Feljegyzések a fotelból – Múltidéző győzelmes derbi

Ritkán szoktam az aktuális fotelszurkolós jegyzetemben előhozni a dicsőséges múltunkat, de tegnap amikor Uzuni belőtte a harmadikat és látszott, hogy a lila szín falfehérré változik, elővillantak a múlt emlékképei. Azon már meglepődni sem tudtunk, hogy a a megyeri úti csárda egyre szomorkásabb vendégei utoljára 7 éve tudtak átélni hazai pályán győzelmet az örök riválisok ellen, melyre 2021 elején nem fogadtak volna egy lyukas garassal sem (már a reménykedésük is a köddé vált). De ez legyen az ő gondjuk, még gyerekként hallottam nagypapám örök érvényű „gondolatát”, miszerint olyan érzés lehet lila mezben felülni a lelátóra, mintha Riska tehenet fellépetnénk a Colosseum küzdőterére az oroszlánok ellen. Utána még tett néhány kiegészítést az eredményre is, de azokat inkább most nem idézném, hiszen visszaemlékezve azoktól még nagymamám is pironkodott, amit egy „ezt ne a gyerek előtt Ernő” mondattal próbálta lezárni, mire nagypapi arcára olyan mosoly húzódott, melyet soha nem lehet feledni. De most Riska tehén sorsán túl (aki mellesleg hosszú, békés életet élt), jöjjünk vissza a jelenbe, Uzuni harmadik góljához, amikor eszembe rémlett egy „íjbajnokság”, benne öt vesszővel a dózsások szívébe, melynek már harminc éve. Akkor csak „vesszőztünk”, nem jutott eszünkbe egy újságot, vagy egy tortát csináltatni, ami idővel már meg is rohadt a hűtőbe, de még sem akarják kidobni, mert legalább van mire emlékezniük. Dátumot nem írtam, de mindenki tudja, mire célozgattam, és mikor az utolsó percben Vécsei a negyediket is bevágta, az örömtáncom legszívesebben az órát is visszahajtotta volna néhány percet, hátha jön még az ötödik nyílvessző is, de aztán gyorsan el is hessegettem a gondolatot, hiszen bár a történelem többször szokta ismételni önmagát, mégsem szabad egy napon említeni az akkori ötöst és mostani négyessel. Egyrészt mert mindkettőnek meg lesz a történeti jelentősége, másrészt 1-2 évvel Nyíl győztes debütálása előtt is rúgtunk már négy gólt a Megyeri úton, és annak a forgatókönyve jobban hasonlít a tegnapi derbihez, igaz akkor a vége felé a hazaiaknak is sikerült bevenni Zsiborás Gabi kapuját. Akkor is „csak” egy gólt tudtunk lőni az első félidőben, majd a második elején jött a második (akkor is öngól!), onnantól már csak egy jól játszó Fradi és egy vergődő Újpest volt a pályán…akkor még Dózsa ként, amit manapság már nagyon nem szeretnek a megyeri úti csárda egyre halványabb lilába öltöző vendégei, aki közelebb vannak a másodosztálytól mint Makó lovag Jeruzsálemtől.

De most már hagyjuk el a múltidézést, a jelenlegi Fradi nem a múltjából él, hanem a jelenéből, olyannyira, hogy ha minden úgy alakult, akkor néhány hónap múlva már fel is fog lépni a képzeletbeli történelmi dobogó legfelsőbb fokára. Előtte azért még említsünk meg két kiváló edzőt (Novák Dezső február 3-án született, Dalnoki Jenő február 4-én hunyt el), akikhez számos „nyílvessző” tartozik. 1975-ben a Dalnoki csapat 4-1, 1995-ben a Novák legénység 3-1 nyert idegenben, ami azért is emlékezetes, mert akkor ültem először és utoljára a Megyeri úti stadion lelátóján ahol annyian voltunk, hogy inkább satuban éreztem magam, mint a lelátón. De most tényleg záruljon Móka-Miki emléktára, vissza a jelenbe, a 231. derbihez, melynek az első félideje nem éppen úgy alakult, hogy a végén az örömünk visszarepítsen a dicsőséges múltunkba.

Az összeállításon manapság már nem szoktunk meglepődni, de az örömteli volt, hogy Civic után már Laidouni is ott volt a kispadon. Meglepetést csupán az okozott, hogy Wingo kezdett Lovre helyett és Baturina vette át a „kilences” mezt az dózsa-ölő Bolitól. A Töki-felhők is visszahúztak Belgiumba, és sikerült egy belső védőt is igazolnunk, igaz, ő még csak Palival mosolyog. Kellett is Mmaee (ezt a nevet vajon hogyan fogjuk kiejteni?), hiszen Frimpong távozásával (sok sikert!), Dvali és Kovasevic sérülésével elég hézagos lett a védelmünk. Tegnap is Botka foglalta el Blazic segítőjének a helyét, és mikor feltűnt mellette a hórihorgas, több mint 100 kilós vagyok Tallo, nem mondanám, hogy a nyugodtság lett úrra rajtam. Melyet az első húsz perc után már idegességre váltott, hiszen a lilák úgy nekünk estek mint bolond borjú az anyjának. Keményen letámadtak, villámgyorsan átjátszva a középpályánkat, bár Dibusz kapuja csupán egyszer forgott veszélybe, amikor a lila óriás akkorát huppant a büntetőterületen belül, hogy még Isaszeg környékén is földrengésre gyanakodtak. És bár Haratin nagyon finoman húzta meg a Tallo mezét, melytől nem kellett volna kiakasztani az újpesti szeizmográfokat, de láttunk már ilyen „finomságokért” büntetőt ítélni.

Ettől még nem lettünk boldogok, a játék az első négy fordulót idézte, először a 25. perc tájékén jutottunk el a lilák kapujáig, és ha már arra jártunk, be is vettük. Igaz, egy kissé kalandos úton, de a gól akkor is gól, ha az úgy kerül be a hálóba, ha előtte körtáncot lejt. Isael indította Baturinát, akit a tizenhatosan belül simán ollóba fogtak, a laszti visszapattant az „indító” elé, akinek lövését Banai még védeni tudta, de a lábáról saját kapuja felé pattant, amit a Pauljevics-Uzuni kettős a gólvonal környékén próbált ellenkező előjellel elérni, ami a sokkal magasabb lila védőnek sikerült, de a labda újra Isael elé került, aki másodszor már nem hibázott. A gól mindig jókor jön, a dózsásokat annyira meg is lepte, hogy utána már nem tudtak olyan intenzitással támadni, mint előtte. A félidő utolsó 20 perce finoman fogalmazva is elég unalmasan telt, minket a vezetés egy kissé meg is nyugtatott, innen már azt történt a pályán, amit elterveztünk.

A második 45 is egy csudaszép góllal indult. Isael szögletét az óriás Tallo olyan pazar mozdulattal csúsztatta Banai kapujába, hogy a forduló gólja is lehetett volna. A bibi csupán az volt, hogy a dózsa csatárnak nem szóltak a szünetben, hogy a focimeccseken a félidőben térfélcsere történik, így azt a kapu melyet az első félidőben még Dibusz védett, a másodikban már Banai fogja. Innentől meg már nem volt megállás. Rebrov mester most nagyszerűen cserélt, a még kissé bizonytalan Wingo helyett jött Lovre, Baturina helyett Sigér, Isael helyett meg Boli. A cserék meg gyorsan össze is hozták a harmadikat. Lovre futott el, beadását Boli pördítette Tokmac elé, akinek lövését Banai Uzuni elé ütötte, aki újfent a kapust találta el, a laszti megint Tokmac elé pattant, újabb lövés, amit a végén Uzuni jobbal piszkált a hálóba. Kalandos találat volt, az első és a harmadik gólunkról simán készülne egy újabb Indian Jones film, Harrison Ford sem élt át olyan kalandos történeteket, amilyeneket a labda mielőtt célba ért.

A slusszpoén előtt még Boli szerezhette volna a negyedik gólját a lilák ellen, de Vécsei mértani pontosságú beadását remek kapással a kapura is küldte, de most Banainak sikerült hárítania. A lilák kapusa nem sokáig örülhetett a remek védésnek, mert a hármas sípszó előtt Uzuni beadást a védők pont Vécsei elé mentettek, aki futtából, 18 méterről kilőtte a jobb sarkot. Ekkor már a fellegben voltunk, 45 perc alatt akkorát fordult a világ, hogy talán nem véletlenül ötlöttek fel a múlt bársonyos emlékei 1975-ből és 1995-ből. Pedig nem történt más, mint ami az elmúlt években: legyőztük a lilákat. Általában remek, teltházas, 1-2 gólos derbiken. Most négyet (3+1) vágtunk egy „csendes” derbin, melyből a jövőnek csupán az eredmény fog az emlékezet kosarába landolni.

Ettől még derbin győztünk idegenben négy góllal. 13 pont előnyünk, vasárnap jön a Fehérvár és ha azon is eredményesen leszünk túl, az éremkovácsok már biztosan munkába fognak állni.