A Fradi New Yorkban V. – A lengyelek maradnak

Fullasztó hőség szakadt New Yorkra. Szinte ette az embert a levegő. Valahányszor csak a lengyel csapat neve szóba került, annak a bizonyos kihagyott tizenegyesnek a pillanata idéződött fel a fiúkban és akárhogy is alakult a helyzetünk, látszott rajtuk, hogyha pályára lépnek a lengyelek ellen, akkor bizonyí­tani akarnak. Biztosan vannak játékosok, akik a pályán is „diplomaták”, az igazi labdarugótól ilyet — szerintem — nem lehet elvárni. Az győzni akar.

A Randall Stadionban ez alkalommal a lengyel nézők voltak többségben. Coxék propagandája nyilván irányt változtatott és — érthető módon — inkább a lengyel bevándoroltakat vették célba. (Csak í­gy zárójelben: most, hogy ez a kis könyvecske készült, most bosszankodtam igazán azon, hogy valamennyi mérkőzéssel kapcsolatos reklám- és egyéb jogok, a fotózástól a perec-árusí­tásig Mr. Cox kezében voltak. És igen szigorúan ragaszkodott is hozzájuk. Annyira, hogy mikor tartalékaink egyike-másika nekiállt fényképezni egy-egy találkozót, őket is eltávolí­ttatta a pályáról. Csakis saját emberei fotózhattak. Ezért olyan gyér az akció-képek anyaga a könyvemben.)

Ez a meccs Dalnoki Jenő meccse volt. (Horváth Lacit torokgyulladás kidöntötte a sorból.) A többiek szokott játékukat nyújtották. Jenő kimagaslott közülük. Így álltunk fel: Géczi — Novák, Mátrai, Dalnoki — Juhász, Orosz — Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr. Az első gólt a huszadik perc táján Albert egyéni akcióból rúgta. És rögtön a rákövetkező percekben kihagytunk két nagy helyzetet. Ha 3:0-ra fordulunk, senki nem szólhatott volna egy szót sem.

Egyébként a lengyelek sem voltak úgy „felkurblizva”, mint az első meccsükön. Hiába, a hőség nemcsak minket nyomott. Voltak olyan pillanataim, amikor azt éreztem, hogy meg is adták magukat. Ilyen hangulatban mentem be félidőben az öltözőbe, ahol a fiúk nagy nyugalomban lihegték ki magukat. A hőséget szidtuk csak mind­annyian.

Rákosi elől tisztáz a lengyel kapus. A háttérben, Varga.

Mikor aztán a második félidő kezdetén leültünk a kis­padra Végh Alival meg Dóka Gyurival, töprengeni kezd­tünk, hogy s mint csinálják majd Coxék tovább a tornát, ha mi ezt a mérkőzést megnyerjük. De aztán megállapod­tunk abban, hogy ez az ő gondjuk, mi focizunk.

És alig néztünk fel, egy ártatlannak látszó akcióból ki­egyenlí­tettek a lengyelek: 1:1. A tizedik percben Orosz Pali küzdött a jobbösszekötővel. Le is szerelte, és már éppen lendült a lába, hogy indí­tson, amikor a bí­ró sí­polt. Pali rálépett a labdára és várt. S akkor látja, hogy neki integet a bí­ró: menjen le a pályáról. Beleértve a lengyeleket is, mindenki értetlenül bámult rá: miért?

Itt álljunk meg egy pillanatra. Palit idehaza minden labdarúgó-szurkoló jól ismeri. Már előbb elmondtam róla a véleményemet, nem akarok ismételgetni. Kétségtelenül a legkulturáltabban játszó magyar labdarúgók egyike, de az is kétségtelen, hogy megdöbbentően kí­méletlen tud lenni, és rendszerint a legrosszabbkor. Most azonban valóban ártatlan volt, mint egy maszületett bárány, és meglepetésében nem is tiltakozott.

Mi meg — ott a kispadon — egyszerre csak rájöttünk, hogy azért Coxékat sem a gólya költötte. És most már kí­váncsian vártuk, hogyan lesz tovább? Öt perc hiányzott a befejezéshez, amikor a lengyelek 12-es számú cserejátékosa vagy nyolc méteres lesen kapott egy labdát. Berúgta. A bí­ró középre mutatott: 2:1-re kikaptunk. Ne is vegyék rossznéven: nem emlékszem a bí­ró nevére. És még csak nem is szidom.

A meccs után azért beszélgettünk a rendezőkkel. Két dologról is. Az egyik az volt, hogy a torna előzetesen elfogadott szabályai szerint cserélni csak az első félidő 44. percéig lehet. A másik „témakör” pedig az a bizonyos második gól volt. Mindenben igazat adtak nekünk, és utána minden maradt, ahogy történt. Mi hazautazunk, ugyebár, a lengyelek pedig maradnak …

És most egy másik, érdekes találkozásomról számolok be.

Mészáros József

(folytatjuk)