Polgár Gyula

A kitűnő alakú, erős fizikumú Polgár a legsokoldalúbb labdarúgóink közé tartozott. A válogatott csapatban hét szerepkör­ben is játszott. (A hátvédhármas mindhárom, a két szél­sőfedezet, továbbá a középcsatár és balösszekötő he­lyén.) Tulajdonképpen csatárnak indult, de Korányi I emlékezetes lábtörése alkalmával (1933-ban az 1:0-s olasz—magyar mérkőzésen) kiderült, hogy a védelem­ben sokkal jobban érvényesülnek kitűnő adottságai. A roppant gyors „Drumi” mindkét lábbal nagyszerűen rúgott és pompásan fejelt. Kifogástalanul szerelt, jól indí­tott és veszélyesen lőtt kapura is. A második világ­háború idején a korszerű labdarúgás útjára lépő ma­gyar válogatott első nemzetközi szí­nvonalú középhát­védje lett.

Drumi -aki becenevének eredetéről nem tudott mit mondani- előbb a Kisteleki TE, majd a Hungária amatőr játékosa volt, aztán a kék-fehérektől került a Budai „11”-hez. Ekkor még középcsatárként szerepelt, házi gólkirály is volt. Élete egyik legnagyobb mérkőzését követően, az 1933-as olasz-magyar után került a Fradiba.

Polgár lemaradt a Slavia támadójáról

A Ferencvárosban közel 400 mérkőzésen szerepelt. Négyszer nyert magyar bajnoki cí­met, háromszor kupagyőztes csapatban szerepelt. Az 1937. évi KK győztes zöld-fehérek tagja, világbajnoki ezüstérmes 1938-ban. Azon ferencvárosi játékosok egyike, aki VB döntőt játszott (ismét Korányi helyén). A nemzeti tizenegyben 1932 és 1942 között 26 alkalommal lépett pályára, két gólt szerzett. Az 1933/34-es szezon legjobb labdarúgója.

A válogatottban legkiválóbb teljesí­tményét 1940. december 1-én, a kétszeres világbajnok Olaszország elleni mérkőzésen (1:1) nyújtotta. Ekkor a világ legjobb közép­csatárának tartott Piolának „parancsolt megálljt”. A két ragyogó „atléta” párharca a magyar hátvéd teljes győzelmével végződött.

1945-től ’47-ig az MTK (80 bajnoki /1 gól), majd az olasz Magenta játékosa lett és itt is fejezte be aktí­v pályafutását. Edzőként háromszor nyert új-dél-walesi bajnokságot az APIA Leichhardt csapatával.

A legendás játékos í­gy vallott pályafutásáról 78 éves korában:

– A Fradiban balbekk, jobb-bekk lettem, de a szabadrúgást mindig ballal végeztem. Játszottam centert is Sárosi és Toldi között! Azután a válogatottban hat poszton is szerepeltem, ez abban az időben nagy dolog volt, hiszen az akkori futballban kötött helyek voltak. Az FTC-ben csodálatos mérkőzéseket játszottam, több mint tí­z évig. Közben feleségeim szülei megkapták az FTC klubház vendéglőjét, amelyet talán érdemeim elismeréseként, 1939-ben én vettem át. Hadapródőrmester lettem, s a zavaros időkben sikerült megmentenem felfedezőmet, atyai barátomat, Gerbert Pált, akit bujtattam. Háború végén teljesen kifosztották a vendéglőt, s a világon semmim sem maradt. Amikor vége lett a nyilas uralomnak, Rudas Feri vette át a vendéglőt. A háború után újra elkezdtem tréningezni, rövid ideig az MTK-ban játszottam, de én már 32 évesen nem akartam a játékot erőltetni. Levezetésként egy Milánó melletti kis csapathoz szerződtem Magantába. Amikor ott vége lett a bajnokságnak, hazajöttem szabadságra a családhoz, hiszen két kislányom is itthon volt. A határon elkérték az útlevelemet, és már nem is kaptam vissza, hiába mondtam, hogy Olaszországban szerződés vár… Ötvenhat után gondoltam, hogy visszamegyek Olaszországba, ahol „szerződésszegést” követtem el. Eljutottam Bécsbe, telefonáltam a régi klubhoz, de ott már új elnök volt, s többen rábeszéltek, hogy menjek Ausztráliába. Mentem. Több együttesnél dolgoztam edzőként, egészen 1985-ig. Azóta a Sydney-i Hakoah klub a magyarok találkahelye. Itt beszélgetünk, van mozink, szí­nháztermünk, éttermünk.

Tervezte ugyan, hogy annyi évtized múltán hazalátogat, hiszen Üllői úti barátai is sokat hí­vták, de csak egy videokazettán üzent a Fradistáknak. Egészségi állapota nem tette lehetővé a hosszú utazást. 1992-ben, 80 éves korában Sydneyben hunyt el az FTC örökös bajnoka.

Polgár győztes bajnoki gólja a Nagyvárad ellen 1943-ban.

(Antal Zoltán, Hoffer József, Lukács László, Nagy Béla és Hegyi Tamás í­rásainak felhasználásával)