A Csepel Sport Club 75 éve 1912-1987

Köszöntő

Ez a könyv, amelyet most kezében tart a Tisztelt Olvasó, egy nagy hí­rű munkásegyesület történetének, történelmének hét és fél évtizedét öleli fel. Érthető okból, részletesebben foglalkozik az 1962, vagyis az ötvenéves jubileum óta történtekkel. Az azóta eltelt időről jómagam is többet tudok, többre emlékszem személyes élményeimen keresztül is.
Életem ezernyi szállal kötődött és kötődik most is ehhez a munkáskerülethez. Úgy mondják, aki egyszer csepeli volt, az mindig az marad, vigye munkája, kötelessége bárhová. Megadatott számomra, hogy Csepel embert formáló katlanjában lettem felnőtt, s korán megérthettem, hogy Csepel – mondjuk ki: a „vörös Csepel!” az emberek munkája mellett, a kultúrával, szórakozással, a sporttal lesz, lehet teljes.
Megadatott, hogy személyesen ismerhettem több világhí­rű csepeli sportolót. Láthattam az egykori élsportolókból a pályafutásuk végeztével, hogyan lettek elkötelezett, feladatukat értő, felelőséggel dönteni tudó vezetők – a gyárban. Egyike vagyok a klub szurkolóinak. Bár munkám során mindig a realitások kellett, hogy irányí­tsanak, szurkolóként én sem voltam más, mint a többi, a csepeliekért szorí­tó társam: ha ésszel tudtam is, hogy erősebb az ellenfél, a szí­vem szerint a csepeli csapatokat, versenyzőket tartottam jobbnak…
Az elmúlt évtizedek során játékosgenerációk váltották egymást Csepelen. Apák után fiaik léptek a versenypályára, dobogóra, játéktérre. Világ- és olimpiai bajnokaink voltak, szakosztályaink megjárták a siker csúcsait és a visszaesés mélységeit. Új szakosztályok alakultak, s régiek szűntek meg. Az élet ment és megy tovább, minden változott és változik, talán csak a csepeliek sportszeretete marad változatlan.
Ha tehetem ma is kilátogatok a labdarúgók mérkőzéseire, de figyelemmel kí­sérem a többi szakosztály eredményeit is. Nem hinném, hogy elfogultság mondatná velem: ma is vannak olyan nagyszerű sportembereink, mint annak idején voltak. Úgy érzem, hogy a jövő kiválóságai, világ- és Európa-bajnokai már ott vannak a fiatal csepeli sportolók között.
Meggyőződésem, hogy a csepeli vállalatok – csakúgy mint évtizedeken keresztül – most és a jövőben is támogatni fogják a Csepel Sport Clubot, hogy az egyesület vezetői – alkalmazkodva a nehéz gazdasági körülményekhez – megtalálják a módját, hogy az egyesület tovább fejlődhessen.
Most, a hetvenötödik évforduló előestéjén nem is kí­vánok mást a jubiláló Csepel Sport Clubnak, mint hogy az elkövetkezendő újabb 75 év során az eddigihez hasonló eredményeket és sikereket érjenek el sportolói. Azaz, ha lehet, még többet!

Ehhez kí­ván jó egészséget, sok sikert – és szerencsét is! – a klub „örökös szurkolója”

Borbély Sándor,
a Munkásőrség országos parancsnoka,
a Csepel Sport Club elnökségének a tagja

Az alakulástól napjainkig

(könyvrészlet)

Csepel. Több évezredes története van a szigetnek és a rajta épült helységnek. A sziget a holocén-korban a Duna jelenlegi árteréből alakult ki.
A Csepel-szigetet már az ősemberek is előszeretettel lakták, hiszen nemcsak jó búvóhelyül szolgált, hanem remek vadászterület is volt. Az első embercsoportok mintegy 4000 évvel ezelőtt jelentek meg: a nép, amelynek életmódjáról ásatások tanúskodnak, földbe vájt, agyagból tapasztott házakban lakott, s fémművességgel is foglalkozott.
Az időszámí­tásunk kezdete körül délnyugat felől hódí­tó, nagyhatalom küldte el katonáit erre a területre. A római birodalom légiói szállták meg a Duna jobb és bal partját, valamint a Csepel-szigetet, ahol később hatalmas erődöt is létesí­tettek.
A rómaiak egészen az ötödik századig uralták a területet. Ekkor a népvándorlás viharai a római birodalmat arra kényszerí­tették, hogy feladja a megszállt övezeteket. Örökükbe a legkülönfélébb népek: hunok, gepidák, longobárdok, avarok, szlávok, frankok, majd magyarok léptek.
Amikor a magyarság a mai haza területére ért, az osztályviszonyok kialakulása már előrehaladott volt. A földművelés jelentős szerepet játszott, az iparban a kovácsmesterség és az ötvösség állt magas szí­nvonalon. A magyarság szomszédaitól eltérő életformája az ezredfordulóra szükségessé tette az államalapí­tást.
A Csepel-szigetet Árpád fejedelem vette birtokába, s kedvelt nyári pihenőhellyé alakí­ttatta. A sziget a török hódí­tás koráig (1541, Buda elfoglalása) a mindenkori magyar uralkodó tulajdonában állt, ekkor azonban a budai pasa kezére került. A törökök fontos kikötőt létesí­tettek itt.
A XVI. és a XVII. század fordulóján, az úgynevezett tizenöt éves háború idején, amikor Budát és Pestet többször megostromolták, a várak környékét, í­gy a Csepel-szigetet is támadták. Csepel ekkor pusztasággá vált és több mint száz évig az is maradt.
Az újratelepí­tés 1686 után kezdődött. A mai Csepel őse 1717-ben született meg. Csepelt kapcsolatai a XVIII. század végéig elsősorban Budához fűzték, de ettől kezdve egyre nagyobb szerepet játszott a gazdasági életben a Pesttel folytatott kereskedelem. Igaz, ekkor Pest városa gazdaságilag már túlszárnyalta Budát és az ország első ipari-kereskedő városa lett. Csepel ezután vált lépésről lépésre a főváros peremvárosává, bár ehhez azért még jó száz évre volt szükség.
A mai, szűkebb értelemben vett Csepel – központi területére – a mai Tanácsház-tér környékére, az 1838. évi árví­z után kezdtek épí­teni. A parttól beljebb elterülő, magasabb fekvésű részek ezután népesedtek be. Természetesen az újabb árví­ztől való félelem intézkedéseket eredményezett: a Duna szeszélyes hullámaitól védő töltések kilométereit épí­tették fel: a századfordulón már több mint 70 kilométeres szakaszon találhattunk gátakat.

A töltések nemcsak a csepeli lakosságot védték, hanem az 1882-ben alapí­tott lőszergyárat is, amelyet hat évvel később Weiss Manfréd iparmágnás megvásárolt, s hatalmas méretűre fejlesztett fel. A hadtudományban ismeretes szinte minden fajtájú és kaliberű lőszert gyártottak itt.
A századforduló táján a lőszergyárból hazatérő munkások sokszor találkoztak a gazdag legelőkön, s a homokkal borí­tott grundokon olyan fiatalokkal, akik lelkesen kergették a rongylabdát. A futball megtetszett nekik, s innen már csak egy lépés volt, hogy a gyáron belül ők is csapatot alakí­tsanak, s rendszeresen játsszanak. Az új együttest Csepeli Atlétikai Klubnak nevezték el, s a gárda hamarosan bemutató, valamint barátságos találkozón vett részt. Az volt a terv, hogy a legénységet benevezik az első osztályú bajnokságba, hiszen Károlyinak, Fehérynek, Késmárkinak és a többieknek nagyon jól ment a foci, de az MLSZ ehhez nem járult hozzá. Kikötötte: bármilyen jó a CSAK – végig kell járnia a „szamárlétrát”, csak a negyedik osztályban kezdhet. A döntés kedvét szegte az érintetteknek, a gárda egyesült a BAK-kal, í­gy lényegében megszűnt csepeli lenni.
Időközben a csepeli sportszerető dolgozók létrehozták a Csepeli Labdarúgó Ifjak és a Csepeli Sport Egyesület futballcsapatát, tehát a sziget nem maradt sportszervezet nélkül. Egy idő után azonban sokan úgy érezték, túl szerény kereteket biztosí­tanak ezek a gárdák a sportoláshoz. Felmerült a gondolat, hogy nagyobb egyesületet kellene alapí­tani, s az ötletet tett követte. 1912. január 27-én az egykori Beck-kávéházban a CSLI és a CSSE tagjaiból, valamint a CSAK Csepelen maradt játékosaiból megalakí­tották a mai Csepel SC jogelődjét, a Csepeli Testedző Kört.
A CSTK megalapí­tása – a korabeli krónikák szerint – elsősorban dr. Kux Sándor ügyvéd fáradozásának köszönhető. Persze, az ügynek rajta kí­vül még jó néhány támogatója, szószólója volt. Azt a magot, amelyből az évtizedek során világviszonylatban is számottevő egyesület nőtt ki, dr. Kux Sándorral együtt Fehéry Ákos, Vadnai Géza, Goldstein Árpád, Goldstein László, Takács Sándor, Kóbor Rezső, Roth Lajos, Mester György, Szántó Dénes, Kubicza József, Firics János, Pápai Péter, a Kohut és a Lakatos testvérek, Szandner Pál, Schrankó János, Öhlwag Jenő, Vida Sándor, Kiss József, Meszer János, Horváth Lajos, Szentlében József, Solti Pál és még néhány társuk vetette el.
Túlnyomórészt lakatosok, esztergályosok, öntők és más szakmák képviselői voltak az alapí­tótagok. Ennek tudatában korántsem meglepő, hogy az újonnan létrehozott egyesület nevébe be akarták illeszteni a munkás szót. Hogy ez miért nem valósult meg? A kormányzat nem engedélyezte! Tisza Istvánék a munkásság minden szervezkedését gyanakvással figyelték, s még egy sportegyesület nevében sem tűrték meg a munkás szót. A hivatalos alapí­tó iratot ezért már „csak” Csepeli Testedző Kör néven adták be.

A CSTK eleinte csak labdarúgó-szakosztályt működtetett, ráadásul a kezdeti lépések megtételét követően ez is megtorpant. Az első világháború miatt három évig (sokan bevonultak, hadi körülmények) nem futballozhattak a játékosok, csak 1917 nyarán kerülhettek elő ismét a gondosan elrakott ládákból a sportszerek. A Tanácsköztársaság kikiáltása nagy fejlődést í­gért, pályát is létesí­tettek a mai kikötő helyén, s más komoly tervek születtek az előrelépésre, új szakosztályok megalakí­tására, de közbeszólt az ellenforradalom: megbéní­totta a munkássportot is.
A sportolni vágyó fiataloknak csak egy lehetőségük volt testi erejük fejlesztésére, a játékra: a nacionalista szellemben alapí­tott, de később teljesen fasisztává változott Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE) klubjában jelentkezhettek.
Az ellenforradalmi kormányzat által támogatott mozgalom, amely néhány munkásmozgalmi jelszót is zászlajára tűzött, hogy megtévessze a dolgozókat, remek felszereléssel, s nagyszerű pályákkal várta a sportolni vágyókat. Eleinte sokan léptek be a Csepeli MOVE-ba, de aztán a többség felismerte, hogy milyen politikai célok vezérlik az egyesület vezetőit, í­gy a sportolók egymás után adták vissza a tagsági könyvüket. 1922-ben már annyian voltak azok, akik a szó igazi értelmében munkássportot akartak, hogy – ismét megindult a szervezett élet a CSTK-ban.
A labdarúgócsapat a Budapest-bajnokság harmadik osztályába küzdötte fel magát, de hamarosan már nemcsak ennek az egy sportágnak a képviselői tartoztak a CSTK tagjai közé. A húszas évek második felében az egyesület keretei kiszélesedtek, s megalakult a kerékpáros-, az ökölví­vó-, valamint a birkózó-szakosztály.
A CSTK vezetői rohamléptekkel akarták fejleszteni a klubot, í­gy 1929-ben a mai Katona József és a mai Bajcsy-Zsilinszky út sarkán 15 évre bérbe vett telken hozzáláttak a saját sportpályájuk épí­téséhez. A szó legszorosabb értelmében kell venni azt, hogy hozzáláttak, hiszen a versenyzőkkel, a játékosokkal együtt kubikoltak, hogy minél előbb állhasson a „szentély”. Nagy volt az öröm, amikor elkészült a pálya, noha a harmincas évek elején kialakult nehéz gazdasági helyzetben alig tudták fenntartani a létesí­tményt, olyan kevés pénzzel rendelkezett a klub.
A fenyegető csőd miatt 1930-ban beszüntette működését az ökölví­vó-szakosztály, majd hamarosan a birkózó is, de megjelentek Csepelen az első női kézilabdázók, s alakulóban volt a magánszemélyektől támogatott sakk, valamint a súlyemelő-szakosztály. Emlí­tésre méltó eredményeket – érthető okból – egyik sem tudott felmutatni a magyar sportban.
A CSTK szakosztályait egyébként jelentősen gyengí­tette, hogy a helyi, hatalmi erővel támogatott Levente Egyesület és a Magyar Posztó SE több élversenyzőt „elszipkázott”. Egyeseket kényszerrel, másokat anyagiak í­géretével csábí­tottak el a CSTK-ból.
Egy 1937-ben hozott kormányrendelet, amely kötelezően í­rta elő gyári és üzemi sportegyesületek megalakí­tását, a Weiss Manfréd Művek érdeklődését is a CSTK felé fordí­totta. Az önállóságot védőkkel szemben az osztályöntudatos munkások között sok olyan volt, aki úgy vélte, hogy a CSTK-nak be kell olvadnia a gyár sportéletébe. Ezt a megoldást sugallta az a tény is, hogy az évi négyezer pengős költségvetés, valamint a klubház épí­tésére felvett bankkölcsön kamatai már-már elviselhetetlen terheket jelentettek a CSTK-nak…
A CSTK huszonöt éves jubileumának előestéjén megtörtént az, ami elkerülhetetlen volt: az egyesület a Weiss Manfréd Vállalatok Testedző Körévé alakult át. Az 1937. november 16-án bejegyzett jogutód alapszabályának második pontjában í­gy fogalmazta meg terveit: „Célunk a tagok sportolási lehetőségeinek megszervezése, előmozdí­tása és irányí­tása korra és nemre való tekintet nélkül, az összes sportágban. Szabadidő-mozgalom és szórakozás. A sporthoz szükséges anyagiak, s térségek megszerzése, illetve fenntartása és fejlesztése. A sport népszerűsí­téséhez és megkedveltetéséhez jóléti intézmények létesí­tése.”
A WMTK vezetői az alakulást követően statisztikai lapokat, vagy ha úgy tetszik, kérdőí­veket osztottak ki a gyáróriás alkalmazottai között, hogy tájékozódhassanak: milyen sportágakban és milyen szabadidős tevékenység területén van igény szakosztályok létrehozására. A dolgozók futballozni, kerékpározni, teniszezni, úszni, ví­zilabdázni, tekézni, atlétizálni, bokszolni, ví­vni, birkózni, asztaliteniszezni, korcsolyázni, kézilabdázni, kajakozni és repülni szerettek volna versenyszerűen. Annak ellenére, hogy rendkí­vül sokrétű volt a kérés, minderre lehetőséget biztosí­tott a WMTK. A szabadidő hasznos eltöltésére a horgászást, a turisztikát, a sakkot, a bélyeggyűjtést, a fényképezést, a hajókirándulást, az autocar-körsétákat, az utazást, a szí­nházlátogatást, a strandolási, a korcsolyázást és kultúrdélutánok rendezését javasolták a megkérdezettek, s elképzelésük minden tekintetben egyezett a vezetőségével. Bátran állí­thatjuk: kiváló lehetőségek adódtak a WMTK-n belül, mindenki kielégí­thette az érdeklődését.
Ami a versenysport szervezését illeti: minden szakosztály élére az adott sportághoz értő főtisztviselő került, megfelelő számú tisztikarral, amelyben munkások is helyet kaptak. Edzőknek a legjobb erőket nyerték meg, a segédedzők pedig az adott sportág legeredményesebb munkássportolóiból kerültek ki. A szakosztályok ellenőrzésével és szakszerű összefogásával Testnevelési Főiskolát végzett testnevelő tanárt, Kocsis Mihályt bí­zták meg.
A szabadidős tevékenység szervezésekor a WMTK vezetői elsősorban arra figyeltek, hogy megfelelő teret biztosí­tsanak a fantáziának és az ambí­ciónak.

Aki akart, az naponta órákat foglalkozott a hobbijával; aki akart, az átlagosnál több időt fordí­tott rá; a jó és a rossz elgondolásokat egyaránt ki lehetett próbálni, s mindig maradt újabb alkotási lehetőség.
A Weiss Manfréd gyár sok pénzt áldozott a WMTK különböző szakosztályainak és a szabadidős tevékenységnek a támogatására.

A jelentős anyagi dotáció mellett nem szabad emlí­tés nélkül hagyni, hogy ebben az időszakban épült fel a csepeli stadion, amely akkor az ország egyik legszebb sportlétesí­tménye volt. A mélyí­tett és körben feltöltött, ellipszis alakú atlétikai és gyepesí­tett futballpálya 100 000 négyzetméteres területet ölelt fel. A nézőteret 18 000 ember fogadására tették alkalmassá, ebből 4200 ülőhely volt. A stadion szomszédságában felépült egy 19 x 36 méteres, beépí­tett szí­npaddal ellátott, 1400 szurkoló befogadására alkalmas sportcsarnok is.
A jelentős juttatások számottevő eredményeket is hoztak. A különböző szakosztályok versenyzői, remek eredményeket értek el a felszabadulás előtt.
Kezdjük talán a labdarúgókkal. A profibajnokságban WMFC néven szerepelt együttes megnyerte az 1941-42-es küzdelemsorozatot, majd a következő évadban megvédte bajnoki cí­mét. Először az Újpest FC és a Szolnoki MÁV szorult a második, illetve a harmadik helyre, mí­g másodszor a Nagyvárad és a Ferencváros kényszerült a dobogó alsóbb fokaira. A profilabdarúgók mellett jól szerepeltek a WMTK néven induló amatőrök is: az 1941-42-es idényben például megszerezték az NB III-as bajnokság Alföldi csoportjának aranyérmét, s bajnok lett az ifi-, valamint a kölyökcsapat is.
Jól szerepeltek a tekézők is. 1939-ben Répási Ágoston magyar bajnoki cí­met nyert, mí­g 1940-ben Vejmola Ferenc bizonyult a legjobbnak az élvonalban. Felhí­vták magukra a figyelmet a birkózók is. Simon Márton, Mucsi Lajos és Nagy Károly 1939-ben és a következő két esztendőben kötöttfogásban bizonyult a legjobbnak a vetélytársak között, 1943-ban pedig Káli László, a sportág legendás alakja hódí­tott el egy elsőséget a szabadfogásúak küzdelmében.
A női kézilabdázók rögtön az első terembajnokság során (1941) bebizonyí­tották, hogy a WMTK-ban folyik a legmagasabb szintű edzésmunka, de ugyanerről tettek bizonyságot a súlyemelők is. Buronyi, Kiss Gyula, Hunyadi, Tóth és társaik 1941-től sorozatban nyerték a bajnokságokat, Ambrózi Jenő pedig 1942-ben világcsúcsot állí­tott fel: 109 kilogrammot nyomott.
Nem maradtak győzelem nélkül az asztaliteniszezők sem. Soós Ferenc 1941-ben országos bajnoki cí­met szerzett egyesben, sőt Till Károllyal, majd a szabadkai Harangozó Tiborral az oldalán kétszer párosban is diadalmaskodott. 1943-ban a csapatbajnoki elsőség is a WMTK-nak jutott, csakúgy, mint a rákövetkező évben.
S a sikerlistának még mindig nincs vége! A Blahó-Kovács kajakkettesről sem szabad megfeledkezni, ez a duó 1940-ben aratott diadalt az OB-n. Az ökölví­vók közül sok versenyző kitett magáért. 1942-ben sikerült elhódí­tani a csapatnak a Klebelsberg Kunó vándordí­jat, amely igen rangos trófeának számí­tott, 1943-ban a gárda Budapest-bajnok lett, 1944-ben pedig a harmatsúlyú Regős, a könnyűsúlyú Csendes és a nehézsúlyú Varga nyert aranyérmet a főváros bajnokságán.
Az élsportolók tehát aranyérmekkel viszonozták a Weiss Manfréd gyárnak a jó sportolási lehetőségeket és az akkoriban ritkaságszámba menő törődést, a szabadidős tevékenységek felkarolása pedig azért volt hasznos a gyárnak, mert a friss, kipihent, sportélménnyel gazdagodott dolgozók nagyobb intenzitással végezték feladataikat az üzemben, nagyobb kedvvel álltak reggelente munkába, mint korábban.
Tény: a CSTK-ból nagyegyesületté fejlődött WMTK és labdarúgócsapata, a WMFC a magyar sport komoly értéke volt. Mindez azonban nem mentesí­tette az egyesületet a negyvenes évek első felében a fasizmus zaklatásaitól. 1943-44-ben a hí­rhedt belügyminiszter, Keresztes Fischer Ferenc rokona, Keresztes Fischer Miklós került a klub elnöki székébe, de a félelmetes gyorsasággal jobbra tolódó, fasizálódó kormányzatnak ez sem bizonyult elégnek: nem számí­tott, hogy a Weiss család akkor már néhány esztendeje bárói rangot vallhatott magáénak, s nem számí­tott az sem, hogy a WM-gyár segí­tette a fasiszta érdekeket szolgáló háború sikerét. A Weiss Manfréd nevet levették a gyár homlokzatáról, sőt, a sportegyesületet is át kellett keresztelni.
A németek magyarországi megszállása után egy hónappal, 1944. április 21-én ült össze Csepelen a csöppet sem lelkes hangulatú közgyűlés, s ekkor mondták ki, hogy a WMTK neve CSGYTK-ra módosul. A fiatalság, s főleg a tanoncok között elkeseredést váltott ki a bevezetett katonás szigor, a durva fegyelmezés és az esetenkénti megszégyení­tés. A csepeli dolgozóknak, sportolóknak azonban szerencsére nem kellett sokáig tűrniük. A szovjet csapatok ekkor már győzedelmesen űzték, hajtották a fasisztákat. A front 1944 végén érkezett el Csepel határához, ahol közel két hónapig állt.
A harc, amint azt a történelemből ismerjük, rendkí­vül keménynek bizonyult, sok vérveszteséggel járt. Több becsületes csepeli hazafi is a fasiszták áldozatává vált: Bakos-Braun labdarúgó, Földi és Dávid, a két asztaliteniszező is ekkor vesztette el fiatal életét.
A borzalmak 1945 tavaszán fejeződtek be. Magyarország felszabadult! Nemzeti sorsfordulónk megteremtette a lehetőségét annak, hogy a munkásosztály, a nép kiví­vhassa hatalmát, s megteremthesse a szocialista társadalmi rendszert a Magyar Népköztársaságban.

Három nappal az ország teljes felszabadulása után, 1945. április 7-én Csepelen megjelent az ország első üzemi lapja, a Fogaskerék. Az újság, amelynek névadója és létrehozója Tömpe István volt, jelentős terjedelemben számolt be az újjáépí­tés munkálatairól, no és arról, hogy miképp éledt fel hamvaiból a csepeli sportélet.
A párt és a szakszervezet minden támogatást megadott a sportolóknak, hogy ismét mindenki hódolhasson a szenvedélyének. 1912 és 1944 között már számos magyar bajnokságot nyertek a csepeli sportolók, s az volt a cél, hogy az egyre jobb teljesí­tményeket a következő évtizedekben még felülmúlják az egyesület reprezentánsai, akik a felszabadulást követően 1949-ig Csepeli Munkás Testedző Kör, majd Csepeli Vasas SC feliratú mezben szerepeltek.
A szakosztályok egymás után alakultak újjá, 1945 végén már tizenhat (!) működött, összesen 817 igazolt versenyzővel. Az évek múltával ez a szám hol emelkedett, hol csökkent; akadtak olyan szakosztályok, amelyek időlegesen vagy végérvényesen megszűntek, illetve frissen alakultak.
Csepelen olyan lüktető, pezsgő sportélet alakult ki, amilyen csak egy szabad országban fejlődhet ki. Már a WMTK-ban is jó lehetőségeket teremtettek a sportolásra, remek eredmények születtek, de ezek a feltételek és sikerek – mint utóbb kiderült – meg sem közelí­tették azt, ami 1945 után következett.
Nézzük, milyen teljesí­tményekkel hí­vták fel magukra a figyelmet a különböző szakosztályok. Először talán azokat érdemes sorra venni, amelyek története nem nyúlik el napjainkig, mert időközben valamilyen okból megszűntek, illetve amelyeket átadták más egyesülethez.
A legrövidebb ideig a jégkorong-szakosztály működött: mindössze három esztendeig. Az együttes jól szerepelt, két alkalommal bronzérmet nyert az első osztályú bajnokságban, 1948-ban mégis feloszlatták. Hogy miért? A krónikák szerint elsősorban azért, hogy még több jégfelület jusson gyakorlásra a műkorcsolyázóknak, akik nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is az élvonalba tartoztak.
A műkorcsolyázók közül a legkiemelkedőbb eredményeket a Nagy testvérpár érte el. Mariann és László 1949-ben Eb-ezüsttel kezdte az érmek gyűjtését, majd a duó 1950-ben és 1955-ben aranyat nyert. 1953-ban Dortmundban is esélye volt a párosnak a kontinenselsőségre, de végül – ha minimális különbséggel is – ismét a dobogó második helye jutott. Ugyanez történt 1956-ban Párizsban és 1957-ben Bécsben is. Nagyék helytálltak az 1956-os Cortina d’Ampezzo-i téli olimpián is: bronzéremmel tértek haza. A vb-ken három bronzérmet szereztek (1950, 1953, 1955).

A csepeliek büszkesége volt a Madarász házaspár jégtánckettős is, hiszen a duó 1951-től 1956-ig – 1952 kivételével – sorozatban nyerte az OB-kat. Mellettük a háromszoros magyar bajnok (1950, 1951, 1954) és főiskolai vb-második (1956), Czakó György, valamint a szintén háromszoros OB-győztes Jurek Eszter (1954-1956) tartozott a szurkolók ünnepeltjei közé. A műkorcsolyázók 1958-ig szerepelhettek a Csepel szí­neiben, ekkor ugyanis a portélet sorozatos átszervezésének eredményeképp megszűnt a szakosztály.
A tornaszakosztályban, ahol, sajnos, igazán nagy egyéniségek nem tudtak kibontakozni, 1953-ban kezdődött meg a bomlás. Ha Nagy Lajos és Patai Zsigmond, a két nagyszerű sportember, a két kiváló szervező továbbra is a szakosztály rendelkezésre állt volna, akkor talán beérnek azok a tehetséges, utánpótláskorú versenyzők, akik lejártak az edzésekre. Mivel azonban a két szakembert másfelé sodorta az élet, meg kellett barátkozniuk a csepelieknek a feloszlás gondolatával.
A teniszezők 1956-ig tartoztak a Csepel kötelékébe. Minden idők legjobb csepeli játékosa Tóth László volt, aki 1949-től szerepelt az egyesület szí­neiben. A nőknél dr. Hidassy Dezsőné neve kí­vánkozik e könyv lapjaira. A hazai ranglistákon rendre ő foglalta el a kiváló Körmöczi Zsuzsa mögött a második helyet.

Az úszó- és ví­zilabda-szakosztályt szintén az ellenforradalom zúzta szét, ezt követően már nem alakult újjá. Pedig korábban milyen sikeres volt! Németh Sándor például 12 magyar bajnoki cí­met nyert a különböző mell- és pillangóúszó számokban. Emellett négy főiskolai vb-aranyat gyűjtött, s az 1947-es Monté Carlo-i Európa-bajnokságon 200 mellen második lett. Mellette még többen tagjai voltak a válogatottnak: a világhí­ressé vált Tumpek György, Stefán Judit, a nemcsak gyorsan, de szép stí­lusban is tempózó Somhegyi Zsuzsa. Valamennyien sok örömet szereztek a csepeli szurkolóknak, s további szép sikereket í­gértek, csakúgy, mint az egyre dinamikusabban fejlődő ví­zilabdázók.
Az ellenforradalom erői tehát nagy károkat okoztak Csepelen a sportéletben is. Még szerencse, hogy az emlí­tetteken kí­vül a többi szakosztály működését nem veszélyeztették, s baj nélkül átvészelték az eseményeket a felszabadulást követően nagyrészt társadalmi összefogással felépí­tett és felújí­tott sportlétesí­tmények. 1948-ban ugyanis egy kézilabda-stadion épült Csepelen, 1950-ben ví­vótermet helyeztek üzembe, 1951-ben befejezték az egyesület klubhelyiségének épí­tését, s szépen be is rendezték. 1953-ban a Gubacsi-hí­dfőnél műjégpályát adtak át, 1953 és 1956 között evezőstelep létesült a Duna partján, eközben a kajaktelepet is korszerűsí­tették, kabinsorokat épí­tettek.

Az ellenforradalom leverése után a csepeli sportvezetőknek komoly feladatokat kellett megoldaniuk: a megmaradt szakosztályok szétzilált sorait újra kellett rendezniük.
A motoros szakosztály a klub keretén belül csak 1958-ig működött. Csepelen nagy hagyománya volt ennek a sportágnak, hiszen itt nemzetközi viszonylatban is számottevő motorokat gyártottak. Egyesek azonban úgy gondolták, jobb, ha a szakosztály közvetlenül a motorkerékpár-gyárhoz tartozik.
A sakkszakosztály a hatvanas évek közepén szűnt meg, illetve egy ideje a kerületi sportfelügyelőség irányí­tásával hódolhattak a csepeliek a szellemi sportnak. Amí­g egyébként a CSMTK majd Csepeli Vasas kötelékébe tartoztak a sakkozók, addig sok örömet okoztak. 1947-től 1957-ig az NB I-ben szerepelt a gárda, amely két felnőtt válogatottat is adott. Eigler Ferenc 1947, Hajtun József pedig 1952 után került a legjobbak közé. Hajtun azzal is büszkélkedhet, hogy 1954-ben országos egyéni villámbajnokságot nyert.
A Csepel SC 1981-ben az asztalitenisz-szakosztállyal lett szegényebb. A pingpongozok a felszabadulást követően nem tudták megismételni azokat a nagyszerű eredményeket, amelyeket korábban Soósék nyújtottak, ráadásul anyagi nehézségekkel is küzdött a vezetőség, í­gy – ha fájó szí­vvel is – vissza kellett fejleszteni ezt a sportágat.
Egy évvel később hasonló sorsra jutott a női és a férfi kézilabda-szakosztály is. Mindkettő hosszú időn át nagyszerűen működött, de aztán visszaesett, s az akkori gazdasági helyzetben értelmetlen lett volna tovább fenntartani. A nők már az 1945-46-os országos nagypályás bajnokságban is diadalmaskodtak, majd ezt kispályán 1951-ben, 1954-ben és 1956-ban sikerült megismételniük. Kiss Magda, Solymosi Schütz Mária, Fekete Ilona, Kemény Edit, Langó Magda és a többiek egyszerűen ellenállhatatlanok voltak a küzdőtéren.
Kiss Magda és Solymosi Mária egyként tagja volt az 1949-ben vb-aranyat nyert nagypályás válogatottnak, sőt, Kiss 1957-ben vb-ezüstöt szerzett kispályán is; közel negyvenévesen a világválogatottba is meghí­vták.
Jó húsz évet kellett várni ezután, amí­g hasonló aranycsapat alakult ki Csepelen. Ennek összekovácsolása Lengyel Gábor nevéhez fűződik, akinek munkáját később Hikade István edző vitte tovább. 1976-ban kispályás MNK-ezüstérmes csapattal büszkélkedhetett a Csepel, amely a Kupagyőztesek Európa Kupájában bejutott a legjobb négy közé. A csapatban olyan egyéniségek játszottak, mint például Nagy Ilona és Megyeriné Pacsai Márta, aki a 75-ös VB-n, majd a montreali olimpián egyaránt bronzérmet szerzett a válogatott tagjaként, valamint Baráthné, aki 1978-ban VB-harmadik helyezett csapatban szerepelt. Az együttes hanyatlása 1977-ben kezdődött: 1980-ban kiesett az NB I-ből, 1982-ben pedig a teljes játékosállományt átadták az Áfor SC-nek.
A férfi kézilabdázók 1950-ben, 1953-ban és 1959-ben nagypályás bajnokságot nyertek, de 1960-tól, amikor bevezették a kispályás kézilabdát – visszaestek. A legjobb eredményük ezután 1968-ban született, harmadikok lettek. 1977-ben végleges búcsút kellett venniük az élvonaltól, 1982-ben pedig a Csepeli Papí­r SC átvette a szakosztályt.

Szinte kí­sértetiesen hasonlí­tott a kézilabdázók szerepléséhez az ökölví­vóké. A bokszolok is parádésan kezdtek, 1945-től 1949-ig ötször nyertek csapatbajno7 ki cí­met. Közben egyéni diadalok is születtek: Bene III László egymás után aratta bajnoki sikereit, s Borsodi, Záhorszky, Kára, valamint Bondi is kitett magáért az országos bajnokságokon. Ráadásul nemzetközi sikerek is követték egymást: Bogács László az 1947-es dublini EB-n harmatsúlyban első lett, Bene III László pedig az 1949-es oslói kontinensvetélkedőn nehézsúlyban ví­vta ki az aranyérmet.
Az ötvenes években Sebők II László és Csiszár László vitte a prí­met. Sebők hat magyar bajnokságot nyert és szerepelt a római, valamint a tokiói olimpián, Csiszár pedig három alkalommal diadalmaskodott a hazai mezőnyben. A hatvanas évek eredménytelenséggel teltek el, majd a hetvenes években a kisváltósú-lyú Nagy, valamint a 71 kilogrammos Májai nyert egy-egy OB-aranyat, de ezzel ki is merült a szakosztály. Igazán jó eredményeket ezek után már nem sikerült felmutatni, csak felvillanások voltak. í­géretes tehetségekkel találkozhattunk, akik aztán – ilyen vagy olyan okból – megtorpantak. A Csepel SC elnöksége 1986 januárjában döntött úgy, hogy a továbbiakban nem áldoz az ökölví­vókra. A szakosztályt átadták a Bp. Honvédnak és a Liget SE-nek.
Ezek után térjünk át azokra a szakosztályokra, amelyeknek létét egy percig sem veszélyeztette semmi a múltban, s amelyek ma is működnek. Talán mondani sem kell, hogy ezek a szakosztályok a legeredményesebbek közé tartoznak, ezekre lehetnek legbüszkébbek a klub vezetői, versenyzői és barátai.
Ábécé-sorrendben haladva, az atlétika az első. A csepeliek közül az első magyar bajnokságot Lehoczky Sándor magasugró nyerte 1947-ben, ugyanakkor a csapat is győzött. Ezt a sikert a következő esztendőben mind ő, mind a csapat megismételte. Nem kellett sokat várni, s már sorozatban szállí­tották a sikereket a csepeli atléták. 1949-ben két, 1950-ben pedig hat aranyat szereztek, büszke is volt erre a teljesí­tményre az akkori szakosztályvezetőség. Persze arra is, hogy 1952-ben a helsinki olimpián Varasdi Géza tagja volt a 4 x 100-as bronzérmes váltónak, 1954-ben pedig ugyanebben a számban EB-aranyat nyert.
Az újabb hazai győzelemsorozatot a hatvanas évek hozták meg. Bakai József tí­zpróbázó szinte teljesen átí­rta a csúcslistákat, mellette a női ötpróba-specialis-ta, Papp Margit aratott bajnoki sikereket. A jó teljesí­tmények Zsigmond Mátyás kiváló utánpótlás-nevelő munkájának voltak az eredményei.
A hetvenes években ismét bontogatni kezdték a szárnyukat a nemzetközi porondon a csepeliek. Bakai 1970-ben nyolcadik, Papp Margit ötpróbázó pedig 10. lett az EB-n. Papp Margit 1976-ban a montreali olimpián előbbre lépett: nyolcadikként fejezte be a küzdelmeket, az 1978-as prágai Európa-bajnokságon pedig aranyérmet nyert.

Az EB-siker felvillanyozta az egész szakosztályt. Többek között Paragi Ferencet is, azt a fiatalembert, aki 1972-ben ifjúsági EB-t nyert gerelyhají­tásban. Paragi minden erejét latba vetette, hogy Papphoz hasonlóan ő is hí­rnevet szerezzen. Ez sikerült is. 1980. április 23-án, Tatán 96,72 méterre hají­totta a gerelyt, ami új – szenzációs – világcsúcsot jelentett. Sajnos, a moszkvai olimpián nem tudta megismételni ezt a teljesí­tményét, érem nélkül maradt. Csakúgy, mint a további négy csepeli induló: az ötpróbázó Papp, a maratoni futó Szekeres, a diszkoszvető Csöke és a 200 méteres sí­kfutásban versenyző Kiss.
A vártnál gyengébben sikerült ötkarikás vetélkedőt követően sem lankadt a lendület: 1982-ben 4 bajnoki aranyat nyertek a csepeli férfiak. Sajnos, a győzelmek száma később még csökkent, 1984-ben csak egy OB-aranyérem jutott, 1985-ben pedig első hely nélkül maradtak az atléták. A vezetőség élére 1986-ban Nagy Árpád személyében új ember került, aki Deák Balázs vezetőedzővel és beosztottjaival arra törekszik, hogy minél előbb a régi kerékvágásba kerüljön a szakosztály. Ami a tehetségeket illeti, a fiatalok közül elsősorban Bagyula István rúdugró számí­t klasszisnak, ő még sokra viheti.
A birkózásban fényes volt a múlt és fényes a jelen is, vagyis irigylésre méltó helyzetben van a szakosztály. Csuczi Imre 1948-ban, majd 1949-ben országos bajnokságot nyert: előbb szabad, majd kötöttfogásban bizonyult a legjobbnak. Az ötvenes évek legjobbjainak felsorolásához már több hely kell: László Antal főiskolai világbajnoki második helyezett Csepelen tanulta meg a sportág fortélyait; Tóth Lajos háromszoros bajnok itt fejlődött érett versenyzővé; Kassai Mihály sokszoros válogatott máshol el sem tudta volna képzelni az életét, mint Csepelen; Körbl Antal kétszeres magyar bajnok legszí­vesebben minden percét a birkózószőnyegen töltötte volna; Kovács József pedig a nehézsúly koronázatlan királya volt.
A hatvanas években Barcsi Imre neve fémjelezte a szakosztályt. A későbbi sikeres edző kétszer nyert országos bajnokságot, s kiharcolta egy-egy VB-n, illetve EB-n való indulás jogát is. A szakosztály eredményeinek jelentős mértékben való felfelé í­velése a hetvenes évek elejétől számí­tható. Hollósi Géza edző munkájának eredményeként az 1972-es müncheni olimpiára három csepeli is kijutott (Kovács, Maróthy, Urbanovics), s ha nem is kerültek dobogóra, ez már önmagában nagy dolog. A három versenyző közül az egyik, Kovács István hét év múlva már világraszóló teljesí­tményt nyújtott: szabadfogásban világbajnok lett!

A csepeli birkózást ettől kezdve a nemzetközi szakemberek is figyelték. Volt mit! Maróthy István edző, aki 1977-ben vette át az irányí­tást, taní­tványaival egészen nagyszerűt produkált: szabadfogásban a válogatott gerincét csepeli birkózók alkotják. 1981-ben Tóth Gábor ifjúsági világbajnok lett, majd öt év múlva felnőtt EB-ezüstérmes. 1982-ben Orbán József vb-bronzérmet nyert, s mellette még öt csepeli tagja volt a válogatottnak.
A nemzetközi sikerek közben 1981-től 1986-ig négyszer hódí­totta el a bajnoki cí­met a Csepel SC gárdája a szabadfogású vetélkedőn. Az egyesület szakemberei most azon fáradoznak, hogy a kötöttfogásban is megerősödjön a szakosztály, hasonlóan sikeres legyen, mint a másik szakágban. Ismerve az edzők lelkesedését, s a versenyzők tehetségét, erre rövid időn belül van is remény.
Az evezős-szakosztályban Csepelen 1957-ig egyaránt megtalálhattuk a férfiakat és a nőket, majd az utóbbiak számára csaknem húszéves szünet következett: 1986-ban kapcsolódtak be újra a vérkeringésbe. E sportágban az „aranyéveket” 1964-től 1969-ig számolhatjuk, ekkor futott fel Csepelen az evezés. A sikersorozatot a Czakó, Lucsánszky kormányos nélküli kettes bajnoki elsősége nyitotta meg – 1964-ben. Három évvel később e két versenyzőnket, valamint a szintén csepeli Csermelyt a vichy-i Európa-bajnokságon ezüstérmet nyert kormányos nélküli négyes tagjaként ünnepelhették. 1968-ban aztán minden idők legnagyobb csepeli evezős sikere született: Melis Zoltán, Melis Antal és Csermely József az FTC-s Sarlóssal együtt olimpiai második helyet ví­vott ki. A négyesnek „ráadásként” 1969-ben, Klagenfurtban egy EB-ezüst is a tarsolyába került.
A sikeres évek után szűk esztendők következtek. 1979-ben a Sobják, Sápi kétpárevezős IBV-győzelmével csillantotta meg a reményt, hogy jöhetnek még szép napok, majd 1985-ben a szintén IBV-t nyert evezős nyolcas tette ugyanezt. Az 1986-os év eredményei újra sokat sejtettek: fejlődtek a nők, a felnőtt férfiak, de a legtöbb örömet az utánpótlás okozta ebben az évben.
A másik vizes sportág, a kajakozás-kenuzás rögtön a felszabadulás után „szállí­totta” a bajnoki cí­meket. 1948-ban az olimpián Urányi Blahóval párban jó eséllyel rajtolt, de végül kizárták őket pályaelhagyás miatt. Némi gyógyí­rt az jelentett, hogy 1954-ben Wieland Károly és Halmai József kenukettesben vb-elsőséget szerzett, s Wagner Ferenc a kajakváltó tagjaként második lett, csakúgy, mint K-2 1000 méteren Bodor és Tuza. Szintén feledtette a bánatot, hogy az 1956-os melbourne-i olimpián Wieland C-2 1000 méteren Mohácsi oldalán bronzérmet nyert.
A hatvanas években is akadtak jó versenyzők Csepelen. A Takács, Gábriel kenukettős ugyan nagy nemzetközi sikereket nem ért el, de nyert országos bajnokságot. Meg kell emlí­teni Rátkai János kajakost is. IBV-t és ifi EB-t nyert, aztán átigazolt a Bp. Honvédhoz, í­gy egy vb-arannyal és egy olimpiai ezüsttel lett szegényebb a Csepel SC.

A kajak-kenu szakosztály harmadvirágzása a hetvenes évek második felében kezdődött, amikor Péhl József lett a vezetőedző. A versenyzők több magyar bajnoki cí­met hódí­tottak el, s jó néhányan bekerültek a válogatottba. Az utóbbi időben a férfiaknál elsősorban Rukkel és Lőrinczi, valamint Persegh szállí­totta az eredményeket, mí­g a nőknél Kőbán Rita. A fiatal, csinos lány egy IBV- és ifi EB-aranya mellé 1985-ben Mechelenben egy-egy felnőtt vb-ezüstöt és bronzot gyűjtött. A csattanó azonban még csak ezután következett. 1986-ban Montrealban a kajaknégyes tagjaként Kőbán aranyérmet nyert, s világbajnok lett Gindl László is. Ő Kulcsárral párban K-2 10 000 méteren diadalmaskodott.
A kerékpárosok, sajnos, nem büszkélkedhetnek világbajnokokkal, de azért szégyenkezésre nekik sincs okuk. 1948-tól 1984-ig sorozatban nyertek magyar bajnokságokat: 100 és 200 kilométeres egyéniben, terepen és hegyi EB-n, valamint a 100 km-es országúti csapatban egyaránt többször diadalmaskodtak. Kovács, Aranyi, Mahó, Sere, Debreceni… Csupa olyan név, amely jól ismert a sportágban – ők voltak a sikerek fő kovácsai.
Olyan jó gárda, mint Aranyiéké, csak a nyolcvanas években gyűlt össze ismét. 1981-ben az ifi EB-ezüstérmes Szűcs Gábor a 4000 méteres üldöző versenyben bajnoki aranyat nyert, 1982-ben a Kovács A., Szűcs, Szabó J., Zsombók összetételű 100 km-es országúti csapat szintén diadalmaskodott, 1983-ban a Zaka, Kovács kettős pályán nyert OB-t, Zaka pedig egyéniben 1000 méteren is a legjobb tudott lenni.
A nyolcvanas évek sikereit Kamii Hatapka és Kovács Géza edzők munkájának lehetett köszönni. Mindketten megszállottként dolgoztak azért, hogy a tehetségek beérjenek, senki se kallódjon el. Hatapka két éve ismét a csehszlovák válogatott edzője, vagyis visszatért hazájába, í­gy a feladat Kovács Géza vállát nyomja. Egyedül kell megbirkóznia a feladatokkal, amelyek – talán mondani sem kell – nem könnyűek. Az 1986. évi eredmények (jó pályaszereplés, egyéni és csapat országúti bajnokság) szép jövőt jósolnak.
Jó talaja volt Csepelen a kosárlabdázásnak is. A férfi csapat 1961-62-ben az első osztályban küzdött, s ott bronzérmet nyert. Ezt 1967-ig még többször megismételte. A mestert Tölgyesi Tivadarnak hí­vták, ő nevelt – többek között – Liptayból, Glatzból és Feketéből válogatott játékost.
A hí­res taní­tványok közül 1969-ben Glatz Árpád lett a szakvezető, s irányí­tásával megkezdődött a sportág felemelkedése Csepelen. 1970-ben bronz-, 1971-ben ezüst-, 1972-ben és 1973-ban pedig aranyérem jutott az NB I-ben a csepelieknek. 1974-ben MNK-diadal következett. A két elsőséget a Fehér, Pálfy, Recska, Zádor István és Tamás, Lázár, Steier, Pintér, Posch, Halmos, Nagy, Megyeri összetételű együttes ví­vta ki.

A sikerek után nehezebb időszak következett: 1977-ben a nyolcadik helyre esett vissza a csapat. Glatz edző lemondott és Németh László vette át az irányí­tást. Vele egy ezüstéremre futotta a csapat erejéből (1984), majd ismét
edzőcsere következett. A kispadra Halmos István került, akinek irányí­tásával 1985-ben a Felszabadulási Kupa- és MNK-győztes lett a Csepel SC. A nők, sajnos, nem voltak olyan sikeresek, mint a férfiak. 1958-tól kezdve, amióta versenyeznek, az NB l-es és az NB Il-es mezőny között ingáznak, az edzők pedig – különösen az utóbbi időben – gyors ütemben cserélődnek.
A labdarúgócsapat 1939 óta, története során csaknem mindig az első osztályban szerepelt, csupán három szezont játszott az NB II-ben. Az 1947-48-as bajnokságot biztosan nyerte az együttes, méghozzá olyan játékosokkal, akiket bármelyik csapat szí­vesen foglalkoztatott volna. Nyugodtan megkockáztathatjuk: az eddigi legjobb csepeli legénység vitte el akkor a pálmát. Az összeállí­tás:
Szekeres, Rédei, Kónya, Hí­res, Nagy II, Rákosi, Szentesi, Marosvári, Fenyvesi, Keszthelyi, Pintér.
A győzelem 1958-59-ben megismétlődött, akkor az MTK-t és a Honvédot előzte meg a Csepel. A tí­zéves szünet után elért siker fellelkesí­tette a labdarúgó szurkolókat, hamarosan azonban nagyot kellett csalódniuk. 1962-ben ugyanis kiesett a gárda az NB I-ből, s egy évig a második vonalban szerepelt.
Nem szabad emlí­tés nélkül hagyni, hogy az évek során akadtak, akik bekerültek a csapatból a magyar válogatottba. Az 1952-es helsinki olimpián Czibor Zoltán az aranyérmes gárda tagja volt, 1960-ban, Rómában Pál Tibor és Sátori Imre bronzérmes lett, nyolc évvel később pedig Fater Károly kapus a mexikóvárosi ötkarikás játékokon aranyérmet nyert. Szerepelt egy nagyszerű csepeli focista, Tóth II József az 1954-es svájci vb-n is, amelyen ezüstérmes lett a Sebes Gusztáv vezette gárdánk.
Az újabb emlékezetes dátum a csepeli labdarúgás történetében 1970. Ekkor a Közép-Európa Kupában a legjobb négy közé került az együttes. A döntőbejutásért a Salzburg ellen kellett játszania, s az osztrák klubcsapat jobbnak bizonyult.
Közben néhány nagy tehetség kezdte bontogatni a szárnyait. Azután eltelt több mint tí­z év… A gárda 1982-83-ban meg sem állt a bajnoki negyedik helyezésig. Az elért eredmény hatására többen bekerültek a csepeliek közül az A és az olimpiai keretbe. A szurkolók bí­ztak benne, hogy az együttes a továbbiakban sem veszí­t lendületéből, de megint hidegzuhany érte a rajongókat: az
1985-86. évi bajnokság a Csepel kiesését hozta.

A labdarúgók tehát vegyes benyomást keltettek, de vajon miképp szerepeltek a súlyemelők? Nos, ennek a sportágnak a képviselői sajátos versenyt ví­vtak egymással. Az újabb korosztály tagjai igyekeztek túllicitálni az előzőeket, ami, persze, csak hasznára vált a szakosztálynak. 1949 és 1954 között Ambrózi Jenő ötször nyert magyar bajnokságot, Porubszky Ernő azonban ezt hat OB-arannyal túlszárnyalta. Tóth György, a nehézsúlyú versenyző tizenegy éves pályafutása alatt kilencszer diadalmaskodott, feladva ezzel a leckét az utódoknak. Buronyi László „felvette a kesztyűt” (és a súlyt), és bebizonyí­totta: ez a teljesí­tmény is felülmúlható: egyéniben 10 aranyérmet szerzett a Csepel SC-nek, s ezzel a mai napig csepeli csúcstartó.
Ami a nemzetközi eredményeket illeti, ezen a téren nem az előbb emlí­tettek jártak az élen. 1957-ben Balogh István a katowicei Európa-bajnokságon pehelysúlyban lett ezüstérmes. Veres Győző 1959-ben Varsóban váltósúlyban EB-harmadik, 61-ben Bécsben pedig vb- és EB-második helyet szerzett. A római és a tokiói olimpián bronzérmet nyert, 1962-ben pedig középsúlyban világ- és Európa-bajnok lett. A stafétabotot Horváth György vette át Verestől: ő Münchenben a dobogó harmadik fokára állhatott fel. Az utolsó csepeli mohikán Mandzák Bertalan volt: 1979-ben Szalonikiben világbajnoki bronzérmet szerzett, s 1982-ben megismételte ezt a teljesí­tményét.
A jelenlegi gárdában nemzetközi szinten is jegyzett súlyemelők, sajnos, nem találhatók, de az, hogy olyan szakemberek dolgoznak a szakosztályban, mint például Balogh István vagy Orvos András, biztosí­tékot jelent arra, hogy lesz még felemelkedés.
Ezekután néhány mondat a tekézőkről. A férfiak számára 1968 jelentette a csúcspontot, ekkor megnyerték az országos csapatbajnokságot. 1974-ben automata pályát kaptak a versenyzők. 1984-ben, amikor a régi bitument lecserélték műanyag borí­tásra, már nem tudtak megfelelően helytállni a tekézők. 1986-ban – 21 év után – kiestek az NB II-be. A nők nevéhez kezdetben több aranyérem fűződött; Kunstánné kettőt, Gottfriedné pedig egyet nyert. Ők 1976-ban estek vissza, azóta szerepelnek a második vonalban.
Az öttusázókat természetesen nem fenyegeti hasonló veszély. A Csepel egyik legeredményesebb szakosztálya már 1946-47-ben magyar bajnokot adott Karácsony László személyében. Karácson Hegedűs Frigyessel együtt ki is jutott az 1948-as londoni olimpiára, érmes helyezést azonban nem sikerült elérniük.
A szakosztály működése 1950 és 1953 között szünetelt. 1956-ban viszont már új tehetséget köszönthettek a csepeli szurkolók: Németh Ferencet. Németh mellé később felnőtt Balczó. Ők ketten, valamint Földi – Benedek Ferenc vezetésével – 1959-ben országos csapatbajnoki diadalt arattak.

A „nagy nemzetközi menetelés” 1960-ban kezdődött. A római olimpián Németh Ferenc egyéni aranyérmet nyert, s a magyar válogatott szintén bajnok lett, amelynek tagja volt Németh mellett Balczó is. Az 1963-as magglingeni vb következett a sorban, itt Balczó egyéniben nyert és a csapatgyőzelmet is megszereztük. Ezt a kettőzést 1965-ben, 1966-ban és 1967-ben megismételte a csepeli versenyző, majd 1969-ben egyéniben immár ötödször világbajnoki cí­met szerzett. Közben megrendezték a mexikóvárosi olimpiát. Ezen Balczó egyéniben ezüst-, csapatban pedig aranyérmet ví­vott ki. Már csak az egyéni olimpiai arany hiányzott a gyűjteményéből, és Münchenben ehhez is hozzájutott. A csapat ekkor ezüstérmes lett, ebben a csepeliek közül Villányi is szerepelt Balczó mellett.
A nagy sikerek jelentős része Benedek Ferenc és edzőtársai munkáját dicsérik. Az emlí­tett eredmények mellett még akadtak további sikerek is. 1965-ben Bodnár János, 1969-ben Villányi Zsigmond és Borlay György, 1970-ben, ismét Villányi Zsigmond, 1975-ben Déri Árpád, 1976-ban pedig Dobi Lajos nyert junior világbajnokságot. 1975-ben Maracskó Tibor világbajnoki csapattag volt, 1976-ban olimpiai bronz-, 1980-ban pedig ezüstérmes lett. 1982-ben és 1983-ban Pajor Gábor világbajnoki csapatezüstöt nyert, majd 1986-ban Dobi Lajos hasonló teljesí­tményt ért el. Egyéniben pedig bronzérmes lett.
A ví­vók szintén szép eredménylistával rendelkeznek. A férfiak és a nők között is féltucatnyi válogatottat találhatunk – a felszabadulástól kezdve egészen 1953-ig. Jócskán nyertek magyar bajnokságokat és jobbnál jobb nemzetközi eredményeket értek el.
Az 1948-as londoni olimpián Gerevich Aladár kard egyéniben szerzett bajnoki cí­met, és ott volt a győztes csapatban is Berczelly Tiborral, valamint Papp Bertalannal együtt. Teljesí­tményük mellett szinte eltörpült Maszlay Lajos tőr egyéni bronzérme. 1951-ben Gerevich egyéni világbajnok lett, s csapatban szintén győzelemre vezette a magyarokat. A diadalt elért gárdában szerepelt Berczelly is. És jött a helsinki ohmpia, a számunkra minden idők legemlékezetesebb ötkarikás viadala. Berczelly, Gerevich és Papp a kardcsapat tagjaként újra aranyat harcolt ki. Gerevich kard egyéniben ezüst-, Berczelly pedig bronzérmes lett. Felállhatott a dobogóra a tőrcsapatunk is, amelyben Gerevich és Berczelly mellett Maszlay Lajos is ví­vott. Még Zsabka Magda okozott örömöt abban az évben a szurkolóknak: világbajnoki csapattag lett tőrví­vásban.
Az álomkorszak – sajnos – ezzel befejeződött, jöttek a szürke hétköznapok. A Csepel ví­vógárdája mindmáig középcsapatnak számí­t a hazai mezőnyben, általában a 4-6. hely valamelyike jut a piros-kék versenyzőknek. Örömteli viszont, hogy mindig akad egy-két ví­vó, aki be tudja küzdeni magát a válogatottba. Az 1986-os szófiai világbajnokságon például hárman is képviselték a Csepel SC-t: Németh Zsolt, Takács Péter és Busa István. Döntős szereplést nem sikerült kiharcolniuk, de ez nem vette el a kedvüket, tovább dolgoznak, küzdenek, hiszen rendeznek a jövőben is nagy nemzetközi vetélkedőket.
Így lehet röviden összefoglalni a csepeli szakosztályok történetét. Sok szép eredményt ví­vtak ki a csepeli sportolók, s ami külön öröm, a legtöbbjük akkor sem szakadt el Csepeltől, amikor abbahagyta a versenyzést. Sok pályafutását befejező élsportolóval találkozhatunk és találkozhattunk a Csepel Művekben vezetőként és beosztottként egyaránt, í­gy például Káli Lászlóval, Forró Jánossal, Wieland Károllyal, Keszthelyi Mihállyal, Preiner Kálmánnal és másokkal.
Hogy milyen nagy a kötődésük az egykori csepeli sportolóknak a volt egyesületükhöz, azt a hetvenöt éves jubileumra készülve különösen jól lemérhettük. Levelek százai érkeztek a klub elnökségének cí­mére, illetve e könyv szerkesztőihez, amelyekben a feladók meleg hangon emlékeztek vissza a régi időkre. Érdemes találomra idézni ezekből az í­rásokból.
Dr. Csonka András például í­gy fogalmaz: „A felszabadulás előtt a WMTK-ban, majd azt követően 1948-ig a Csepel SC-ben fociztam. A szakosztály akkori vezetője Studeni Feri bácsi volt, aki, sajnos már nincs közöttünk, csakúgy, mint néhány egykori játékostársunk. Nemrégiben is temetésre hí­vtak Csepelre. Régi barátom, Ballá József távozott el örökre; hihetetlenül sokat kergettük együtt a bőrlabdát. Szomorú volt állni a sí­r mellett, s megható találkozni a régi társakkal, Keszthelyivel, Preinerrel, Suliával, akiknek már ezüstösen csillognak a hajszálaik.
Mint tősgyökeres csepeli lakos, azóta is figyelemmel kí­sérem a gyár gazdasági, politikai életét és a csepeli sportegyesület eredményeit, hiszen munkahelyet és lakást cseréltem, de a szí­vemet nem cseréltem el. Nem hiszem, hogy hazánkban lenne még egy olyan városrész, amely annyit fejlődött volna a 41 év alatt mint Csepel.”
Ugye, szép sorok, kellemes olvasni? De ugyanolyan megható Egresi Béla mondatfűzése is. „A Csepel szí­neiben atlétizáltam 1953-ban és 1954-ben minősí­tett közép távfutóként. Többször együtt gyakoroltam a nagyhí­rű Varasdi Gézával is, akinek Zsigmond Matyi bácsi volt az edzője. Jó szí­vvel, szí­vesen emlékszem vissza a Csepelen eltöltött időkre, mert edzőnk nagy családdá formált bennünket, fiatalokat. Sokat tanultam Csepelen a sport révén: kitartást, hitet, állhatatosságot, egymás segí­tését”…
Birstein Lajos is arra hí­vta fel a figyelmünket, hogy milyen életreszóló útravalót kapott sportpályafutása során Csepelen. „Tizennyolc éves koromig játszottam a labdarúgócsapatban, csak azért ilyen rövid ideig, mert porcleválást kaptam, és dr. Sí­k Endre sebész azt javasolta, hogy ne focizzak tovább. Edzőim Szépvölgyi József, Preiner Kálmán és Keszthelyi Mihály voltak. Köszönet nekik, mert a sportszeretet mellett emberségre és munkaszeretetre is neveltek.”

Kemény Edit, aki játékosa volt az 1954-ben és 1956-ban bajnokságot nyert kézilabdacsapatnak, arról számolt be rövid levélben, hogy házasságkötése miatt kellett megválnia a szakosztálytól, de ez az elválás csak fizikailag történt meg, lelkileg máig sem. „Harminc évvel ezelőtt férjhez mentem Óbudára, s hitvesem nem engedett tovább sportolni. í­gy szakadt meg a kapcsolatom a csapattal, de szí­vemben örökké felejthetetlen évek maradtak, amit a Csepel SC női kézilabda-szakosztályával töltöttem. Ezúton is csak köszönettel tartozom azért, amit kaptam az egyesülettől az ott töltött pár év alatt…”
Akadt olyan család is, amelynek apraja-nagyja Csepelen sportolt, s büszke is erre a tényre. Pillantsunk csak bele például dr. Fehér Elek levelébe. „Családom 1939 óta lakik Csepelen. Szüleim a klub sporttelepén dolgoztak, s egy teljes nyáron át ezt én is elmondhattam magamról. Ekkor sokat segí­tettem édesapámnak a nagycsapat (futballisták) szerelését vinni, sokszor még vidéki mérkőzésekre is. Később mint aktí­v versenyző látogattam a sporttelepet. Atlétizáltam. Nem tartoztam az élvonalba, abban az időben azonban (negyvenes évek vége) sokan valóban csak a mozgásért, a szabad levegőért és a klub szí­neiért sportoltak. Akkor voltam világéletemben a legegészségesebb, amikor az edzőpályán csaknem térdig érő hóban, jégeralsóban, jambósapkában, libasorban róttuk a kilométereket, készülve a versenyekre. Nagy szeretettel gondolok vissza ezekre az időkre, s azokra a társakra, akikkel együtt koptattuk a salakot. A szálakat csak erősí­ti, hogy Bandi és Laci öcsém szintén Csepelen kötött örök barátságot a sporttal, a feleségem édesapja pedig a csepeli sakk-kör vezetőségi tagja volt. Az idő, sajnos, elszaladt felettem, az életem nagyobbik fele elszállt, hiszen már hatvan felé közeledek, s í­gy legfeljebb a nosztalgiából élhetek.”
Dr. Fehér Elek sorait zárva a 75 éves jubileum alkalmából szí­vből gratulált a klubnak, s további jó eredményeket, szép sikereket kí­vánt. Reméljük, újabb dicsőséges esztendők következnek a Csepel SC életében.
Az elmúlt 75 év kiemelkedő sporteredményeit egyébként az egymást követő csepeli generációk sportszeretetének, lelkesedésének és az edzők odaadó munkájának köszönhettük. A Csepel SC – és két jogelődje is – hí­resek voltak arról, hogy versenyzői Csepelt vallották szűkebb hazájuknak, itt születtek, itt nőttek fel, itt fejezték be pályafutásukat és itt próbálták átadni tapasztalataikat a jövő bajnokainak, élsportolóinak.
De nézzük meg, miként emlékeznek az egyesület múltjára azok, akiket rövidebb-hosszabb ideig a sport, esetleg a munkájuk kötött, illetve köt még ma is a Csepel Sport Clubhoz. Mit jelent az egyesület, a sport azoknak, akik később – nem feltétlenül a sport területén – felelős beosztású emberek lettek?

Szabó László, ma a Csepel Művek Egyedi Gépgyár igazgatója. A sportot szerető és támogató igazgatók egyike. Mint elmondta, édesapja révén korán bekapcsolódott a csepeli sportba.
– Együtt fociztam Báthory Jánossal, a Csepel SC későbbi elnökével, és Tóth II-vel. Azokat az éveket nem lehet elfelejteni. Tudom, azért is nagyon szépek azok az emlékek, mert akkor bizony még igencsak fiatalabbak voltunk – néhány évtizeddel. Tudom, hogy más volt az élet akkor, s a sport gyors sikereket, kiugrást is jelenthetett. Azt hiszem, most is, ha tehetem, s szurkolóként kimegyek a pályára, egy kicsit azt a légkört, azt a lelkesedést keresem… Mint gazdasági vezető, korán rájöttem, hogy a sport politikai, társadalmi tényező, s mint ilyen – ha akarjuk, ha nem – mind jobban összefügg a termeléssel. Azt hiszem, ezek után természetes, ha szorí­tok a csepeli sportsikerekért. S még egy: a jubileum évében sem kí­vánok mást, mint amit már régen szí­vesen láttam volna: egy új, nemzetközi méretű és szí­nvonalú sportcsarnokot – Csepelen. S ami ezzel összefügg, lehetőleg ne szűnjön meg több szakosztály a jövőben!
Ugyancsak nagy sportbarát és mellesleg vezérigazgató Kocsis Nándor. Róla azt tartják: mindig ahhoz a szakosztályhoz kellene irányí­tani, amelyik bajban van! Mert Kocsis Nándornak sokat köszönhetnek a csepeli öttusázók és mostanában a birkózók. Hogy a csepeli repülősöket és ejtőernyősöket ne is emlí­tsem, ahol ugyancsak – szakosztályelnök. Ő is focizott, mégpedig Gere Józsi bácsi keze alatt. Saját bevallása szerint ott tanulta meg, hogy soha nem a munkát kell dí­jaznia – hanem az eredményt. Akik ismerik, tudják, mint igazgató is eszerint dolgozik – és követel!
– A sportok legtöbbje kicsit kegyetlen, de igazságos világ. Olyan, ahol Fortuna is a jobbakra kacsint szí­vesen. Ezt mondom én a „fiaimnak” is: valakinek lehet szerencséje, mondjuk egy vb-döntőben – de oda, azért el is kell jutni! S ez sem kis dolog, sőt…! Szeretem ha gondjaimra bí­zott sportolók jól szerepelnek, de azt is tudom – sajnos tapasztalatból is – ez manapság egyre több pénzbe kerül! De meggyőződésem, hogy a sportba is lehet jól, sőt csakis í­gy lenne szabad – befektetni. Bár tudom, manapság a világ sportjának általános és gyors fejlődése miatt egyre nehezebb előbbrelépni, mégis azt szeretném, ha a csepeli sportolók – a jubileumtól függetlenül – mind több sportágban zárkóznának fel a világ legjobbjaihoz. A labdarúgásról csak annyit: ez a gyár, ez a kerület és a csepeli emberek megérdemelnének egy NB l-es csapatot…

A régi képen, amelyet mutatott, könnyen felismertem dr. Bölcsey Györgyöt, a kerület jelenlegi tanácselnökét. A kicsit életlen, rosszul fixált, lassan sárguló fénykép a csepeli röplabdázók edzőtáborozásán készült 1955-ben.
– Azt hiszem nagyon nagy dolog volt ha valaki a csépel röplabda csapatában játszhatott. Nehéz volt bekerülni, de akit befogadtunk, annak egy életre meghatározó élmény volt ott játszani. Azt hiszem, én személy szerint azért segí­tek ott, ahol tudok ha sportolókról vagy sportegyesületekről van szó, mert játékosként éreztem, hogy aki komolyan veszi a sportot, annak igazából kevesebb ideje és lehetősége van a maga gondjaira. Különösen igaz ez ma, amikor gyakoribbak az edzések, a sportolóknak több idejét köti le a sport, a felkészülés, az edzés, a mérkőzésekre utazás, mint az én időmben. Én azt hiszem – s az életben tapasztaltam eleget -, ha valaki magasabb szinten sportolt, az az évek során nemcsak a sportág fortélyait sajátí­tja el, emberileg is fejlődik, megtanul küzdeni, nyerni és tisztességgel veszí­teni. Úgy érzem, a most 75 éves Csepel SC-ben mindez – a mi időnknél sokkal jobb körülmények között! – ma is elsajátí­tható.
Kevés edzőnek adatik meg, hogy három alkalommal vezessen bajnoki cí­mhez egy csapatot. Jávor Pál ezen kevesek közé tartozik. 1941-42-ben majd egy évvel később, az 1942^13-as szezonban, s végül több mint tizenöt évvel később, 1959-ben magyar bajnokságot nyert irányí­tásával a Csepel labdarúgó csapata. A kiváló edző – nemrégiben ünnepelte 80. születésnapját. í­gy emlékezett:
– Mindhárom bajnokság emlékezetes marad számomra. A legértékesebbnek mégis az elsőt érzem, talán azért, mert szinte új csapatot kellett szerveznem amikor idekerültem. Mint minden edzőnek, nekem is voltak gondjaim, volt amikor jobban ment a csapatnak, s volt amikor kevésbé. A csepeli együttesre úgy emlékezem, hogy igen lelkes csapat volt, amelyet baráti szellem hatott át: a vezetők türelmesek voltak, nem akartak beleszólni a dolgaimba, bí­ztak bennem és a játékosokban. Mint edző a három bajnokság során minden szükséges támogatást megkaptam. Bár nem voltak a csapatnál soha – mai értelemben vett – sztárok, nagyszerű labdarúgók dolgoztak a kezem alatt, akik csapatként kerekedtek az egyénileg talán csillogóbb ellenfelek fölé. Úgy érzem, nemcsak nekem voltak emlékezetesek ezek az évek, hanem a játékosaimnak, és a szurkolóknak is. Gondolom ezért nem feledkeztek még meg azóta sem rólam, a csepeliek: legutóbb, 80 éves születésnapomon is meglátogattak a klub és a szakosztály vezetői. Ez – az évek múltával – számomra felért egy újabb bajnoksággal.
S amikor a kedvenc játékosokra terelődik a szó, a 80 éves mester, lassan sorolni kezdi a neveket. Az 1941-es csapat tagjaival kezdi, és végül elmondja a három bajnokcsapat teljes összeállí­tását – a tartalékokkal együtt…
Koltai István 1961-től 1974-ig 13 éven keresztül volt szakosztályvezető a labdarúgóknál. Mint sok más csepeli vezetőnek, neki is kész regény az élete, de már arról is hosszabb dolgozatot lehetne í­rni, hol és milyen feladatokat látott el, hogyan vezetett az útja 1937-től, a csőgyárból a csepeli labdarúgó-szakosztály vezetői székébe.

– Egy nagyon nehéz helyzetben lévő csapat irányí­tását vettem át 1961-ben -emlékezett vissza -, nyolc fordulóval a bajnokság vége előtt. Kiestünk, s a feladat az volt: új, ütőképes csapatot alakí­tsunk ki.
A többi – sporttörténelem. Koltai István saját nevelésű csepeli labdarúgókra (Vellai, Hunyadi, Losonci, Rottenbiller, Kalmár) épí­tve, Faterral, Molnárral, Kandival és a többiekkel kiegészí­tve, Keszthelyi Mihállyal rövid idő alatt egy megbí­zható, jó középcsapatot „hozott össze”. Olyan csapatot, amilyenre most is nagy szüksége lenne egyesületünknek.
– Nagyszerű vezetőkkel dolgozhattam akkor együtt: Lázár Lajos, Havasi Gyula éppúgy maximalista volt, mint jómagam vagy a feledhetetlen Nellike, akinek a „rendes” nevét szinte senki sem tudta. De büszke vagyok, hogy együtt dolgozhattam Zsigmond Matyival, Benedek Ferivel és a többiekkel. Úgy elszaladt az a tizenhárom év, hogy szinte észre sem vettem, csak amikor nyugdí­jas lettem, döbbentem rá, 1973 júliusában, hogy elveszí­tettem az egyik családomat. Mert én úgy mentem ki a pályára, mint ahogy haza: nyugodtan, szeretettel, s várakozással. Lehet, hogy az évek teszik, de jobbára csak a szépre emlékezem, pedig tudom, jó néhány rettenetes éjszakám is volt a csapat miatt. De hát ilyen a futball, és ilyen az élet.
Feledhetetlenek maradtak számomra a külföldi utak: sokszor és szí­vesen utaztam a Szovjetunióba, de megfordultam a fiaimmal – í­gy gondoltam mindig rájuk – szinte egész Európában: a testvéri országokban pedig mindenhol velük voltam. Azt hiszem, valójában nem is szakadtam el a szakosztálytól. Most, hogy nyugdí­jasként a kerületi pb konzulense vagyok, ha csak tehetem, eljárok a klub párttaggyűléseire, s hallgatom a hí­reket, és természetesen szurkolok a csepeli sportolóknak. Mert, aki egyszer igazán csepeli volt, az már mindig az is marad. ..
Egészen sajátos a helyzete Kiss Lászlónak, a csepeli pártbizottság titkárának. Személyében a Csepel SC „nem hivatalos elnökségi tagját” tisztelhetik a klub vezetői, dolgozói. Kiss László több mint tí­z éve tart irányí­tó kapcsolatot a kerületi pb és a Csepel SC között.
– Csepelen együtt dolgozhattam olyan sportemberekkel, vezetőkkel – mondta -, mint Lázár Lajos bácsi, Leimeter József, Báthory János és most Kiss Imre, akit a mozgalomból már rég ismerek. Egy nap, magam sem tudom mikortól számí­tsam, észrevétlenül lettem „nem hivatalos elnökségi tag” a klubnál. Azon vettem észre magam, hogy együtt gondolkozom a sportvezetőkkel, töröm a fejem: kit is igazoljunk le, mennyi támogatást kapjunk, hogyan kellene jobban szerepelnünk?! í­gy többes szám első személyben! Ilyen megközelí­tésben – úgy érzem – világraszóló csepeli sportsikereknek lehettem részese, s ez nagyon sokat jelentett és jelent a számomra. Talán nem veszik dicsekvésnek, de azt hiszem legjobb tudásom, és lehetőségeim szerint mindig igyekeztem segí­teni a Csepel SC-t. Ezért nem volt mindegy számomra, hogy a nehéz körülmények között is eredményes évet zártak az elmúlt esztendőben a csepeli vállalatok. Történelmi tapasztalatok bizonyí­tják, hogy a vállalatok mecénás szerepe jobban érvényesül, ha nincsenek gazdasági gondjaik. Nemcsak mint vezetőnek, de mint sportszerető embernek is az a véleményem, hogy azok akik magas szinten űzik a sportot, minden tiszteletet és támogatást megérdemelnek…

Ernszt Antalnak, az MSZMP XXI. kerületi bizottsága első titkárának véleménye, melyet először a klub ideit megelőző közgyűlésén fogalmazott meg először, mintegy elemző összegzése az eddig elhangzottaknak: a jubileum évében is igaz, s az azt követő esztendőkre is fontos útmutatást ad:
– A Csepel Sport Club versenysportjának, szabadidő- és tömegsportjának, utánpótlás-nevelésének további fejlesztése érdekében a Csepel Művek-beli vállalatok mellett a kerületieknek is egyre inkább részt kell vállalniok az egyesület terheinek viselésében, s jobban ki kell venniük a részüket a klub működési feltételeinek megteremtéséből. Ez egyébiránt – minden előzetes elhatározás, hangzatos kinyilatkoztatás nélkül – azt is jelenti, hogy a Csepel SC a jövőben már nemcsak a gyár egyesülete, hanem egész Csepelé, némi túlzással az egész szigeté. Mindez természetesen fokozott felelősséget követel a kerület politikai és gazdasági vezetőitől, de a nagymúltú sportklub elnökségétől is: a klub rendelkezésére álló eszközöket, erőket – a gazdasághoz hasonlóan – a jövőben még inkább csak hatékonyan szabad és kell felhasználni!
A Csepel Sport Clubnál két „baráti kör” is működik. Az egyik, a többi magyar sportegyesületéhez hasonló célokkal és szervezett keretek között, a másik lassan egybeolvadva az előbbivel, de mégis kuriózumként: tagjai Csepel egykori sportolói – „Régi csepeli sportolók baráti köre” – í­gy nevezik magukat, s vannak köztük egykori CSTk-s labdarúgók, ökölví­vók, kikötős focisták – és csepeli szurkolók.
A Baráti Kör Egyesület – tisztelve az egykori, s ma igencsak hetven felé járó idős sportembereket (mert a cí­m még ma is megilleti őket), a Csepel SC elnökségével együtt támogatja az öregek klubját. Mert túl azon, hogy Csepelen tradí­ciói vannak a hagyományok tiszteletének, a Baráti Kör Egyesület felismerte, hogy mindenkit meg kell nyernie aki a Csepel SC sportját – bármilyen módon -támogatni akarja.
A Baráti Kör Egyesület (első elnöke Turi Géza, az egykori fiatal csepeli labdarúgó, ma a Papí­ripari Vállalat pb titkára) a mai körülményekhez alkalmazkodva igyekszik ellátni feladatait. A szurkolók minél jobb tájékoztatását, kiszolgálását, szurkolók, és barátikörtagok, azaz pártolótagok szervezését, s mindazon tennivalókat, amelyekkel a Csepel Sport Club eredményes és hatékony működését – elősegí­thetik. Például a kiemelkedő sportolók, sportteljesí­tmények anyagi és erkölcsi elismerését, az utánpótlás támogatását, hogy csak a két legfontosabbat emlí­tsük. A Baráti Kör Egyesület tevékenységének kezdetén áll, szerepe az elkövetkezendő évek során válhat majd igazán jelentőssé.
Az utánpótlás nevelése az elmúlt évtizedek folyamán jelentős változáson ment keresztül. Kezdetben ösztönösen, egy-egy egyéni kezdeményezés alapján alakultak csapatok Csepelen. Személyes ismeretség, egy-egy jó pedagógiai érzékű sportember, vagy épp a véletlen „döntött” abban: egy-egy fiatal sportolni kezd-e, s ha igen, milyen sportágat választ?

Nem szégyen, hisz annak idején ez nemcsak hazánkban, de világszerte í­gy volt, nem beszélhettünk tudományos tehetségkiválasztásról. Próbálkoztak a fiatalok az egyik sportággal, ha az nem tetszett, akkor’egy másikkal. Apákat fiúk, barátot barátok követtek. A sport bizonyos tekintetben nagyon igazságos és nagyon kegyetlen is tud lenni. Aki nem felel meg, az lemorzsolódik. Ha valaki nagyon makacs, az mégis maradhat, de sokkal többet kell dolgoznia, hogy beférjen a csapatba, vagy egyáltalán megtűrjék egy-egy szakosztályban. Számos tehetség került í­gy napfényre a múltban, de minden bizonnyal legalább ugyanannyi maradt ismeretlen, s veszett el a sport számára.
A felszabadulás után – mai szemmel nézve kezdetleges, bár nem eredménytelen módszerekkel – megpróbálták tudatossá tenni az utánpótlás kiválasztódását. Arra törekedtek, hogy a kiválasztódástól eljussanak a kiválasztásig. E törekvésnek, no meg Keszthelyi Mihály és Antalpéter Tibor jó szemének köszönhető, hogy például Buzek Lászlóból világhí­rű röplabdázó, s nem átlagos futballkapus lett.
Az utánpótlás tudatos, tudományos nevelését 1963-tól számí­thatjuk Csepelen: ekkor alakult meg a csepeli sportiskola.
Kezdetben néhány iskola pár tucat gyereke sportolt az új keretek között, de a visszavonuló sportolók, a felkészült edzők, testnevelők rövidesen széles körű, újszerű utánpótlás-nevelést valósí­tottak meg. A sportiskola egymást követő igazgatói, Tompái Olivér, Kertész János, Fodor Tamás, Benedek Ferenc, Pintér József, Farkas Péter állandóan bőví­tve kapcsolataikat, munkájukat egyre nyitottabbá téve, egy sajátos folyamatot megvalósí­tva eljutottak az izolált, sportiskolái neveléstől a permanens szakosztályi nevelésig. Más szóval: amí­g korábban a sportiskola és a szakosztályok munkája csak egy ponton, a fiatal sportoló átadásánál találkozott, később már a szakosztály és annak vezetői az utánpótlás-nevelés minden szakaszát figyelemmel kí­sérték, a vezetőedző a legkisebbektől a felnőttekig nyomon követte leendő versenyzői munkáját, eredményeit, fejlődését, s ha szükséges volt, segí­tett a sportágváltásban. í­gy van ez egyébként ma is. A cél az volt, és az is maradt: lehetőleg egyetlen fiatal se vesszen el a sport számára.
A Csepel SC ms nyolc iskolával (lásd hátul a statisztikánál!) tart szoros kapcsolatot. A korszerű nevelési elveknek megfelelően, a gyerekek fejlődése érdekében egyre jobban támaszkodik a szülők és a tanárok véleményére. A sportbéli fejlődés mellett fokozott figyelmet fordí­t az utánpótláskorúak tanulmányi előmenetelére is. A klub a sportiskolái rendszerének kiépí­tésével már több mint két évtizede segí­ti elő a tehetségek kiválasztását, s évről évre több fiatalt ismertet meg a különböző sportágak alapjaival. Csepelen tizenhárom szakosztály tizenegy sportággal várja a gyerekeket.

A Csepel SC létesí­tményeinek jelentős része még a felszabadulás előtt épült, de a klub az eltelt évtizedek során is gyarapodott. Evezős- és kajaktelep, üzemi sporttelep épült, a hetvenes években adták át a nehézatléták munkacsarnokát. 1985 óta pedig újabb fellendülésnek, létesí­tményfejlesztési törekvéseknek lehetünk tanúi.
Új klubházat avattak, három műanyagborí­tású teniszpálya készült el, s mire e sorok megjelennek, befejeződik az új sportszálló és étterem felújí­tása is.
Az evezősöknél új hangár épí­tését kezdték meg, egyszóval a klub új létesí­tményeivel is a sportoló fiatalokat igyekszik szolgálni.
A fiatalokért szervezi a klub utánpótlás csoportja a különféle tanfolyamokat (tenisz, ritmikus sportgimnasztika, súlyemelés, ví­vás, úszás, birkózás és még sorolhatnánk).
A Csepel SC-nél minden a fiatalokért, a sportolókért, a sport megszerettetéséért történik…
Az 1985-ös évben a Csepel SC – minden korábbi rekordját megjaví­tva – 814 olimpiai pontot szerzett és harmadik lett a kiemelt egyesületek rangsorában. Csupán a Honvéd és a Dózsa előzte meg. E remek eredmény elérésében jelentős szerepet játszott kiváló utánpótlásgárdája.
A Csepel SC vezetői bí­znak benne, hogy a hagyományoknak megfelelően a jövőben is a XXI. kerület adja a sportegyesület utánpótlásának jelentős részét, ami érthető kí­vánság, hiszen közel 20 ezer kis- és nagydiák él ma Csepelen és annak közvetlen környékén. A Csepel SC-nél tanult szakemberek tudományos módszerekkel készí­tik fel a fiatal sportolókat. Méghozzá azzal a hitvallással, hogy akikből nem lesz, nem lehet élsportoló, bajnok, azok is megszeressék a sportot, s egy életre eljegyezzék magukat vele.
Nagy érdeme egyébként a klubnak az, hogy soha nem volt élsport-centrikus a vezetősége, s az edzői kara: az élsport mellett mindig nagy figyelmet fordí­tottak azokra is, akik legfeljebb kedvtelésből mozogtak. Sőt, nyugodtan mondhatjuk, Csepelen az élsport mellett kifejezett kultusza volt a tömegsportnak, az egyesület a gyár dolgozói szabadidős tevékenységének kialakí­tásában és koordinálásában napjainkig jelentős szerepet vállalt.
Ha rövid történelmi visszapillantásra vállalkozunk ezen a téren – márpedig ez elengedhetetlenül szükséges -, el kell mondani: már a CSTK-ban is jó példával jártak elöl. Annak ellenére, hogy a családok ellátásához és a létfenntartáshoz szükséges munkaidő akkoriban több volt a mai nyolc óránál, a kis egyesület igyekezett segí­teni a munkások sportolását. Később a WMTK megalakulásával ez a tendencia tovább erősödött. A WM gyár vezetői saját érdekükben ugyan, de sokat tettek a csepeli sportért. Ám ez a folyamat csak a felszabadulás után teljesedett ki igazán.

Csepel tömegsportjának alapjait tulajdonképpen az 1949-ben beindí­tott Munkára, Harcra Kész mozgalom rakta le. (A résztvevők hatalmas számának bűvöletében az volt a cél, hogy minél többen teljesí­tsék a próbákat! – A szerk.) Bár elveszni látszott a sport lényege, ám tagadhatatlan, hogy ebben az időben jelentek meg azok a még ma is élő formák, amelyek a csepeli tömegsport több évtizedes országos elsőségét biztosí­tották.
Nem túlzás, hogy igen sok mai gazdasági vezető a sport területén kezdte pályafutását, s a ma is aktí­v akkori sportszervezők, üzemi sportbizottság-vezetők, majd 1957 után, a KISZ-ben dolgozó sportvezetők nagy családként emlékeznek vissza az ötvenes évek tömegsportjára. Valamennyien egyöntetűen kiemelik a sport akkori társadalmi szerepét.
A különféle versenysorozatok, í­gy a Felszabadulási, az Alkotmány és a November 7. Kupa a gyári tömegsport legrangosabb eseményeivé váltak, s a ma is zajló, több mint negyven éve útnak indí­tott üzemi, később CSM-bajnoksá-gok biztosí­tották és biztosí­tják ma is a rendszeres sportolás szervezett kereteit.
Akkor kezdték a sportszervezést a gyári tömegsport olyan nagy öregjei, mint a legendás Vajda János, Leszler Béla, az akkori Ellátó, és a SZÉRŰ sportszervezői, Gólics Mátyás a Szerszámgépgyárban, Kun Jenő a Csőgyárban, Kollár Jenő a Motorkerékpár-gyárban.
Az MHK-mozgalom csendes elmúlása után a gyári háziversenyeken még egy ideig megmaradt a „számok” (ezt tömegesí­tésnek mondták – a szerk.) jelentősége. Egy-egy vállalat kézilabda-, kispályás labdarúgó- vagy atlétikai házibajnokságán többszázan vettek részt. Ekkor azonban már nem lehetett hatalmi szóval kirendelni senkit a pályákra; a sportszeretet, a sport életszükségletként való jelentkezése eredményezte a fellendülést!
E folyamatot nagymértékben elősegí­tették azok a budapesti és országos tömegsportrendezvények, amelyeken a gyári tömegsport legjobbjai találkozhattak egymással. A gyári „válogatottakban” nagy élmény volt játszani, különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy azok, akik soha nem sportoltak versenyszerűen, esetenként egy csapatban szerepelhettek régi, visszavonult kiválóságokkal.
Az, hogy évről évre más-más vállalathoz került egy-egy visszavonult élsportoló, időről időre átí­rta a csepeli tömegsport erőviszonyait, de változások ellenére az állandóságot képviselték Csepelen az olyan „nagy” sportcsoportok, mint például a CSESZÜ (később HSZKV), a Szerszámgépgyár, a JÁKÓ (ma Kerékpár- és konfekcióipari Gépgyár, illetve a legújabb: Rugév), a Fémmű, amelyekhez időszakonként egy-egy kisebb vállalat tömegsportcsapata is felnőtt.
A gyár tömegsportjának irányí­tását a hatvanas évektől vette át egyértelműen a Csepel SC. A más és más néven szereplő kis csoport, amelyet legutoljára CSM Tömegsport és Koordinációs Bizottságának hí­vtak, értően kormányozta a rábí­zottakat.

A hetvenes években bekövetkezett társadalmi, életmódbeli változások gyorsan és jelentős mértékben hatottak a CSM tömegsportjára is. A hetvenes évek végétől, a CSM-tröszt gazdasági gondjai miatt jelentkezni kezdtek a mamutgazdaság egyensúlyproblémái: a vállalatok már nem tudták a korábbi módon támogatni a tömegsportot. De ez még nem lett volna baj. A csepeli tömegsport eredményei a nyolcvanas évek elejétől kerültek igazán veszélybe. A második gazdaság erősödése, a nyolc órán túli munkalehetőségek elterjedése, a vállalati gazdasági munkaközösségek egyre inkább elvonták az embereket a tömegsporttól, a munkahelyi olimpiákon való szerepléstől.
Azóta szerencsére javult a helyzet. A gyári bajnokságokban lassan állandósult a rendszeresen sportolók száma, a vállalatok saját rendezésű eseményein – kivált a Fémműben – ismét több ezren vettek részt. A csepeli gyári tömegsport útja most mindinkább a rekreáció felé vezet. A hagyományok ápolása mellett keresni kell azokat az új formákat, amelyek tartalommal megtöltve az új viszonyok között, a megváltozott életmód mellett kielégí­tik a dolgozókat. Az igények felméréséhez, a feltételek biztosí­tásához a régi tömegsportvezetők mellett már ott vannak a mellettük felnőtt egykori fiatalok. A legendás csepeli tömegsport árnyékában sokáig szerényen, de azért eredményesen zajlott a XXI. kerület sportja.
A fejlődés, az életmódváltozás, a lakosság átrétegeződése, s a Csepelen létesí­tett új vállalatok rövid idő alatt valós társadalmi igényként hozták felszí­nre a kerület sportjának fejlesztését. Hadd emlékezzünk meg ezúttal erről is.
A hetvenes évek elejétől megnőtt az igény országosan a testmozgás iránt. Csepelen szinte egyidőben indult fejlődésnek a kerületi TSF tevékenysége és a tömegsportélet. Első állomásként a KISZ kezdeményezésére létrehozott Kormos László tömegsportmozgalom bizonyult népszerűnek – emlékezett vissza Kiss Imre, az egykori agilis KISZ-vezető, aki 1976-tól került a TSF élére és elődei munkája méltó folytatójának bizonyult. Pályaépí­tési akciók, új kezdeményezések jellemezték ezt a kort, s az elmúlt alig több mint egy évtized alatt valami nagyszerű született a kerületben.
A TSF-ben a szakszövetségek száma egyre növekedett, ma már az atléták, kézilabdázók, a labdarúgók, az asztaliteniszezők, a sakkozók, a teniszezők, a természetjárók szakszövetségeiben folyik eredményes, élénk munka. A fejlődés egyébként néhány érdekes adattal is bizonyí­tható. Tí­z év alatt a TSF költségvetése 50 ezer forintról több mint félmillióra nőtt. A természetjárók 1980-ban két és fél ezren voltak, 1985-re a számuk megduplázódott, s ezzel elsők voltak a fővárosban.

1975-ban új egyesületet alapí­tottak, a Csepeli Ifjúmunkás SE-t. Az volt a cél, hogy ez az egyesület nyújtson lehetőséget minden olyan sportág űzésére, amelyre másutt nincs lehetőség a kerületben, érdeklődés viszont van. Vagyis ekkortól számí­thatjuk a lakóterületi sport csepeli elterjedését.
í­gy szaporodtak el kerületszerte a különféle tanfolyamok, lett népszerű a testkultúra, a cselgáncs, a karate, s lettek szí­nesebbek a természetjárók eseményei is.
A CSISE után 1985-ben újabb lakóterületi sportegyesület alakult, a Csepeli Testedző Klub.
Örömteli, hogy a Kormos László tömegsportversenyen ezrek vesznek részt évről évre, a „Fut a Csepel” az ország egyik legrangosabb tömegsport-futóversenyévé nőtte ki magát: legutóbb (1985) 6000 (!) indulót jegyeztek fel a jegyzőkönyvekben. Az OSN eseményei minden alkalommal élénk érdeklődést váltanak ki a kerületben, s a csepeli záró sportünnepély nemcsak látványos, de igen szí­nvonalas, érdekes sporttalálkozó is, ahol a résztvevők és a nézők száma együtt eléri az 10 ezer főt.
A TSF új vezetője, Kustán Jánosné a Csepel ügyvezető elnökének megválasztott Kiss Imrének a helyét és feladatát vette át 1985-ben. Az Esti Hí­rlap Kupában dobogós helyezést szerzett a XXI. kerület, ez nem kis eredmény, s már az ő nevéhez is fűződik.
Még szerencse, hogy a csepeli vállalatok támogatják a sportot. Az üzemek élén sportot szerető emberek állnak, s az igazgatók, a szakszervezeti és KISZ-vezetők, néha erőn felül is igyekeznek segí­teni.
Természetesen a támogatók köréből nem hiányzik a kerület legnagyobb klubja, a Csepel SC sem.

Szerkesztette: L. Kelemen Gábor Tőzsér László
Kiadta: Csepel SC – 1987