A Fradi Ausztráliában III. – Fenyvesi, az „atomszélső”

Első napunk a Hotel Savoyban

Mire megérkeznek a fiúk, kész a szobabeosztás. Mindenki azonnal indulhat lepihenni. Nem kell nagyon biztatgatni senkit a lefekvésre.

Mi ezalatt a csapat programját, étkezését tárgyaljuk meg. Szerencsénk van, mert két évvel ezelőtt a bécsi Rapid ugyanebben a hotelben szállt meg és í­gy a szálló séfje már ismeri a futballista-igényeket. Igaz, hogy csak á la Wien, de ez is jobb, mint az ausztrál konyha.

Déltájban ébreszti Juhász dr. a fiúkat. Elég nehezen kelnek. Nem csoda, hiszen otthon Budapestén még csak hajnali 3 óra van és ilyenkor otthon még aludni illik.

Igen érdekes ilyen szempontból megfigyelni a szervezet reakcióját. Az időeltolódásban jelentkező kilencórás differencia „feldolgozásához” néhány napra van szükség. Nem mindenki egyformán reagál a sok éven át megszokott életritmus, egyensúly felbomlására. Általános tünet azonban, hogy nappal, főként délelőtt a fiúk álmosak és este elég későn tudnak csak elaludni. Néhányan éjjel két óra tájban pedig felébrednek.

Persze — és talán szerencsére — egyesek ezt sem tudják megállni egy-egy csí­pős megjegyzés nélkül:

— Nektek ez nem szokatlan! Ilyenkor kezdődik otthon a műsor a Budapestben!

Nem értem pontosan, kiknek szól a megjegyzés. Biztos, hogy a tréfa a célja, de azért eszembe jut a kritikából az a bizonyos sokat emlegetett 5% …

Érdekesen reagál a szervezet a hosszú repülőútra is. Annak ellenére, hogy egész utazásunk szinte teljesen zavarmentes volt, egyensúlyérzékünk egy kissé felbomlott. Ez különösen fekvő állapotban érzékelhető. Több fiú panaszkodott, hogy ágyában úgy érezte magát, mintha ringatták volna. Volt olyan, aki máshoz hasonlí­totta ezt az érzést …

Fülünkben még két-három nap után is enyhe zúgást éreztünk. Szokatlan volt a csend. Szinte „igényeltük” a motorzúgást. Ebben persze nem volt hiány. Az utcán annyi a gépkocsi, mint a pelyva…

Hallóképességünk is megromlott egy kissé. Az egyébként otthon megszokott halk beszéd itt egyelőre nem vezet eredményre. Állandóan ismételni kell.

Hasonlóan megzavarta a repülőút a játékosok koncentráló-, figyelőképességét. Ez valószí­nű velejárója az idegfáradtságnak, ami a háromnapos állandó idegfeszültség eredménye. Mert azért — legalábbis tudat alatt — csak izgult mindenki a hosszú repülőúton.

Barátkozik a kerek- és a tojáslabda

Perth városa labdalázban ég. Megérkezésünk délutánjára várják VICTORIA állam futball-válogatottját, Ausztrália legjobb csapatát.

Ez a futball azonban egyáltalán nem hasonlí­t a mi futballunkra. A tojás alakú labdát egy rugby-pályához hasonló kerek játéktéren hajszolja 18—18 játékos. Az ausztrál közönség rajong ezért a játékért. A fontosabb találkozókon 100—120 000 néző is megjelenik. Bizony, őszintén be kell vallanunk, hogy egyelőre itt a labdarúgás a magyarországi röplabda szerepét játssza.

Nyugat-Ausztráliában azért a mi futballunknak is nagy pártja van. Az újságok egészen tárgyilagosan í­rnak róla. Frank Miller újságí­ró barátunk pedig felveszi a versenyt bármelyik európai labdarúgó-szakértővel. A feje egy élő futball-lexikon.

A Victoria válogatott legjobbjai, élén az 1957. év legjobb játékosával, Ted Whittennel, szállónkban meglátogatnak bennünket. A nyelvi nehézség ellenére is hamar barátokká válnak ezek a kedves, jókedélyű ausztrál gulliverek. Mert bizony a legtöbb közel 2 méteres, 100—120 kilós óriás.

— Hu, mester, micsoda focistákat lehetne ezekből faragni? —

Ez Száraz Pista bácsi hangja volt, akinél előny a magas, izmos termet. (Egyes rosszmájúak szerint kilóra méri a futballistákat???)

A barátkozás végén egy rövid kis bemutató keretében a játékosok egymás labdájával is közelebbi ismeretségbe kerülnek. A mieink közül Ombódi arat nagy sikert. Nagyszerűen „dekázik” fejjel a tojáslabdával

— Ezt a fickót el is fogadnánk a mi csapatunkba — szól oda hozzám Fred Goldsmith — csak még egy kicsit erősödnie kell. Úgy 50-60 kilót….

Még megérkezésünk napján, késő délután edzést tartunk a szállónktól alig néhány méterre fekvő városi parkban. Ragyogó, ruganyos fű, friss idő.

A könnyű, játékos edzés nagyon í­zlik a fiúknak. Jó negyven percet mozognak, hogy minél hamarabb kirázzák magukból a légi út maradványait.

Az edzés alatt í­zelí­tőt kapunk az ausztrál télből is. Az edzés kezdetén ragyogóan süt a nap. Néhány perc azonban elég ahhoz, hogy a tenger felől hatalmas felhőszakadás keletkezzék. A hideg zuhany sem hűti le azonban a kedélyeket. Jókedvűen grasszálunk futballdresszben, melegí­tő nélkül a főutcán.

Ahogy a fiúkat nézem, eszembe jut Ádám Sanyi nevű taní­tványom, aki egyszer elmesélte, hogy az ő falujukban a futballisták már vasárnap délelőtt felhúzzák magukra a mezt és úgy feszí­tenek a sétatéren. Sőt felső mezben mennek a templomba is. Valahogy mi is í­gy néztünk ki. De hát voltak ausztrálok is, akik rövid nadrágban, futball-cipőben vonultak végig a városon. Itt ez a szokás…

Hétköznapok…

Másnap korán regggel erélyes dörömbölés a szobaajtón. Lehetett vagy fél hét. Ki lehet ez a hí­vatlan vendég? Morcosan ajtót nyitok. Egy fehér kabátos pincér tolat a szobába és teát, kekszet tesz az asztalra.

— Nem rendeltem én reggelit! Hagyjon, kérem, aludni!

— Okáj! — válaszol ő eredeti ausztrálsággal — ez nem is a reggeli, ez csak a „morning-tea”. Ezt pedig mindenkinek el kell fogyasztania!

Tiltakozás ide, tiltakozás oda: a szabály, az szabály!

Így elfogyasztom a teát, de előbb kicsikarom a pincér í­géretét, hogy mától kezdve hagy bennünket aludni. Inkább lemondunk a finom teáról.

Alig alszunk újabb egy órát, egyszer csak vidám xilofonszóló veri fel a csendet. Hát ez még mi lehet? Nem érek rá utánanyomozni, mert Száraz Pista bácsi hangját hallom, amint szaggatottan magyaráz valamit magyarul a szobalánynak. Az vissza angolul.

— Jöjjön már, mesterkém, mert ez a süket nem érti, mit mondok — panaszkodik a népszerű Pista bácsi, pizsamában feszí­tve a folyosón. Az első pillanatban látom, hogy a szobalány azért nem süket, csak egyszerűen nem ért magyarul, hiába tagolja elnökünk a szavakat: kulcs!… kulcs!….

Hamar rájövök, mi történt. Pista bácsi becsapta maga mögött az ajtót és a kulcsot belül hagyta Ausztráliában azonban nincs kilincs. Olyan ajtók vannak, amelyek kí­vülről csak kulccsal nyithatók.

Hát bizony ez nagy baj, mert a takarí­tók, a lakatos csak fél tí­zkor állnak munkába.

Addig én itt leszek? — esik kétségbe elnökünk és látom, hogy az ajtó feletti ablakot kémleli. Szeméből azonban a lemondás tükröződik. Tárgyilagos önkritikája van: azon az ablakon bizony ő nehezen férne be.

Közben a nagy vitára felébrednek a többiek is és Virág Jóska menti a kí­nos helyzetet, az ablakon keresztül. Pista bácsi persze elkésik a reggeliről, de hát egy elnökre a büntetéspénz nem vonatkozik … Mert hát ilyen is van a túrán. Még indulás előtt megállapodtunk abban, hogy egymásra való tekintettel pontosak leszünk a találkozásoknál. Aki pedig elkésik, egy dollárt fizet a „pénzügyminiszternek”, Juhász Dokinak. De erről később még majd részletesebben …

*

A sportolóknál igen fontos tényező a megfelelő táplálkozás. Ilyen vonatkozásban eléggé aggódtunk elindulás előtt, ismerve, az ausztrál konyha teljesen egyéni specialitásait. Az első napokban azonban egészen kellemes tapasztalatokat szereztünk. Finn származású szakácsunk ugyancsak igyekezett…

Legtöbb bajunk eleinte a felszolgálással volt. Az ételhez például Ausztráliában nem fogyasztanak kenyeret, s í­gy nem is szolgálják fel. Megérkezésünk óta azonban a Savoy Hotel kenyérfogyasztása legalább 300%-kal emelkedett. Szép teljesí­tmény!…

Ugyancsak furcsállották a felszolgálók a magyarok italfogyasztását is. Ausztráliában evés közben a sör, vagy az ún. „soft drink” járja, ami különböző gyümölcs- vagy paradicsomlevet jelent. A sörrel ugyan néha mi is egyetértettünk, azonban a többség a szódaví­z mellett döntött.

— Szódavizet étkezéshez? Ez aztán valami újabb magyar csodabogár — gondolta a szálló menedzsere.

Eleinte kis boros poharakba kitöltve hozták a szódavizet — legnagyobb derültségünkre. Amikor azután látták, hogy Dalnoki Jenő egy ilyen poharat egy hajtásra kiürí­t, kis palackokban szolgálták fel ezt a drága italt. Mert a szóda Ausztráliában drága kincs. Drágább, mint az eredeti narancs-, citrom- vagy ahanászlé! Így mi elég sokba kerültünk vendéglátóinknak. A népszerű Jenci például csak úgy ebéd előtt kiürí­tett 2—3, kb. 2 decis szódás üveget. Hát még ha tréningről jöttünk haza!

— Ezek a magyarok mit ki nem találnak? — olvastuk ki a palackhalmazt bámuló pincérek szeméből.

Érdekesen furcsa í­ze volt az ottani sertés- vagy egyéb húsnak, í­gy a szárnyasnak is. Később magyarázatot találtunk erre is. Ausztráliában ugyanis a kukorica szinte ismeretlen. Az állatokat a legtöbb helyen hallal etetik és ez ad a húsnak olyan különleges mellékí­zt.

A harmadik-negyedik nap után már vágytunk valamiféle magyar specialitásra. Gulyás Géza ezért vállalkozott, hogy majd ő kotyvaszt valami magyarosat.

Beviszem a konyhába Gézát, bemutatom a séfnek:

— Oh, Mr. Goulash? — ámuldozik a főszakács. — Would you cook a nice goulash for the boys?

Géza ugyan ném érti, de rámondja kitűnő angolsággal:

— Yes!

És máris nekilát a paradicsomnak és a paprikának, a lecsó alapanyagainak. Juhász Doki kuktáskodik (ő igen sokoldalú ember).

— No de ilyen bajusszal nem lehet dolgozni a vendéglátóiparban —- jegyzi meg hamiskás mosollyal Vilezsál Oszi, aki tud a Doktor egyik előbbi felajánlásáról.

— Jó, hogy emlí­ted! Már el is felejtkeztem róla — eszmélek fel Jóska barátunk egy régebbi í­géretére, amely úgy szólt, hogy ha ő két hétnél hosszabb túrára utazik, levághatjuk szépsége és büszkesége tárgyát, szénfekete bajuszát.

Juhász Doki pedig még ausztrál értelemben is egy igazi gentleman. Ellenkezés nélkül veti alá magát a műtétnek.

Egy húzás jobbra, egy húzás balra és a szénfekete bajusz, oly sok dicséret alanya, a népszerű Doki büszkesége a porba hull.

— Most már szalonképes vagy a vendéglátóipar számára — állapí­tja meg Onódi Lali, aki úgy „civilben” — a Büffé Vállalat igazgatója. Juhász dr. elvonul, mert hiszen fontos teendői vannak, Gulyással együtt.

Nem nagy bizalmuk lehet a fiúknak Gulyás főzési tudományához, mert az ebédnél a többség a nagyhí­rű homárból rendel magának. Jómagam is. Mi azt hittük, mi választottunk jól. Az első falatok után azonban a „homárosok” összenéznek. Ez lenne az az agyondicsért tengeri specialitás?

A gyengébb akaratúak hamar feladják és cserélnek. A makacsabbak tovább dicsérik az í­zetlen rákot, de szemük majd kiesik, a nyálképződés pedig megindul a kitűnő lécsóillatra. Végül mi sem bí­rjuk, önkritikát (vagy homár-kritikát?) tartunk és az ebéd fináléjában már együtt pusztí­tjuk az egyszerű magyar ételt, amelyet a Gulyás—Juhász-duó, a hivatásos szakácsokat és háziasszonyokat is megszégyení­tően finomra készí­tettek el.

A háziak: a felszolgálók és a konyhaalkalmazottak egy ideig csak nézték a számukra egzotikus lecsót, azután a bátrabbak megkóstolták. Egyik-másik már az első falat után prüszkölt, köhögött, krákogott. Volt egy-kettő azonban, aki hősiesen kitartott a paprikás lecsó mellett. Azonban a végén ezek is könnyes szemmel köszönték meg Gulyásék főztjét. A hazulról hozott paprika megtette hatását …

A premier

Június 29-én, szombati napon játsszuk első ausztráliai mérkőzésünket Perthben, a város Cricket Groundján.

A hazai futball-vezetők nem várnak nagy nézőközönséget, mivel szinte egy időben rendezik a Western-Australia—Victoria válogatott ausztrál szabályú futball-mérkőzést is.

Meglepetésre azonban több, mint 8 000 néző övezi a pályát, amikor ideális futball-időben kifut a Ferencváros és Nyugat-Ausztrália válogatott csapata. (Az ausztrál futballon 40 000-en voltak.)

A csapatok tagjait bemutatják az állam kormányzójának, eljátsszák a nemzeti himnuszokat, s kezdődik a játék.

A fiúk meglepően frissen, ötletesen játszanak. Láthatóan jobban feltalálják magukat a csúszós füvön, mint az erőből játszó hazaiak. Fenyvesinek már az első percekben nagy sikere van, pedig Ausztrália legjobb jobbhátvédje, a skót J. Beveridge játszik ellene. Talán éppen ezért. A gyors balszélső, vagy ahogy az újságok í­rták, az „atomszélső” ronggyá szaggatja az ausztrálok védelmét és már a félidőben 5:0-ra vezetünk.

A második félidőben egy kissé tartalékolnak a fiúk, hiszen másnap van a visszavágó és egyébként sem akklimatizálódtak még teljesen.

A végeredmény 6:1. A gólokat Borsos (3), Orosz (2) és Friedmanszky rúgta.

A Daily News a következő cí­mmel jelent meg aznap este:

„A 8 000 néző igazi magyar soccer-leckét kapott.”

A premier, jól sikerült. Nézzük a folytatást.

Visszavágó Nyugat-Ausztrália ellen

Az előbb emlí­tett Daily News a cikk későbbi részében abban talált vigasztalást, hogy a második félidő döntetlen volt. Talán majd holnap – bizakodtak az ausztrálok.

Erre azonban mi is felkészültünk.

Másnap közel 14 000 néző jött el a Cricket-pályára, hogy í­zelí­tőt kapjon abból a futballból, amely fogalommá vált az utóbbi években. Magyar futballt akartak látni azok a rajongók, akik még arra is kaphatók voltak, hogy vasárnap mérkőzésre menjenek.

A vasárnap ugyanis tabu Ausztráliában. ,,Dead Sunday” — mondják ők. Ilyenkor az üzletek, szórakozóhelyek, mozik zárva vannak. Sportesemények sincsenek. Az ausztrál polgár vasárnap kertjébe, házába vonul és kertészkedik, füvet nyí­r. Alig egy-két autó lézeng a városban. Gyalogost pedig csak elvétve látni.

Éppen ezért volt feltűnő, hogy 14 000 ember volt kí­váncsi a Ferencváros—Nyugat-Ausztrália mérkőzésre. A bevétellel is elégedettek voltak a helyi vezetők. Pedig még jegyet sem kellett váltani. Ezt a hatóságok nem engedélyezték. Hogy mégis elégedettek voltak? Igen! A rendelet ugyanis csak a jegyárusí­tást tiltja. A jótékonysági ajándékozást nem. Így a bejáratnál felállí­tott urnákba bőven hullottak az ezüst shillingesek. Az ausztrálok üzleti érzékből kitűnően vizsgáztak!

Futballból annál kevésbé. A zöld-fehér fiúk olyan játékot nyújtottak már az első félidőben, hogy a bizakodó ausztrálok egyszeribe elvesztették összes reményüket. 3:0-ás félidő után 9:0-ra verték előző napi ellenfelüket.

„A Ferencváros ismét csodálatos bemutatót tartott a tudományos labdarúgásból” — í­rta a Weekend Mail tudósí­tója a mérkőzésről.

A fiúk valóban szemet-lelket gyönyörködtető játékkal rukkoltak ki, bár a tárgyilagosság kedvéért meg kell állapí­tanunk, hogy az ellenfél ellenállása nem volt túl erős. Nagyon sportszerűen játszották az ausztrálok és a mieink mindent meg mertek próbálni. Borsos és Szigeti 3—3 gólt rúgott, Láng, Vilezsál és Fenyvesi egyet-egyet. Az újságok Borsos, Ombódi és Fenyvesi játékáról csak felső fokban í­rtak. Dicshimnuszokat zengtek.

Kellemetlen intermezzo…

A mérkőzés után amolyan bankett-féle volt, magyar rendezésben. Az ausztrálok ajándékokkal kedveskedtek, mi jelvénnyel viszonoztuk a figyelmességet.

A rövid hivatalos rész után táncraperdült a fiatalság egy része. Mi „öregek” pedig egy kis tapasztalatcserére vonultunk külön. Megható volt az a mohóság, ahogyan az ausztrálok szinte habzsolták a magyar futballt. Most látjuk csak, hogy Puskásék, Bozsikék, Grosicsék milyen jól dolgoztak …

A magyarok többsége nagy szeretettel vett körül bennünket. Tapintatosak, figyelmesek voltak. Nem igyekeztek provokálni. Az ilyen magyarokkal nagyon megbarátkoztunk. Perth-ben Mogyorossy Lóránt, Adelaide-ben Újlaki Gábor, Melbourne-ben Kuba Henrik, Hirlingék, Nagyék, Sidney-ben Véghelyi Oszkár, Tuson Árpád, Dettre Andor, Totisz Pál és a többiek igen sokat segí­tettek a csapatnak.

Az ilyen önzetlen segí­tséget persze egyesek nem jó szemmel nézték. A legtöbbször rágalom volt a jutalmuk ezeknek a lelkes sportembereknek. Néhány egyénnek úgy látszik Perth-ben is fájhatott, hogy Mogyorossy Lóránt barátunkat szeretettel vették körül a fiúk. Amikor már megtette a Whisky kellő hatását, felébredt bennük a „garázda nemzeti öntudat”: provokálták Mogyorossyt. Szerencsére Lóránt barátunkban az önmérséklet nagyobb volt, mint abban a néhány zöldfülűben a becsület. A magyarok és a jelenlevő ausztrálok megvető pillantásai közben megszégyení­tve távolí­tották el a teremből az ünneprontókat. Első kellemetlen emlékünk Ausztráliából…

Csanádi Árpád

(folytatjuk)