A Fradi Ausztráliában VIII. – Ausztrália válogatottja ellen

Kétszer Ausztrália válogatottja ellen

Ausztrál vendéglátóink nagyszerűen szervezték a túrát. A nagy attrakciót, az Ausztrália válogatottja elleni összecsapást, a túra végére állí­tották be. Jó szándékukban egy percig sem kételkedünk. Kétségtelen, hogy az akklimatizálódás érdekében, helyes volt a gyengébb csapatokkal kezdeni. Azonban, mint ahogy azt később tapasztaltuk; számunkra nem volt előnyös, hogy a legerősebb találkozók a végén következtek.

Ilyenkor már — bármilyen élvezetes is a túra — a fiúk idegesebbek, türelmetlenek. Számolják a még hátralevő napokat. Ez a hangulat már nem nagyon kedvező az eredményesség szempontjából.

Július 31-én az eredeti programnak megfelelően kerültünk először szembe Ausztrália válogatottjával Sydneyben, esti világí­tás mellett.

A mérkőzésnek mindössze alig 1.000 nézője akadt. Ugye, furcsa dolog? Hát bizony ez jellemző az ausztrálokra. Hétköznap, este rendezték a mérkőzést. Mivel pedig hideg is volt és az eső is zuhogott, nem mentek ki a Sportsgroundra. A lelátókon főként csak azok a lelkes bevándoroltak lézengtek, akiket változatlanul rabságban tart az európai futball varázsa.

A mérkőzés előtt egy órával még úgy volt, hogy elmarad a találkozó. Olyan kutya idő volt, hogy őszintén szólva, mi sem bántuk volna. Végül mégis csak játszottunk.

A fiúk mintha csak kárpótolni akarták volna a minden rosszat vállaló, elszánt nézőket. Ragyogó játékkal rukkoltak ki. Az esőtől csúszós füvön nagyszerűen adogattak. A robusztus ausztrálok alig álltak a lábukon. 3:1-es félidő után 6:1-re végződött a mérkőzés. Az egész csapat nagyszerűen játszott. A gólokon Borsos (3) és Orosz (2) osztozott, mí­g a hatodik gólt az egyik megzavarodott ausztrál védő vágta saját hálójába.

A „nagy attrakció” anyagilag nagy ráfizetéssel járt. Annak ellenére, hogy a kapuknál a legszigorúbb ellenőrzésnek vetették alá a belépőket (Juhász dr. például, aki a jegyét elvesztette, kénytelen volt pénzért vásárolni egy másikat…). A bevétel még az elfogyasztott áram költségét sem fedezte. Ezért a szövetség arra kérte a Ferencváros vezetőségét, hogy a pénzügyi mérleg egyensúlya érdekében játsszék még 2—3 könnyű bemutató mérkőzést. A vezetőség, méltányolva az ausztrálok lelkesedését, baráti magatartását, valamint egy-két mérkőzés kedvezőtlen időjárási körülményeit, eleget tett az ausztrál labdarúgó-szövetség kérésének.

Így került sor — többek között — a második Ausztrália elleni találkozóra is a sydneyi Lambert Parkban.

Ha a vége jó, minden jó! Úgy látszik, ezt a közmondást az időjárás ausztráliai váltókezelője is ismerhette. Augusztus 3-án, szombaton verőfényes tavaszi nap köszöntött Sydneyre. Amolyan magyaros májusvégi tavaszí­ időjárás.

A szerda esti lucskos, hideg időjárásnak nyoma sincs. A tribünök is teljesen megteltek, amikor csapatunk kifutott a pályára. Egy kissé aggódtunk, mert Dalnoki és Dékány sérülés, illetve gyengélkedés miatt nem játszott. De féltünk attól is, hogy a szerdai sáros talaj talán túlságosan kimerí­tette a fiúkat.

Szerencsére, aggódásunk hiábavaló volt, Á fiúk ismét bebizonyí­tották, hogy sportszerű felkészülés mellett nagyszerűen tartani tudják formájukat, erőnlétüket.

A közönség szinte folyamatosan tapsolt a szebbnél szebb akcióknak, góloknak. 9:2-re győztük le Ausztrália válogatottját. A gólokon Friedmanszky (4), Szigeti (3), Gerendás és Kertész osztozott. A mérkőzés fénypontja Friedmanszky játéka volt. A fiatal fiú félig visszavont középcsatár szerepet töltött be az angol profi csapatokban 5 évet eltöltött J. Marstonnal szemben. Négy remekbe szabott gólján kí­vül számtalan amolyan igazi „klasszis-alakí­tása” volt Zolinak.

— Ilyen jó középcsatár ellen még életemben nem játszottam — nyilatkozott a mérkőzés után J. Marston.

Ezt a nyilatkozatot persze azért egy kicsit úgy kell fogadnunk, mint a kiváló középhátvéd önigazolását, hiszen négy gólt rúgott mellette Friedmanszky. Négy gól után pedig a középhátvédnek illik megdicsérni ellenfelét. Tény azonban, hogy új szerzeményünk ezzel a játékával nemcsak a közönség, az ellenfél és a szakemberek elismerését ví­vta ki, de belopta magát a Fradi-fiúk szí­vébe is. Még azok is elismerték a szép teljesí­tményt, akik riválist láttak az újoncban. És talán ez a legjobb fokmérője Friedmanszky játékának.

Harmadszor Hongkong ellen

Másnap ismét Newcastle-ba utaztunk. Utolsó ausztráliai mérkőzésünket játsszuk Hongkong válogatottja ellen.

A hongkongiak elleni találkozók tapasztalatai alapján nyugodtan néztünk az összecsapás elé. Legfeljebb akkor kezdtem egy kicsit gyanakodni, amikor a hongkongiak vezetője a technikai értekezleten ismét tiltakozott a cserék ellen, holott a legutóbbi 10 :2-es találkozón éppen az ő ázsiójuk érdekében küldtük be a második félidőben a tartalékokat.

Úgy indult a mérkőzés, hogy nem lesz baj. A hongkongiak nagy erőfeszí­tései ellenére is 2 :0-ra vezettünk már a 20. percben Szigeti góljaival. Ekkor azonban Szigeti rándulást szenvedett. Lejött a pályáról. Gerendást küldtem a helyére, azonban közbeszólt Mr. Channig:

— No change!
— De hát sérülés történt! A legeredményesebb játékost kell lecserélnünk!

Mr. Channing-et nem hatották meg a tények, a logikus érvek.

— Árpi bácsi, hadd menjek vissza — könyörgött Szigeti, aki hősiesen tovább akart játszani, látva a hongkongiak makacsságát.
— Ha nem cserélhetünk, úgy tizen játszunk! — adtam ki az utasí­tást. Az első pillanatban csodálkozva néztek rám a fiúk, a félidőben azonban megmagyaráztam nekik a döntést:
— Ha Szigeti visszamegy, még ránk fogják, hogy a sérülés csak szí­nlelés volt.

Tí­z játékos is el tudja kerülni a vereséget, ha okosan játszik.

— Tessék tartani a labdát. Labdatartásból hirtelen előretörésekkel próbálkozzunk! — adtam ki a taktikai utasí­tást a második félidőre.

A fiúk nagyszerűen alkalmazták a megbeszélt taktikát. Annak ellenére, hogy eggyel kevesebben voltak a pályán, a labda szinte állandóan a mi birtokunkban volt. Hirtelen kitörések után gólhelyzeteink is adódtak. Sajnos, a kihasználás nem sikerült.

Hátul Gulyás vezérletével nagyszerűen működött a védelem. Már-már úgy látszott, hogy a félidő 2:1-es eredménye lesz a végeredmény is, amikor a játékvezető — nem tudván nézni a hongkongi támadók eredménytelenségét — 11-est í­télt ellenünk. Így lett 2 :2. Ha azonban van olyan, hogy erkölcsi győztes, akkor azok mi voltunk ezen a mérkőzésen.

— Real gentlemen! Congratulations! — áradozott Mr. Chalwin barátunk a mérkőzés végén a fiúk magatartásáról.

Megérdemeltek a fiúk minden elismerést. Tí­z emberrel, erős bí­ró-nyomással és jogtalan 11-essel 2:2-re végezni a 16. mérkőzésen: nagy teljesí­tmény!

A hongkongiak csak az első percekben örvendezték a 2 :2-nek. Később már belátták, hogy eljárásuk nem volt sportszerű. Lehet, hogy az angol szabályokat már elsajátí­tották, de az angol „fair play”-t még nem teljesen…

Fáradtan, de a jó munka boldog érzésével öltöztek a fiúk és indultunk a pályaudvarra, hogy még a korai vonattal visszautazzunk Sydneybe.

Kirándulás a Taronga Parkba

Mosman városrész csipkés öblei veszik közül a domboldalra épült Taronga Parkot. Ebben a parkban épült fel a világ egyik legszebb, leggazdagabb állatkertje.

A cityből egy magyob motoros hajóval közelí­tjük meg az állatkertet. Már a hajóút is külön élmény. Hajónk romantikus erődí­tmények, régi vitorláshajók és a legmodernebb repülőgép-anyahajók között siklik a túlsó part felé, ahonnan talán a legszebb kilátás nyí­lik Sydneyre.

Első utunk a több emelet mély akváriumba vezet. A világ tengereinek csodálatos világa tárul szemünk elé. A tengeri polipok, csillagok, rákok és halféleségek ezer szí­nű és formájú példányait szemlélhetjük meg a hatalmas és szí­nesen megvilágí­tott üvegfalú, kirakatszerű medencékben.

A legnagyobb érdeklődést a nagy medencében lustán úszkáló cápa kelti. Ausztrália egyik legveszedelmesebb állata. A tengeri fürdőzés igen veszélyes e ragadozó miatt. Így a medencében nem is látszik olyan elrettentőnek. Igaz, hogy a régebbi idők Toldi Gézája is csak a pályán bőszült fel Sestával együtt. Dalnoki Jenci is csak a pályán olyan félelmetes. Magánéletében akár egy falat kenyér… Látogatásunk alatt a cápa is magánéletét élte …

Az állatkertek megszokott állatai nem keltenek nagy feltűnést. Rokonszenves, hogy a sydney-i állatkert épí­tői igyekeztek a rabság érzetét az állatokban enyhí­teni. Tágas, a természetbeni környezethez hasonló ketrecekben, kertekben „laknak” a Taronga Park állatai.

Derűs perceket szereznek számunkra a majmok. Egy-két játékosunkkal hamar megbarátkoznak a csimpánzok. No, nem kell rosszra gondolni! Csak az amerikai mogyoró tette vonzóvá egyiküket-másikukat előttük.

Gulyás és Virág nagy érdeklődéssel kí­séri a majmok „tornáját”. Tetszik nekik a sok bukfenc, szaltó és egyebek. Csak a testtartást kifogásolják. Ebben azonban igazuk van. A homorí­tás a majmoknak még nem megy olyan jól. Kevés kapust láttak még csak …

Á legbájosabb eredeti ausztrál állatnak a csapat közvéleménye a koala-mackót szavazta meg. Vannak előnyös és hátrányos tulajdonságai. Előnyös, hogy a nap 24 órájából 22-t alszik. Ezt a tulajdonságát állí­tólag Borsos „Mikétől” kölcsönözte. Hátrányos tulajdonsága, hogy sohasem iszik (tessék találgatni, ki nem találta ezt a tulajdonságot rokonszenvesnek?). Egyébként állandóan az eucalyptus fán él és annak leveleiből szí­vja táplálékát, a guminedvet. Igen értékes állat. Az ausztrál törvények a legszigorúbban tiltják vadászatát. Tettenérés esetén 50 font a büntetés.

Ausztrália legjellemzőbb állatának az egész világ a kengurut tartja. A kenguruk kisebb fajtája, az un. wallaby, helyes kis állat. A nagyobb kengurukat azonban már nem találtak a fiúk annyira rokonszenvesnek, bár egyesek a kenguruk erszényét igen sóvárogva szemlélték.

Kengurut igen gyakran látni csordákban a szabad természetben is. Nem támadnak, csak akkor, ha előzőleg támadás éri őket. Az országúton száguldó autókkal gyakran versenyre kelnek. Egy-egy ilyen verseny vége nemegyszer súlyos szerencsétlenség volt.

A kenguru vadászata szabad. Húsát — elsősorban a bennszülöttek — előszeretettel fogyasztják.

A harmadik ausztrál „nemzeti állat” az emu. A strucchoz hasonló, de annál valamivel kisebb. Mint érdekességet tudjuk meg róla, hogy a világ második legnagyobb madara, amelyik képtelen repülni. Az emu a kenguruval együtt még arról is nevezetes, hogy az ausztrál nemzeti cí­merben is szerepel.

Tasmánia bennszülött állata, a kacsacsőrű emlős, a világ egyik legérdekesebb állata. Tojásból kikelő csemetéit szoptatja. Szárazföldön is, ví­zben is jól érzi magát, de csak akkor, ha sötétben, árnyékos helyem van.

Tipikus ausztrál kutyafajta a vad dingo. Igen veszedelmes állat. Némileg hasonlí­t a mi farkaskutyánkhoz. A birkanyájak legveszedelmesebb ellensége, pusztí­tója.

Ausztrália madarai közül legnépszerűbb a kookaburra. Igen jókedvű madár. Korán reggel és napnyugta után vihogva nevető hangjával veri fel a csendet. Állí­tólag Orosz Pali nagyon szimpatizált vele. Rokonlelkek, ha találkoznak …

Ausztrália folyóinak, de főként tavainak partján gyakran látható a fekete hattyú. Méltóságteljes fejtartása, nemes vonalai annyira meghatották Ausztrália polgárait, hogy például Perth város cí­merében is helyet kapott.

A lyra-madár hazája szintén Ausztrália. Arról nevezetes, hogy nagyszerűen imitálja más madár-kollégák, vagy az őserdő egyéb hangjait, zajait. De azért — úgy gondolom — tollait is megirigyelné egy-két dáma a Váci utcából.

Egy egész délutánt eltöltöttünk az állatkertben s a végén mégis úgy éreztük, hogy sok mindent nem láttunk. S ez nemcsak érzés volt, hanem egyben tény is. Hiába kerestük például a magyar puli és egyéb fajta kutyákat, nem találtuk. Némi kárpótlást nyújtott azonban, hogy a magyar eredetű parlagi tyúkok ott sétálgattak a többi között. Érdekes az ember. A sók látnivalót alig győzi megemészteni. Az újabb és még újabb megismerése közben azonban csak visszatér a megszokotthoz. Így voltunk mi is. Örültünk a koala mackónak, a kengurunak, érdeklődéssel szemléltük a kacsacsőrű emlőst, az emut, az ezer szí­nű madarakat. S mi mégsem voltunk elégedettek. A hivalkodó szí­nek és formák mellett az egyszerűt, a szürkét kerestük. A pulit, a magyar baromfiakat, a pacsirtát… Gazdag idegenben is az egyszerű otthont …

Utolsó napjaink Ausztráliában

Most már egyre többet beszélünk a hazautazásról, az otthonról, mint az ausztráliai élményekről. Nem csoda. Hét hete távol vagyunk már szeretteinktől. Ez pedig nagyon sok, még akkor is, ha jó dolgunk van és sikeresen is szerepelünk. Ha valaki töményen érezni akarja, mi is a honvágy, akkor külföldre kell utaznia legalább 3—4 hétre. Persze ez az érzés sokszor egészen hétköznapian jelentkezik:

„De jó lenne már edzeni az Üllői úton.”
„Első utam a gőzfürdőbe vezet!”
„Hej, ha egy kisfröccsöt megihatnék a Körúton!”
„Vajon mit csinál most édesanyám, kisfiam, feleségem?”

Az ilyen és az ehhez hasonló egyszerű gondolatokat most már nem tudja elhessegetni Sydney hömpölygő autórengetege, az elegáns mozik szí­nes csodái vagy akár a vásárlás örömei.

Haza! Haza! Minél gyorsabban!

És ebben a hangulatban részben derültséggel, részben bosszankodva fogadjuk a hazulról frissen érkezett álhí­reket:

„Igaz, hogy Friedmanszky a bécsi Austriához csatlakozott? Igaz, hogy Orosz és Gerendás nincs már a csapattal?” — A hí­rek leginkább az érdekelteket lepik meg. Igaza van Onódinak: ha nincs baj, majd csinálunk! Csináltak is „jó barátaink” ott Budapesten. Mert ha lehet, miért ne keltsenek vaklármát. Amikor már megcáfoltuk az álhí­reket és azok továbbra is tartották magukat, meggyőződésünkké vált: talán egyesek egyenesen szeretnék, ha a Fradiból valaki is lemaradna. No nem, „barátaink”! Ilyen örömöt azért mégsem szerzünk önöknek!

Utolsó esténk Sydneyben! Mr. Chalwin barátunk csapatunk tiszteletére nagyszerű fogadást rendez. Étel, ital mi szép és jó: zene, tánc, ragyogó partnerek: minden „osztályon felüli”. S mi mégis csak pillanatokra érezzük magunkat igazán jól. Ez az a tipikus állapot, amikor semmi sem és sehol sem jó, csak a hazai gondolatok körében. Honvágynak hí­vják ezt az állapotot …

1957. augusztus 6. Kedden délelőtt még szokatlanul nagy a sürgés-forgás a csapatban. Közel 50 napunk volt Ausztráliában, de ez sem volt elég az ügyes-bajos dolgok elintézésére.

Még egy nyakkendő, táska, koala-mackó; ennek ajándék, annak ajándék. Rohanás az áruházakba, üzletekbe, bankba; csomagolás, búcsúzkodás; üzenet ide, üzenet oda! Nem baj! Legalább gyorsabban megy az idő. Mr. Chalwin elemében van: vásárol, átvált, tolmácsol, fuvaroz, tárgyal. S mindezt angyali nyugalommal.

— Keep smiling! — Nevessünk! — adja ki tanácsát a most már mind idegesebb fradisták felé.

A mosoly azonban felszabadultan és tisztán csak akkor virágzik ki az arcokon, amikor ott állunk Sydney repülőterén egy karéjban, hallgatva Sid Storey, az ausztrál labdarúgó-szövetség elnökének kedves búcsúszavait:

„Önök nemcsak játékukkal, de viselkedésükkel is teljes megelégedést váltottak ki az ausztrál emberekből. Gratulálok önöknek, akik mindig szí­vesen látott vendégek lesznek a jövőben, is Ausztráliában.”

Jóleső, láthatóan őszinte szavak.

— Útlevélvizsgálat! — kiált felém Mr. Chalwin. A tisztviselők megnézik útlevelemet és a kitöltött nyomtatványt.
— Hányan vannak összesen?
— Húszonketten.
— Mindenkinek ugyanilyen papí­rjai vannak?
— Természetesen.
— Oké! Rendben!

S ezzel két perc alatt vége is az ,,útlevélvizsgálat”-nak.

Amí­g megszólal a beszállást jelző megafon, kedélyes búcsúzkodás, fényképezés folyik a váróteremben. Az arcokról lerí­, hogy kí­nek mi a célja: a boldogan mosolygók legtöbbje Magyarországra utazik, az elkomorodott, kisí­rt arcú magyarok itt maradnak.

Néhány újságí­ró lézeng körülöttem. Többször is a létszám felől érdeklődnek. Láthatóan nem nyugtatja meg őket határozott válaszom: állandóan számolnak, mint Juhász dr. a találkozóknál.

— Attention! Attention! Darwin, Djakarta … London felé beszállás.

Végre! Utolsó istenhozzád, ölelés, kézfogás és megindulunk a kijárat felé. A jegyeket ellenőrző stewardess mellett az előbb emlí­tett újságí­ró-kollégák. Számolnak.

— Twenty two! Huszonkettő. Ez én vagyok.
— Megvagyunk? — kérdem tőlük egy kissé gúnyosan.
— Oké! — hangzott a „sokat mondó” válasz és kissé csalódottan indulnak visszafelé a városba. Unalmas emberek ezek a magyarok, semmi szenzáció, semmi story!
Sorry! — Ezt már csak magamban gondolom.

A hatalmas repülőgép ajtajából még egyszer visszanézünk, integetünk, s azután ki-ki elfoglalja ülőhelyét; a gépben. Azaz csak elfoglalná. Egyelőre azonban a kis kézicsomagok és kabátok elhelyezése a legfőbb gond. Mert ezekből aztán van csőstül! Hiába, az a 20 kg-os súlyhatár komoly probléma! Az elrendezésben, a két csinos stewardess is segí­t. Egy kicsit csodálkoznak a rengeteg kézicsomag láttán, de megértetjük velük, hogy ezt mi í­gy szoktuk. Nézzék csak meg Láng Karcsi táskáját. Arc-szappan kéz-szappan; nappali krém, éjszakai krém, borotvakrém; hajolaj, napolaj, arcolaj, parfüm és még egy sor tisztálkodási és egyéb csodaszer. (Sajnos, hajnövesztő szert nem talált. Pedig megkértem rá!) Hiába, mi magyarok adunk a külcsí­nre is! Jó negyedórai lázas tevékenység után az összes könnyű neszesszer, még Pista bácsi utazóbőröndnek beillő „kézicsomagja” is, üres helyet talál: ülés alatt, ülés között, a repülőgépkonyhában. Sőt még a pilótakabinba is jutott egy-két csomag.

Végre elhelyezkedünk. Felbúgnak a motorok és méltóságteljes lassúsággal kigördül a gép az épület elől a kifutóra. Utolsó motorpróba. Ezután mintha földöntúli erő bújt volna a négy motorba. A hatalmas, megterhelt test egyre gyorsuló iramban nyeli a betonon a távolságjelző lámpákat s egyszer csak elválik a földtől. Egy tiszteletkör a város felett: búcsúzunk Sydneytől, a Harbour Bridge-től, a Taronga Parktól, a Kings Crosstól, a Sportsgroundtól. Búcsúzunk Ausztráliától, barátainktól. Isten veletek!

Csanádi Árpád

(folytatjuk)