Feljegyzések a fotelból – Más kávéház

A csütörtöki – sajnos már szokásosnak mondható – kizuhanásunk Európából bármennyire is nem illő dolog leí­rni, de túlságosan mély nyomokat nem hagyott bennem. írhatnám többes számban is, hiszen a bajnoki „avató” mérkőzés előtti szeánszon a Szentély agorájában nem nagyon lehetett felfedezni az apátia jeleit. Persze a legtöbbünk méltatlankodott egy kicsit, de úgy éreztem, ez inkább a kötelező futam kategória, melynek a végén azért ott lapult egy kis keserűség is, mert kimondani a kegyetlen valóságot, miszerint egyenlőre nincs helyünk Európa térképén, nem éppen szí­vmelengető állapot. Ráadásul annak fényében, hogy éppen a Fradi volt az egyetlen magyar csapat, mely elvérzett az első fordulóban, még keserű szájvizet is locsolt a szánkba, de mielőtt lenyeltük volna, jött egy mondat: legalább csak a bajnokságra koncentrálhatunk – és máris repült a szánkból a keserű ví­z. Pedig ott kellett volna még tartani, többször öblögetve, hogy a keserűség a garatba is lenyomuljon, de mivel annyira megszoktuk az elmúlt évek nemzetközi keserveit, hogy a keserűség ellen simán beálltunk a büfé elé, kértünk néhány pohár sört, és máris elillantak a rossz szagok a szánkból. Hogy ez hiba? Valószí­nűleg igen. Sőt, biztosan az, de vajon mennyire lennénk jobb állapotban, ha néma (vagy hangos?) tiltakozásul nem ülnénk fel a lelátóra, ha zászlókat égetnénk, ha bekopogtatnánk az edzők ajtaján, vagy megállí­tanánk a buszt, leszállí­tva a játékosokat egy kis elbeszélgetésre. Voltak idők, amikor í­gy működtünk, voltak idők, amikor néhány vesztes mérkőzés után olyan edzőket „zavartunk” el, mint Novák Dezső, Varga Zoltán, Nyilasi Tibor….Most meg a DVTK elleni kezdés előtt békésen sörözgettünk, néhány mondattal elintéztük az EL kiesést, egy kicsit szidtunk mindenkit, de ahhoz elég sűrűn néztük az óránkat, hogy vajon még hány perc van a kezdéséig, hogy az egésznek valami „forradalmi” hangulata lett volna.

Sokat változott a világ és ahogy öregszik az ember, úgy válik egyre jobban elfogadóvá, még akkor is, ha tudja, ez a mentalitás nem viszi előre a dolgokat. A világot már nem nekünk kell megváltani, a mi korosztályunk (túllépve a hatvanon, ezt elég nehéz leí­rni) már apróságoknak is tud örülni, és talán ezért sem hezitáltam túl sokat azon, hogy vajon élőben nézzem-e meg a bajnoki nyitányunkat – igen ebben Laudetur barátom sem hagyott gondolkodási időt, hiszen amikor felhí­vott, csak annyit kérdezett: – mikor indulunk vasárnap? Utólag már tudom, jól jött a határozottsága, mert hát szurkolók vagyunk, abból is a „régi tí­pusú”, aki akkor sem hagyja cserben a Fradit, amikor az éppen ellentétesen viselkedik azzal a dicsőséges múlttal, mely a Ferencvárost felhelyezte a világ térképére – ahol, már csak az árnyéka van meg.

Ilyen gondolatok mentén, elég vegyes „halmazállapotban” ültünk fel a lelátóra a 2018/19-s bajnoki szezon nyitányán, kiadva a kissé frázisnak ható jelszót: csak a győzelem csillapí­that, és ennek a játékosállománynak (és pénznek), csak egyetlen vetélytársa lehet a magyar foci elég alacsonyra mért szintjén, az pedig a Videoton (a vicces és gyerekes tűnő új nevüket még hanyagolom). Mivel ők simán elintézték a Kisvárdát (igen, Kisvárda – szülővárosom Kalocsa is éppen akkora település, nálunk mégis csak megye egy van – igaz, mecénások sincsenek), í­gy nekünk sem maradt más lehetőség, mint a győzelem. Abból is a meggyőző, helyenként lehetőleg élvezhető focival.

Ezekből a kí­vántakból kaptunk is, meg nem is, de mivel még csak az első fordulón vagyunk túl, í­gy talán nem lenne túl mértékadó megfogalmazás az ellenfél erejének megbecslése, de az tény, hogy túl nagy ellenállást nem fejtettek ki. A kezdőnk okozott egy kis fejtörést, a mérkőzés előtt néhány honlap elég bizarr felállást „jósolt”, pedig Botka nélkül elég egyértelmű volt, hogy Lovre lesz a jobbhátvéd, Heister a bal, Leo és Spirovski szűr, előttük egy kicsivel baloldalon Nandó fogja a „súlypontot” kiegyenlí­teni (balfutó hiányában), elől Böde és Varga, mögöttük középen meg Lanza…akinek egyenlőre még nem találta meg a szakmai stáb a helyét. A Honvédnál egyértelmű volt, ők teljesen más szisztémát játszottak (főleg Rossi idejében), plusz a Honvéd még ha a „csak” szót hozzá is szokták biggyeszteni, nem a Fradi. Mert az egy más kávéház.

Ahogy a magyar bajnokság is más, itt nem szolgálnak fel olyan í­zű, zamatú kávét, mint tőlünk nyugatabbra…sőt keletebbre, északabbra és délebbre. Ez sajnos egy más világ, de ahogy Pelikán mondta, „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.” Ennek tudatában vasárnap délután olyan simán intéztük el a lelkes, de eléggé céltalan játékot produkáló diósiakat, hogy ha hat-hét a vége, akkor sem szólhattak volna egy szót sem. Már az első negyedórában gólokkal kellett volna vezetni, de Gorriarán „esését” nem jutalmazta kedvenc bí­rók, majd Lanza hagyta ki a tutit, de Blazic is góllal kezdhette volna szezont, de pörgetése célt tévesztett. Ezek után nem maradt más, mint a segélykérés, mert ha mi nem találunk a kapuba, akkor legyen szí­ves az ellenfél bekanalazni egy remek támadás utáni beadást, mely ha nem Tamás lábáról pattan be, akkor Spirovski kotorja az üresen tátongó kapuba a pöttyöst.

Közben azért a vendégeknek is volt gólveszélyes kí­sérlete, de utána 40 percig semmi. Csak Fradi fölény, néha-néha egy-egy í­géretes akció, Böde és Lanzafame is növelhette volna az előnyünket, sőt ha a továbbra is kedvencünknek titulált bí­róspori fokozta a hangulatot, amikor Gorriarán felrúgásáért nem szabadot í­télt, hanem sárgát Nandónak, akit ápolni kellett, sőt utána is a cseréjéig húzta lábát. De nem lenne a csapat motorja, ha egy kis húzódás után feladja, szinte sántikálva száguldozta végig a pályát és olyan labdákat adott, melyeknek több szemük is volt, az egyik ilyenből Heister száguldozott el a baloldalon és mivel senki sem zavarta (igaz utol sem nagyon érték), 14-15 méterről simán kilőtte a bal sarkot. Nagyszerű akció volt, tökéletes befejezéssel!

Innentől karnevált vártunk, legalább egy ötössel, hogy megelőzzük a Videotont, de helyette a félidő lefújása előtt (már megint a vége!) kaptunk egy buta gólt, de a lelkes diósi szurkolók nem örülhettek sokáig, mert a középkezdés után egy remek Varga-Lanza passzolgatás után az olasz betört és már lendült a lába, amikor jött a diósgyőri adj király katonát, amit már Andó sem tudott másképp értelmezni, mint büntető. Amit személy szerint Lanzának adtam volna, de gondolom erre még Varga Roli van kijelölve (a büntető előtt össze is ölelkeztek), melynek az lett a következménye, hogy Antal elsőre még ki tudta ütni a kissé erőtlen lövést, de az a sors igazsága miatt Roli elé pattant, onnan meg a kapuba.

A második 45 perc már „nyugisabbra” sikerült, Nandó kiválásával lassabbá is vált a csapat, jöttek is a cserék (bemutatkozott Rodriguez is), voltak is helyzeteink, de gól csak egy, Leo tökéletesen í­velt középre, Varga Roli meg bólintott. Innentől meg már csak azon „szórakoztunk”, hogy Andó hogyan osztogatja a sárgákat a zöld-fehéreknek, kaptunk is hármat vagy négyet, miközben mi lőttünk négyet, mi támadtuk végig a mérkőzést, mégis ha Fradista csinált egy kicsinyke „rosszat”, máris villant a sárga. Ezt persze megszokhattuk már…

Ami a csapatot illeti: Dibusznak volt néhány jó védése, ráadásul egyre magabiztosabban lép ki a kapuból. Lovrét továbbra is nagyon kedvelem, de sajnos a „szokásos” gólt, megint róla kaptuk. A belső védőket nem állí­tották nehéz feladat elé, Blazicnak még helyzetei is voltak. Heister igazolta, hogy remek igazolás, úgy látszik a balhátvéd posztján nem szoktunk tévedni. Nandó a lendület és az ész a csapatban, még sérülten is a csapat legjobbja volt. Lanza továbbra is „szenved” egy kicsit, bár voltak remek megmozdulásai, ha jól számolom talán három tuti helyzete is (az egyikből büntető lett), de még keresi a helyét. Nincs kétségem, megfogja találni! Varga Rolit két gólt lőtt, ezt nem kell überelni, Dani is hozta a szokásost, csak a gól maradt el, ami nagyon jót tett volna a lelkének.

Kezdésnek nem volt rossz, sima győzelem, melyről egyenlőre nem tudjuk, hogy mennyit is ér. Hazai pályán eddig is jók voltunk (általában), bár a tegnapi túl sima volt, mely vagy a DVTK gyengeségére utal, vagy tényleg ennyire…de inkább nem is folytatom, főleg az EL-ből való kiesésünk után. Mert túl hamar jutnánk a végkövetkeztetéshez, miszerint a magyar foci tényleg egy más kávéház, ahol bár manapság adnak jó, finom és í­zletes kávét, de az csak itt fogyasztható, ebben a kilencvenháromezer négyzetkilométeres „körben”, a Kárpát-medence ölelésében. Mert ha kiülünk a teraszra és szembejön velünk egy külföldi „vendég”, egyből elsápadunk és elcsodálkozunk, mert ő bizony gondolkodás nélkül berúgja az ajtót és olyan egyszerűséggel terel vissza minket a belső helyiségbe, hogy még reklamálni sincs erőnk.

Vigaszunk legalább megmaradt. Nyertünk a bajnoki nyitányon, sőt kezdésnek nem is volt rossz.