Feljegyzések a fotelból – Győzelem a csillagoknak
Április elsején megrendezni egy olyan derbit, melynek 106 éves hagyománya van, nem a legjobb ómen. Úgy ébredni, hogy a tréfálkozás és átverés napján kell visszaszereznünk az ősi ellenfél ellen elvesztett hitünket nem könnyű feladat. Főleg úgy, hogy már tegnap arra gondoltam, hogy orvoshoz kéne fordulnom, bár tudtam, hogy arra a betegségre mely kitört rajtam, nincs orvosság. Legfeljebb kapnék egy gumiszobát néhány nyugtató injekció kíséretében, jobb esetben le kéne dőlnöm a dili-doki díványára és elmesélni az életemet, de annak aztán végképp nem láttam értelmét, hiszen nagyon is tisztába vagyok azzal, hogy a tüneteim miből is fakadnak.
Még akkor is ha tudtam, hogy pénteken nem tudok személyesen ott lenni a Szentélyben. Még akkor is ha nem volt olyan perc tegnap óta, hogy ne villantak volna elő az őszi mérkőzés eseményei. Megpróbáltam hadakozni ellene, de hamar rá kellett jönnöm, nincs értelme a védekezésnek. Szeptember 11-e úgy fog belénk ivódni, mint Amerikának a terrortámadás. Nem lehet kitörölni a mindennapokból, hasonlóan a múltunkat meghatározó 3:8-tól, a 7:1-től és az 5:0-tól. Keretbe foglalják a létünket, meghatározzák a Ferencvároshoz való kötődésünket. Belül éreztem, ebből a makacs érzelmi szorításból csak egyetlen módon tudok szabadulni. Amikor hat óra tájékán felnéztem az égre, és megpróbáltam megkeresni anyám mosolyát, egy pillanat erejéig arra kértem a csillagokat, hogy fordítsák erejüket és kitartásukat a Szentély felé és az évmilliárdok során összegyűjtött energiát plántálják át a zöld-fehér játékosokba.
Sikerrel jártam. Ahogy anyám héten örökre elvesztett mosolya mindig velem fog maradni, úgy éreztem, hogy az összegyűjtött energia ezen a varázslatos estén a Szentélybe fog költözni. És ha ott járt, egyenként beleköltözött a játékosok szívébe és olyan erővel ruházva fel őket, hogy nem lehetett leküzdhetetlen akadály senki előtt. Ehhez jött a szurkolók varázslata, egy olyan hangulattal párosítva, mely nem csak a Szentély környékét rengette meg, hanem megmutatta mit is jelent Fradistának lenni, mit is jelent imádni ezt a csodálatos klubot, és mit is jelent felhúzva a zöld-fehér mezt hitet tenni az erőnek, az erkölcsnek és az egyetértésnek.
Még azok számára is csodálatos este volt, akik nem lehettek jelen. A lefújás után még percekig szorongattam és csókolgattam a sálamat, majd kimentem a teraszra és felnéztem az égre. Nem láttam csillagokat, de behunytam a szemem és megpróbáltam visszaidézni az öldöklő 90 perc minden apró rezdülését. Érezni akartam a Szentély illatát, bele akartam borzongani a tízezer torok buzdításába, kezembe akartam fogni egy pénztárgépszalagot és önfeledtem emlékezni akartam a hetvenes évek nagy derbijeire. Az emlékek helyett izzadni kezdett a tenyerem, éreztem, hogy kiszárad a szám, és vadul ver a szívem. Próbáltam gyorsítani az emlékezést, próbáltam minél gyorsabban végigjátszani a 90 percet, de ép úgy nem sikerült, mint a valóságban, ahol a 70 perctől olyan feszültség és szorongás vett körül, hogy felkaptam a DVD távirányítóját és megpróbált gyorsítani a lejátszást. Mire ráeszméltem, hogy ez a funkciót az élő közvetítésben még tudom megvalósítani egyből el is szégyelltem magam. Hallottam a szurkolók fergeteges buzdítását és már tudtam mit is kell tennem. Kifeszítettem a kezembe szorongatott sálat és belekiáltottam az éjszakába: Hajrá Fradi! Percek múltak el mire eljutott a tudatomig: vége a 206. derbinek ahol Marek góljával nyertünk!
Most nem érdekel az sem, hogy nehezen, helyenként küszködve nyertünk, nem érdekel, hogy a mérkőzés után Mészöly Géza elvesztette józan ítélőképességét, és már azt sem érdekel, hogy ősszel történelmi vereséget szenvedtünk. Mondjon bármit is a lilák edzője, süssenek olyan tortát, nyomtassanak olyan bérleteket, amilyent csak akarnak. Most csak mosolyogni tudok rajta, hiszen a győzelem mellett csak rá kell nézni a tabellára, a két csapat közti pontszámkülönbségre, mely után 2011.április elsején minden a helyére került.
És ez nem tréfa, ez nem bolondozás, legyen bármilyen hagyomány is ezen a napon. A győzelem nem csak három pontot ért, a közönség fantasztikus szurkolása nem csak a 12. játékost jelentette. Ennél sokkal többet nyertünk. Nem csak a hitünket kaptuk vissza, hanem a Szentély fölé küldött csillagokkal üzeneteket is küldtünk. Tessék szeretni a Ferencvárost, tessék csak támogatni a Ferencvárost, mert nélkülünk nincs magyar foci, mert nélkülünk az égre sem érdemes nézni, mert a csillagok is tudják, hogy hol a helyük.
Ott, ahol mindig is csillagok születtek!
– lalolib –
Köszönöm laudetur a szép és megható gondolataid!
István – Laci! Édesanyátok csillagfényű mosolya mindig veletek marad, hisz az a mosoly külön – külön csak a tietek. De a fényéből egy kevés a Szentélybe is beragyogott péntek este. Régen érzett és tapasztalt egységet, összhangot hozva a Fradi család tagjai, a B-közép és az oldalszurkolók között. Ezzel olyan plusz töltést adva a csapatnak, mely diadalt eredményezett a régi rivális (az ősi ellenség) felett. Ismét euforikus érzés Fradistának lenni!!!
Ettől csak rég, vagy nemrég elvesztett Édesanyánk szeretettől ragyogó mosolyának szép emléke meghatóbb érzés! Ezért a ragyogásért érdemes felnézni az égre, oda ahol ilyenkor mindig új csillag születik!
A Fotelszurkoló bátya vagyok. Szeretett édesanyánk hétfőn halt meg. Az Ő csillaga született meg az égen, és talán Ő is erőt adott a csapatnak, hogy legyőzzük a Dózsát.
Nagyon köszönöm ezt az írást……….meghatottan olvastam!
Nekem sincsenek a régi nagy mérkőzésekről emlékeim, de a tegnapi nap után el tudom képzelni, hogy milyen érzés lehetett hétről hétre ilyen közegben játszani és szurkolni. Végre nagyon jó volt Fradistának lenni! Gyönyörű nap volt még akkor is, ha nehezen nyertünk, de ahogy már sokan megfogalmazták, nem is ez volt igazán a lényeg.
Kedves Fotelszurkoló! Olyan mondatokat írtál melyek igazán megdobogtatták a szívem.
Arról az időszakról nekem nincsenek emlékeim, de utoljára az Anderlecht elleni bl-selejtezőn volt ennyire „egy” mindenki.
Valami átérződött még hozzám is a TV-n keresztül. Valami olyan hangulat, amelyet fél évszázaddal ezelőtt lehetett érezni….
Itt ma (tegnap, de még nem tudok aludni) csak mi nyerhettünk. Nem csak nyertünk, győztünk. A játékosok nagy része ezen az estén ért(h)ette meg, hol is játszanak ők és hogy ez, ha csak egy kicsit is odateszik magukat sokkal több örömmel jár, mint amekkora teher alkalmanként. Úgy érzem ma felébredt hosszú álmából a Ferencváros. Talán most jelenthetjük ki, hogy visszatértünk. A kizárás, a három év szenvedés, a Davidson-féle szürkeség, a 6-0, a 0-5, a média hadjáratok, a politikai játszmák után este tényleg mindenki úgy érkezett a stadionhoz vagy ült le a tv elé, mintha vért ivott volna. Talán most mondta ki mindenki úgy igazán: elég volt! És ami a legfontosabb, hogy a rengeteg keserűség, kudarc és pofon na meg az ősi ellenség előhozta ugyan a gyűlöletet, de a gyűlölet mellé megérkezett (vagy visszatalált) a szeretet az Üllői útra. A Fradi szeretete. Apró, de nagyon jellemző momentuma a mérkőzésnek a kezdés. Az utóbbi évek belharcai után az ultra csoportok, a különböző szurkolói szerveződések és az oldallelátó egy talán soha nem látott közös koreográfiával és mindent elsöprő Hajrá Fradival! fogadta a csapatokat. A pokol után talán a mennyország hazatalál(t).
ui: A dózsások meg számolgassanak csak magukban évekig. Bennük mindig erősebb volt az irántunk érzett gyűlölet, mint a saját klubjuk iránti szeretet. Ezért nem fogják soha azt érezni, amit mi, és ezért nem fogják soha megérteni, hogy bizony az egy néha több, mint a hat.
Mindörökké Ferencváros!
Biztos hogy láttak bennünket. Én már tíz éve nézek fel ezen a napon, a mosoly amit látunk az életünkből, az együtt eltöltött időből táplálkozik, és hidd el csak fényesebb lesz.
Gyönyörű nap ez! Nem jön álom a szememre pedig ilyenkor már aludni szoktam. Ennyi év után végre győztünk a lilák ellen. A bajnoki cím után számomra mindig is ez volt a legfontosabb.
Fradisták.Győztüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüünk……………………..