkolós jegyzetek ez évi „termésének” a végére, de most semmi okosság nem jut az eszembe. Ezért inkább újból leintem az időtaximat, megkérem a sofőrt, hogy állítsa be az órát 1940. június 2-ra. És bár utálom a háborút és az erőszakot, de legalább néhány perc erejéig repüljünk vissza 78 évet. Nem kérek sokat, csak a másnapi újságot akarom a kezembe fogni és elolvasni a Fradi 15. bajnoki címéről írtakat.
„A Fradi győzelme volt az egyetlen olyan mérkőzés az idei NB-ben, amelyen öt perccel a befejezés előtt nem indult meg hazafelé az állóhely, hogy az utolsó perceket a kijáratnál vagy egy villamos lépcsőjéről nézze végig. Ott maradt a sípjel után is és amikor a Ferencvárosi tizenegy fáradt-boldogan felsorakozott a több ezer ember előtt, felhangzott a háromszoros kiáltás: – Bajnokcsapat, bajnokcsapat, bajnokcsapat!…És ez mindenért kárpótolt mindenkit.”
78 évre rá elmaradt a „kárpótlás”, mert elrontottuk, bár voltak olyanok, akik segítettek a rontásban. Kár volt érte, mert több volt benne.
Volt benne egy harmincas szám is. De azt a sors, most eltette egy későbbi időpontra.
15 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – A múlt fogságában bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Tudod,én ott voltam azon a meccsen. Sajnos a csapat messze nem tett meg mindent azon a meccsen a győzelemért hanem besegített az MTK-nak. Meg is kapták érte a magukét,bár abban igazad van hogy ennek nem így kellene történnie. Viszont nézd meg a hatását a következő évben!
Sajnos ebben az évben sem éreztem azt hogy mindenki (főleg Doll)átérezte volna a súlyát a helyzetnek. Pénz,stadion,körítés, Tábor stb minden van,és mégsem úgy küzdenek ahogy kellene.
Ugyanúgy az utolsó fordulóban dőlt el minden, egy még gyengébb tavasz után, csak akkor mi jöttünk ki jobban az egésznek, többek közt hála az MTK-nak is. Mi lett volna, ha csupán ők nem ikszelnek le a lilákkal: még egyszer ugyanaz? Hadd ne kelljen már ezen a minden szint alatti borzadályon vitáznunk, olyan méltatlan ehhez az oldalhoz.
Igazad van,én is szívesebben vitatkoznék azon,hogy ki volt a bajnokcsapatunk legjobbja.
jól összefoglaltad, kb én is ezt várom.
azt hiszem a legjobb igazolásunk egy hozzáértő edző lenne..
de ez ugye csak álom.
Az eddigi meccsek után már elmondtam/elmondtuk a véleményünket. Az MLSZ elcsalta,Doll meg elszarta a bajnokságunkat,ráadásul idén kupa sincs,nemzetközi teljesítményről meg ne is beszéljünk. Az MLSZ-szel nem tudunk mit csinálni,de Doll mehet a fenébe. Bár szerintem sem fog. Kíváncsi leszek,hány bajnokságnak kell még rajta elbuknia hogy a Tábor is megelégelje. Lehet hogy meg kéne neki mutatni a videót 2003.májusi Fradi-Debrecen meccsről. Jó motiváció lenne. Mindenesetre nekünk marad a Hajrá Fradi!
A 2003-as sztorit a Springer-szobor tövében éltem meg. Ritka, ocsmány történet volt.
Ilyenre se felindultságból, se viccből, se sehogyan ne hivatkozzunk követendő vagy mutogatandó példaként, ha lehet. Még ha mondandód első fele teljesen igaz is.
Vége a bajnoksí gnak. De nem a reménynek.
Hajrí Fradi !
Köszönet lalolibnek.
A meccs előtt, elsősorban Horváth Feri miatt, drukkoltam a Balmazújváros bennmaradásáért. A játékukat látva azonban elpártoltam tőlük. Nagy Dominik sérülése mészárlás volt, a nagy benga védő letarolta Domit, és még sárga lapot sem kapott. Paintsilt szétrugdosták. (Persze ehhez a nagyképű játékvezető is kellett.) A Diósgyőr csapata nem, de a szurkolótábora megérdemelte a bennmaradást, de a Videoton készülhet az anti-fair play díj átvételére. Horváth Ferinek teljesen igaza volt, még akkor is, ha mondókájába hiba csúszott, de ez a bajnoki lebonyolítási forma teljesen igazságtalan. Abban is egyetértettem vele, hogy a magyar futballt meg kell tisztítani. Lehet kezdeni az MLSZ-ben, a játékvezetői testületben. Tevékenységükkel a magyar futball felemelkedését gátolják!
Boldog szurkolói kártya tulajdonosként -aminek az érzelmi 15 év hatásairól már a múltkori fotelszurkoló rovatban írtam is-vetem „papírra”gondolataimat.
Egy kicsit én is elmélkedtem a múlton és megnézve az összes bajnoki címet,kíváncsi voltam,hogy 3 -nál kevesebb vereséggel mikor lettünk bajnokok…
2000/01-es és a különleges 1991/92-es szezonban.
Egyik sem ma volt már,ráadásul sajnos a gondolkodásmód,hozzáállás is teljesen más lett.
Persze lehet erre azt mondani,hogy változnak az idők,de ez a klub azért gyönyörű,mert évtizedekig mindig próbálta a tradícióit ,értékeit megtartani.Biztos más szakosztályoknál ez még „áll”,de itt sajnos már ősidők óta csak a nyomai vannak.
Jó példa erre,mint a múltkori „cikkemben” is részleteztem már: -utolsó bajnoki a stadionban ,szekusok demonstrálnak ,hogy nem lehet bejönni,meccs vége után hosszú percek telnek el és azután valamelyik stábtag „vágja pofán” a játékosokat,hogy azért vissza kellene menni és megtapsolni MINKET,felszerelések kidobása….stb.,szóval ilyen szinten is siralmas a helyzet.
Mint ahogyan,a jövő sem biztató!
Ahogyan kispufi írótársam is fogalmazta, megint jönnek-mennek játékosok,tán 1-2 válik be,fradi kötődésű játékos-de igazi,nem divatból-már nincs is és Doll és 2 edzőasszisztense – ez számomra egy vicc- is itt lesz jövőre.Sajnos…
Max 2 selejtezőkör,aztán leves és maradnak a bajnoki és a magyar kupa küzdelmek.
De,hogy a végére valami széppel zárjam le a gondolataimat,van a Kisfiamnak és nekem is szurkolói kártyám- a múzeumok éjszakájára is megyünk 😀 -nagyon belendültem így 15 év után 😆 és Mi mindig itt leszünk és bizakodunk.
Hajrá Fradi!!!
Most várhatjuk az új szezont, ezzel együtt a vb-t is, mert a nemzetközi esélyegyenlőségi sóhivataloknak hála mi akkor kezdjük az új szezont, amikor a nagyok az előzőt épp befejezik (sőt, még inkább egyszerre is fejezzük be, tehát egy évvel megelőzzük Messiéket! Legalább valamiben, mondom kesernyésen…), lessük, kik mennek el az alapcsapatból, nézzük az ismeretlen új igazolásokat, ahogy nem épülnek be a szezonkezdetre, amikor már bizonyítani kellene, aztán az őszi szezon közepére – augusztus végére – se, a 8-9. forduló után még mindig jön új igazolás, mert addig tart az átigazolási határidő, 3-4 fiúból egy beválik, a többi csodafegyver fél-egy végig a kispadot vagy max. az edzőpályát koptatja, mire nyom nélkül odébbáll (de aki bevált, az meg nyommal tűnik el egy év múlva), októberre elválik, hogy milyen a szezonunk, milyen az ellenfeleké, aztán tavaszra lesz, ami lesz: ha azt mondjátok, az utóbbi néhány évünket írtam le, akkor látható, hogy semmi újat nem várok. Itthon nyilván meghatározóak leszünk, nemzetközileg sehol nem leszünk, egyébként ad hoc és számunkra követhetetlen lesz minden egyéb, mind az Üllőin, mind a magyar labda körül.
Nagyságrendileg se jobb, se rosszabb a jelen felállással, de ennyi s ne többet lemondást: mi mégis drukkolunk majd akkor is, aztán károgunk, és aztán megint képesek leszünk lelkesedni… Mert a Fradi örök, a saját és a magyar foci mindenkori állapotától, meg a mindenkori magyar közállapotoktól függetlenül.
Úgyhogy szkeptikusan bár, de akkor is: mindörökké hajrá, Fradi!
És köszönjük, Lalolib, ezt az egész szezont Neked.
Igaza van Kispufinak, megint jön a reménykedés. És a fél csapat kicserélése előbb a nemzetközi kupaszereplés előtt, aztán utána, a bajnokság előtt. És persze ilyenkor mindig fél év kell a csapatépítéshez, majd az öszi botladozás után télen újabb cserék, és végül a „legendássá” vált tavaszi menetelésünk, amikor mindent elbukunk, amit lehet… De Doll elégedett lesz (a fizetésével)…
Mi meg megint reménykedhetünk. Ha elhozzuk Sigért, nem kerül Bogesz sorsára, aki csak nálunk nem kellett. És nem kell Kundrák, Csernik, Csonka, és még sorolhatnánk a magyarokat…
Miért van, hogy mi mind jobban aggódunk a CSAPATért, mint maga a szakmai stáb, a vezetés? És miért nem veszik észre az ismétlődő gondokat? Hol van a FRADI-stílus, a FRADI-szív? (Igaz, a külföldi zsoldosok közül, ha az edző is zsoldos, egy sem fogja igazán átérezni, mit jelent FRADI-mezben játszani!)
Jön a reménykedés! Theo Schneidert végre kirúgták! Hova jutott vezetése alatt az utánpótlás?
Nincs dobogós utánpótlás-csapatunk!!!! Az MLSZ számára kiemelt U17-es korosztályban (ahol eldől, melyik osztályban indul egy egyesület teljes utánpótlása) egyenesen a 7., utolsó előtti helyen végeztek a mieink! Oda-visszavágós osztályozón dől el az UTE ellen a következő másfél hétben, hogy egyáltalán első osztályú lesz-e jövőre az egész Fradi-utánpótlás!
Mit mondjon még erre az ember?!
A teljes magyar UP évről-évre gyatrább nemzetközi szinten. Az, hogy egy-egy klub idehaza eredményes, az kb. attól függ, hogy melyik igazolta le a másik csapat jobb játékosait. Pl. a Felcsút hiába igazolja a jobbakat a Fradiból vagy a Videotonból, ugyanis (meghatározó) NB I-es játékos egyikből sem lesz. Az utánpótlásban ma már ugyanolyan játékosmozgás zajlik, mint a felnőttek között.