A Derbi napja – Vissza a jövőbe

Egy kicsit azért más lesz. Az biztos, hogy vasárnap útban a Puskás Stadion felé biztosan elmegyünk a Szentély előtt. Bár a régi stadionból már nem maradt semmi – sőt az új is egyre látványosabban épül -, de a felüljárón biztosan eszünkbe jut egy esős tavaszi nap: Somalia és Cukic bombagólja, Leonardo bemutatkozása, 16 ezer néző, szemelkélő eső és a végén az a fajta felhőtlen öröm, mely boldogsággal és könnyekkel öltöztette fel a Fradista szí­veket. A győzelem mellett ezek voltak a búcsú pillanatai is fiatalságunk szí­nterétől, ahol Fradisták lettünk, ahol eggyé váltunk, ahol örök barátságok és szerelmek szövődtek és ahol számtalan nagyszerű és felejthetetlen győzelmet arattunk az ősi rivális Újpesti Dózsa ellen. És éppen emiatt lesz egy kicsit más a 211. bajnoki derbi. Az új stadion csak egy év múlva fog elkészülni, addig meg albérlet a Puskás Stadionban (alias Népstadion), ahol a 55 alkalommal rendezték meg az év mérkőzését. Számunkra ez is „világcsúcs”, hiszen albérletben egyetlen csapattal sem találkoztunk többször, mint a Dózsával. Ehhez persze kellett egy olyan harminc éves időszak amikor is a magyar foci irányí­tói a Népstadionba vezényelték a rangadókat. A jelenben már nincsenek kettős rangadók, de az új stadion épí­tése miatt újra távol a Szentélytől, a nemzeti stadionban fogadjuk az Újpestet. Visszatérünk a múltba, hogy elkezdődhessen a jövő.

Ettől függetlenül már a hét elején arra gondoltam, hogy orvoshoz kéne fordulnom, bár tudtam, hogy arra a betegségre mely kitört rajtam, nincs orvosság. Legfeljebb kapnék egy gumiszobát néhány nyugtató injekció kí­séretében, jobb esetben le kéne dőlnöm a dili-doki dí­ványára és elmesélni az életemet, de annak aztán végképp nem láttam értelmét, hiszen nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a tüneteim miből is fakadnak.

Azt persze nem tudom, hogy mikortól alakult ki ez a „hiszti”, de tény, hogy már a harmincas években is derbiről í­rtak az újságok, mely mindig is többet jelentett egy labdarúgó mérkőzésnél. Talán az ötvenes években, a kommunista rezsim is ezért találta fel a kettős rangadókat, hiszen í­gy az 50-80 ezer nézőt könnyebb volt ellenőrzésük alatt tartani. Az első ilyen „idegenbeli” derbit 1954. május 2-án rendezték meg a Népstadionban (győztünk 3:1-re), ami olyan jól sikerülhetett, hogy (egy-két idény kivételével) 1986-ig meg is tartották ezt a szokást (az utolsó bajnoki derbit a lilák nyerték 1:0-ra jelenlegi edzőjük, Kozma István góljával). Eddig 55 mérkőzés volt a Népstadionban, ahol mindösszesen egy góllal tudunk jobb statisztikát tudunk felmutatni, de í­gy is a „Győzelem a Ferencvárosé”, mely reményeink szerint vasárnaptól már pontokban is érvényesülni fog.

27 év után térünk vissza (Jenner mezszáma is 27-s, remélem góllal fogja ünnepelni a számmisztikát) és bár nem teljesen hazai környezetben mérkőzésünk meg 262. alkalommal (a 211. bajnokin) az Újpesttel, de a tét, ahogy már több évtizede, nem csak a három pont megszerzése. Annál sokkal, de sokkal több. Mert vasárnap nem csak egy mérkőzés lesz, hanem „a” mérkőzés, mely keretbe foglalja zöld-fehér hitünket, a 113 éves dicső múltunkat. Sokan megpróbálták már megfejteni a titkot, de nem sikerült. Ezért nem is kí­sérletezem vele, mert nincs értelme. Ha véletlenül rá is találnék a megoldásra, azzal megölném a bizsergést, a feszült izgalmat is, azt meg végképp nem szeretném. Mert nagyon jó í­gy, ahogy van. Feszülten készülni a derbire, naponta ezzel ébredni, a haverokkal erről beszélni, a neten böngészni a mérkőzés előzeteseit, kutatni a régi videókat, nem tudni arról, hogy reggel nem zártuk be a kaput, és nem adtunk a kutyának kaját. Egy kicsit „bolondnak” lenni ezen a héten annyit jelent, hogy Fradista vagy, hogy kikapcsolt az agyad, hogy megszűnik körülötted a világ és a derbik soha semmivel sem pótolható hangulata lengi át a perceidet.

Melyből nagyon sok olyan közelinek tetszik még akkor is, ha csak olvastunk róluk, hogy szinte meg tudjuk őket érinteni. Mivel számomra a Népstadion mindig is idegennek és gyermekkoromban még rémisztőnek is hatott, í­gy nagyon kevés személyes élményem van, de mivel segí­tségemre vannak a korabeli újságok, í­gy néhány igazán emlékezetes derbit fel tudunk idézni.

1960. szeptember 25-én Friedmanszky két góljával vertük a lilákat, majd 1964-ben jött a nagyarányú 4:1-s siker, mely azért is emlékezetes, mert Albert mesterhármast szerzett és ez a győzelem volt a tizedik… a tizedik fordulóban. 1966-ban két kiütéses győzelmet jegyezhettünk fel: tavasszal 5:2, ősszel 5:3. A magyar labdarúgás történetét ismerők jól tudják, hogy a hetvenes évek a Dózsa diadalmenetét hozták. Nyolc bajnoki cí­m, a „Mágikus Újpest” jelző, és a verhetetlenség mí­tosza, amit egy-két esetben azért sikerült a Fradinak megtörnie. Ezek közül az egyik legemlékezetesebb az 1975. szeptember 6-i 4:1, a Dalnoki féle „csikócsapat” első nagy sikere, mely a bajnokság végéig ki is tartott, ezzel megtörve a lilák hegemóniáját. Két év múlva jött labdarúgásunk egyik „legsötétebb” napja (3:8), majd a nemes bosszú 1979. szeptember 22-én (7:1).

Ha most babonás lennék és hinnék a „gyilkos számok” erejében, akkor nem nagyon aggódnék. Biztosan feltűnt a kedves olvasónak is, hogy az utóbb emlí­tett 7:1-s győzelmünket melyik napon értük el. Szeptember 22-én… azon a napon amikor a hétvégén is megmérkőzünk velük. 34 év van két mérkőzés között, de a nap ugyanaz, a Népstadiont már Puskás stadionnak hí­vják, akkor 40 ezren voltak, vasárnap 15-20 ezren lehetünk majd azon lelátón, melynek nagy része már le lett bontva vagy le van zárva. Sokat változott a világ, akkor még egy diktatórikus rendszerben éltünk, ma már szabadok vagyunk. 1979-ben még csak magyar játékosok játszottak (Istenem, micsoda névsor: Zsiborás, Vépi, Nyilasi, Ebedli, Takács, Pusztai, Pogány), 2013-ban meg több lesz a légiós a kezdőben, mint a magyar.

A nevünk és szí­nünk nem változott, az Újpesti Dózsa elhagyta ugyan a „dószát”, de a lila-fehér mezt nem cserélték el. 108 éve rendezik meg a Fradi-Újpest rangadót. Azóta tart a két szurkolótábor verbális „háborúja”, amit nem kéne annyira komolyan venni, hiszen itt csak szavak, jelmondatok és jelképek csatáznak egymással. Tudom, voltak „utcai harcok” is, de ezekből nem kéne túlzó következtetéseket levonni, hiszen abban mindkét klub tábora egyetért, hogy egy Fradi-Újpest derbi nélkül szegényebb lenne a magyar labdarúgás.

Vasárnap is annyian leszünk, hogy az NB I java részének az egész őszi (némelyik még a tavaszi) szezonban nem tud annyi nézőt kicsábí­tani. A hangulat 16:30-kor fog a tetőfokára hágni. Izgatottak és feszültek leszünk, amit megpróbálunk majd kordában tartani, de mikor először meglátjuk a csapatot a játékos kijáróban, a helyszí­nen szurkolókkal együtt egy olyan „Hajrá, Fradi!” kiáltás szakad fel bennünk, melytől ténylegesen megremeg majd a föld.

Fiúk, ott a gyepen, rajtatok a zöld-fehér cí­meres mez, ebbe a biztatásba nektek is bele kell remegni!

Már napok óta azon gondolkodom, hogy vajon milyen „mottóval” küldjem csatába a csapatot. Először Dalnoki Jenő örökérvényű ajánlása jutott az eszembe, miszerint „Nyújtsd mindig a legtöbbet! Ne elégedj meg azzal, ami vagy! Próbálj meg az lenni, ami lehetnél!” De ma, mielőtt nekiláttam volna a jegyzetí­rásnak, a Ferencváros hivatalos honlapján olvastam egy nagyszerű riportot legendás játékosunkkal, az FTC Baráti Kör Elnökével, Rudas Feri bácsival, aki ezekkel a felemelő mondatokkal küldené csatába a csapatot:

„Először is megköszönném, hogy az előző évek csalódásai után végre olyan biztató jeleket láttam tőlük, amire régen nem volt példa. Megkérném őket, hogy küzdjenek azért, hogy ez a lelkesedés tovább nőjön, mert akkor újra ott lesz a Fradi, ahová mindig is tartozott, és tartozni is fog.”

Ehhez meg már csak két szó hiányzik: Mindörökké Ferencváros!