Feljegyzések a fotelból – Méltón az ünnephez

„A szabadság oly kimeríthetetlen kincs, hogy azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem fogy, sem gyengül, sőt nő, sőt erősödik.” – Kossuth Lajos örök érvényű gondolata március 15-én a jelenben is elgondolkoztat minket. Vajon milyen érzéseket, gondolatokat ébreszt bennünk 1848 idusa? A tavaszt, a téli kábulatból való ébredést? Az erőt, a tenni akarást? A hétköznapokban igen, de március 15-én többet is jelent. Felidézi az önfeláldozást, az áldozatkészséget, a piros-fehér-zöld színeknek az összetartó erejét. 1848 márciusa felidézi bennünk a szabadság érzését, mely Kossuth szavaival soha nem múlik el, mégis vannak időszakok, amikor belerokkanunk a keresésébe. A jelenünk ilyen. Ahelyett, hogy kitűznénk a kokárdát, elmennénk a településeket tartandó megemlékezésekre, a szabadságharc hőseinket emlékére elhelyeznénk a megemlékezés virágait és egy főhajtással tisztelegnénk azon emberek előtt, akik megtanították nekünk a szabadság érzését, a haza szeretetét, otthon vagyunk korlátozva, bezárva. Ez természetesen nem hasonlít a 173 évvel ezelőtti függetlenségi törekvésekhez, a jelenünket továbbra is pandémia börtönében éljük, nekünk a szabadság iránti igény most mást jelent mint a márciusi ifjaknak. Mégis, mikor reggel felébredtem óhatatlanul kapcsoltam össze Petőfi, Jókai, Vasvári és a többi pesti „srác” szabadság utáni vágyát a jelenünkkel. Akkor Táncsics Mihály kiszabadítására gyülekeztek a Múzeum téren, a jelenben magunkat szeretnénk szabaddá tenni, minket kéne kiszabadítani a börtönünkből. Abból a börtönből amit tegnap délután is éreztem a Paks elleni győztes mérkőzés közben. Hiányzott a lelátó, az agora hangulata, a közös ünneplés, amikor a Fradi himnusz olyan erővel tölti be az Üllői út környékét, mint anno Petőfi 12 pontja a Nemzeti Múzeumnál. Sajnos ez továbbra is csak álom, amit egyre nehezebb elviselni, úgy végigélni a jelenlegi bajnokságot, hogy egyetlen mérkőzésen sem lehetsz ott a lelátón, egyre frusztráltabbá tesz. És bár a bezártság közepette kellemes élmény volt végignézni a Paks elleni 90 percet, benne egy újabb ötössel, még sem tudta feledtetni a közös öröm élményét.

Ehhez jött a mérkőzés első perce, amikor még a szerkesztőtársaimmal (Karcsi, Józsi) skype-n az éppen aktuális híreket elemeztük, és csak arra kaptuk fel a fejünket, hogy Karakó sípol és a büntetőpontra mutat. Mi van? – horkantam fel, hallottam a „fülesemben” Józsi rövidke, de annál velősebb megjegyzését, láttam Lovre széttárt karjait, majd belenyugvó arckifejezését. Az első percben büntető kapni? Nem néztem utána (ennek eleve Karcsi lenne a tudója), de talán soha nem fordult elő, hogy egy bajnoki mérkőzés első percében büntetőt kapjunk. Az ügyeletes gólkirály-jelölt be is vágta, bár ha előre tudja, hogy a következő 89 percben a labdával sem fog találkozni, talán egyből cserét is kér.

A lelkes paksi legények sem sejtették, hogy felébresztve az alvó oroszlánt, olyan folytatásban lesz részük, mint tavaly ősszel, amikor is kaptak egy ötöst az arénába. Azon a mérkőzésen többen hiányoztak fertőzés miatt (ha jól rémlik az alapcsapatból öten) és halasztást is kértek, de a BL menetelés közepette ehhez nem járulhattunk hozzá. Böde Danit rosszul is érintette, a mérkőzés utáni nyilatkozatával a Fradi 3E betűjét kérdőjelezte meg, mely az ő szájából elég visszatetszőnek hatott. Utólag valószínűleg Dani is megbánta, mert a decemberi és a tegnapi mérkőzés előtt is sérültet jelentett. Nálunk is voltak hiányzók, bár a kezdőcsapaton ez nem érződött, ettől még jó lenne tudni, hogy mi van azokkal, akik már hetek,hónapok óta eltűntek a „látókörből”. A Fradi vezetőségének ezt a titkolódzó mentalitását már többször „reklamáltam”, választ természetesen továbbra sem kapunk…

A villámgyorsan bekapott gól nem zavarta meg a csapatot, olyannyira nem, hogy a 10. perc tájékán már simán vezethettünk is volna. Előbb Uzuni fejelhetett volna 6 méterről gólt, majd egy remek kiugratás után Tokmac „sebesítette” meg a paksi kapust. A már említett alvó oroszlán tényleg felébredt és továbbra is folyamatos össztűzben tartotta a vendégeket, akik bár megpróbálták az edzőváltás óta begyakorolt támadó játékot játszani, de ha véletlenül hozzájuk is került a labda, azzal legfeljebb a a térfelet elválasztó vonalig jutottak. Emellett a legtöbb esetben csak szabálytalanul tudták megakadályozni a támadásainkat. Ezek egyike után Zubkov lövése csak centikkel vétette el a kaput. Lendületes, gyors volt a játék, Zubkov mellett most Uzuni és Tokmac is többet vállalt, középen meg Boli hozta a „szokásost”, a levegőt is kipréselve a védőkből. Fontos volt, hogy Laidouni letöltve a sárgás büntetését, újra a pálya közepén szerezzen labdákat majd lendületesen, többször megcsinálva az egy az egyet, induljon előre.

Melynek meg is lett az eredménye, most nem gólpasszt osztott ki (azt majd a másodikban teszi), hanem Civic mértani pontosságú beadását fejelte a paksi kapu bal felsőjébe. Az egyenlítés még magabiztosabbá tette a csapatot és ha Tokmac és Zubkov csak egy kicsit jobban összpontosít, már a szünet előtt 2-3 góllal vezetünk. Ennek ellenére a szünetben egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy nem hozzuk le magabiztosan a mérkőzést. Arra azért számítottam, hogy kapunk még egy gólt (mostanság ez divattá vált), de arra már nem, hogy mellette négyet mi is betermelünk. A második elején Karakó nekünk is ajándékozott egy büntetőt amit Uzuni épp olyan magabiztosan értékesített mint Hahn. A vezető gólunk után néhány perc erejéig kiengedtük a vendégeket levegőzni a térfelünkre, de csak azért, hogy egy kicsit gyakorolhassuk a kontra támadásokat.

A gyakorlás eredménye meg is lett, a Bognár család pályán lévő tagja (az apa a lelátóra száműzve, a tesó a kispadon) adott el, amit Soma lefülelt, majd Bolihoz passzolt, aki tett néhány lépést, 15-ről rá is tüzelhette volna, de előtte felnézett és látta, hogy Mak szabadon mint egy madár lépeget mellette, ezért önzetlenül a társ elé passzolt, aki magabiztosan helyezte a lasztit a kapu bal sarkába, megszerezve első Fradista gólját. Ezzel még nem volt vége a dalnak (legutóbb Pakson ennyi volt a vége), Franck úgy gondolta, a sok küzdés és a gólpassz után neki jár egy Oscar-díjas alakítás. A 75. percben a régi szép időket idézve, úgy bolondította meg a paksi védőket mint anno Varga Zoli tette. Civic passza után úgy tett a két védő gyűrűjében, mint aki valójában nem is nagyon akar mit kezdeni a lasztival, majd gyorsan lépett kettőt, majd az ijedt védők között belépett, miközben Tamás és Vági sorban állt jegyért a ringlispíl menetre, majd belsővel a kapu bal sarkába passzolt.

Ezen a meccsen a bal sarok volt a kedvenc, mind az öt gólunk ott kötött ki. Az utolsó a csereként beálló Baturina lőtte. Laidouni indult el egy „végső” rohamra a paksi védők csodálata mellett, majd Bolihoz hasonlóan ő is önzetlenül az üresen álló társhoz passzolt, Baturina meg követve az elődöket, a kapu bal sarkába lőtt. Közben megkaptuk a második gólunkat is, mely túl sokat nem jelentett, legfeljebb az ügyeletes „fiatal, magyar tehetség” mesélhet majd az unokáknak, hogy egyszer gólt lőtt a Fradinak a Groupama arénában. 5-2 a vége, jó és eredményes játékkal feledtettük a tavasz idény botladozásait. Most nem volt gyenge pontja a csapatnak, Civic-Laidouni-Boli hármas végig kiválóan játszott. Zubkov is jó volt az első 45 percben, a cseréjét nem nagyon értettem (bár Mak gólt szerzett), hiszen Rebrov mester csak sérülés miatt szokott a szünetben cserélni.

Mostanság szeretünk a Paks ellen játszani. Három győzelem az idei bajnokságban, 13 lőtt és 3 kapott gól, erre szokás mondani, brutális fölény. Ehhez persze kellett az ellenfél játékstílusa, mely a három védős felállással inkább hasonlított öngyilkolásnak, mint célravezető megoldásnak. Ennyire szabadon hagyni a széleket a Fradi ellen, csak a gólzsák kiszakadásához vezethet.

Március idusán írni egy előző napi győztes mérkőzésről még akkor is jó érzés, ha utána nem mehetek el a városi ünnepi rendezvényre (mely természetesen elmaradt), nem nézhetem meg a diákok által előadott megemlékezést. De annyit megteszek, hogy kitűzöm a kokárdát, elsétálok a a 48-s emlékműhöz. Virágot nem tudok vinni, mert azokat is bezárták, de egy pillanatra megállok Magyarország első felelős kormányának (Batthyány-kormány) szoborparkja előtt és néhány pillanatra elmerengek a szabadság semmivel sem pótolható érzésén.

„A haza örök, s nem csak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz.” (Kossuth Lajos)