1960. február 13-án tí­z ország – Ausztria, Belgium, Csehszlovákia, Franciaország, Jugoszlávia, Magyarország, az NSZK, Olaszország, Spanyolország, Svájc -képviselői megállapodtak abban, hogy a bajnokcsapatok tornájának mintájára létrehozzák a harmadik európai kupasorozatot, a Kupagyőztesek Európa-kupáját.

Némileg meglepő volt az elhatározás, hiszen akkoriban még az európai országok felében sem rendeztek a bajnokság mellett országos kupasorozatot.

Ám a KEK 39 éves története a válasz rá: az ötletgazdák pazar elképzeléssel álltak elő.

Igaz, talán akkor még csak maguk is csak sejtették, hogy egy mennyire sikeres sorozat születésénél bábáskodnak. Különös, a tí­z alapí­tó közül aztán a belga, a spanyol és a francia szövetség végül nem nevezte csapatát az első sorozatra, beszálltak viszont a keletnémetek, a skótok és az angolok. Így tí­z csapat rajtolt az első kií­rásban, amelynek a nyitányát 1960. augusztus elsején egy keletnémet katonacsapat (Vorwärts) és egy csehszlovák belügyi gárda (Ruda hvezda Brno) összecsapása jelentette.

Érdekes, hogy az első sorozat az UEFA áldásával, de nem az európai szövetség égisze alatt futott, az akkor még létező Közép-Európa Kupa bizottság szervezte.

A torna, persze, 39 esztendő alatt alaposan kinőtte magát, Európa legeredményesebb klubjai között szinte nem is akad olyan, amely legalább egyszer ne jutott volna döntőbe a sorozat valamelyik kií­rásában. Hamar jutott siker nekünk magyaroknak is, hiszen az Ujpesti Dózsa már a második évben az elődöntőig jutott. Magyar csapat ugyan soha nem nyerte el a trófeát, de az MTK 1964-ben, a Ferencváros pedig 1975-ben igazán a csúcs közelébe jutott. Mindkét gárda a döntőben kapitulált, a kék-fehérek ráadásul csak megismételt mérkőzésen, egy óriási kapushibából eső potyagóllal veszí­tettek.

A Stadion könyvtársorozat ötödik kötete feldolgozza a Kupagyőztesek Európakupája 39 éves, teljes történetét, az első mérkőzéstől az utolsóig, a Birminghamben játszott Lazio-RCD Mallorca találkozóig. Megtalálható benne valamennyi mérkőzés összeállí­tása, az összes gólszerző, s szinte minden érdekesség, amit a lezárult sorozat történetéről tudni érdemes.

Összegyűjtöttük mind a harminckilenc kupagyőztes csapatképét, s részletesen bemutatjuk a győzteseket, valamint a legsikeresebb magyar csapatokat.

Azt reméljük, olyan kötettel bővült kiadónk könyvtársorozata, amelyben a futball történelme iránt érdeklődő, a régi történeteket kedvelő olvasóink épp úgy örömüket lelik, mint a statisztikákat, adatokat böngészők.

Ebben a reményben kí­vánunk kellemes olvasást, böngészést

A KIADÓ

Stadion könyvtár sorozat 5. része

Szerzők: Dénes Tamás Rochy Zoltán

.

*** KÖNYVRÉSZLET ***

.

A csikócsapat az ezüstig vágtatott

.

Az 1975. évi KEK-ezüstérem története alighanem 1973 októberében kezdődött! Ekkor vette át az FTC edzéseinek irányí­tását Dalnoki Jenő, a játékoskorában önmagát sem kí­mélő harcosságáról hí­res, az igazi „Fradi-szí­vet” szinte személyében jelképező szakember. Dalnoki edzőként is éppoly következetesnek, harcosnak, határozottnak és megingathatatlannak bizonyult, mint ahogy korábban a pályán játszott.

Edzősége első bajnoki évében bajnoki ezüstig és MNK-győzelemig vezette a Ferencvárost, ám különböző okokból meghatározó játékosoktól kellett megválnia az esztendő folyamán, illetve az idény végén. 1974 márciusában elbúcsúzott a legendás középcsatár sztár, Albert Flórián, az egyetlen magyar aranylabdás, akinek végleges visszavonulásában szerepet játszott az is, hogy az egykori VVK-győztes csapattárs, Dalnoki bizony már ki-kihagyogatta a csapatból a fiatalabb, lelkesebb és főleg lendületesebb Máté kedvéért.

1974 nyarán eligazolt a csapattól a mester másik korábbi játékostársa, Páncsics Miklós, akiért a Fradi a szélvészgyorsaságú Pusztait kapta cserében a Honvédtól. S ugyancsak elhagyta az Üllői utat a nemrég volt közönségkedvenc Kű Lajos is, aki nemigen tudott kijönni a szigorú mesterrel.

Hátul, balról: Martos Győző, Vépi Péter, Juhász István, Bálint László, Rab Tibor, Megyesi István, Vlczkó Tamás. Középső sor: Vad István, Mucha József, Hajdú József, Dalnoki Jenő edző, Kollár József, Ebedli Zoltán, Engelbrecht Zoltán, Első sor: Pusztai László, Kelemen Gusztáv, Nyilasi Tibor, Szabó Ferenc, Magyar István, Branikovits.

Az ideális edzőkorban lévő – 41 esztendős – tettvágyó, határozott Dalnokinak nem maradt más útja, mint a drasztikus, ugyanakkor megfontolt fiatalí­tás. Igaz, volt kihez nyúlnia: az 1973-74-es idényben ifibajnok Fradiban olyan tehetségek léptek rendszeresen a pályára, mint Rab, Takács, Onhausz, Kelemen, Magyar, Ebedli és Nyilasi!

A korábbi mag, a tapasztalt klasszisnak számí­tó Géczi, Juhász István (mindketten szintén játékostársai voltak az edzőnek), Bálint, Branikovits, Megyesi és Mucha, valamint a frissen igazolt Pusztai és a szombathelyi Szabó mellett gyakorlatilag tehát az ifiből vette Dalnoki az 1974-75-ös bajnokságnak és a KEK-sorozatnak induló keretét.

A „csikócsapat” történelmi diadallal kezdett a KEK-ben: Nyilasi találata a 14. percben az FTC első európai kupagólja volt az új Üllői úti stadionban, Szabó „Ferike” viszont csak a 79. percben nyugtatta meg kissé a 25 ezres publikumot a walesi kupagyőztes – nem mellesleg: KEK-indulási rekorder – Cardiff City ellen.

A visszavágótól sokan féltették a zöld-fehéreket – alaptalanul. Gól nélküli első félidő után a Fradi-ellencsapások 16 perc alatt három (!) gólt hoztak, s még a 80. percben született hazai szépí­tésre is volt „kontrája” a Fradinak, Máté János révén. Jellemző a Fradi-fiúk ismeretlenségére, hogy a magyar rádióriporter egy félidőre „átkeresztelte” Rabnak a második 45 percben szereplő Onhauszt, vagy hogy nem egy újságban a későbbi válogatott Ebedli Zoltánt „játszatták” bátyja, a valóban pályára lépő Ferenc helyett.

A második fordulóra igazi nagyágyút juttatott Fortuna a Ferencvárosnak: egy másik brit FA-kupa, az igazi, a „nagy” angol kupa győztesét, a Liverpoolt! Hogy felmérhessük a feladat nagyságát: a „vörösök” 1973 és 1978 között összesen négy európai kupadöntőben szerepeltek – két UEFA-kupa, két BEK -, és mindegyiket megnyerték! Bob Paisley másfél évvel korábbi (1973. május) és másfél évvel későbbi (1976 május) UEFA-kupa-győztes gárdájából 9, illetve 8 játékos szerepelt a Fradi elleni 1974. október-novemberi oda-visszavágós kupacsatán! Az első fordulóban a Reds 11-0-val zúzta szét a norvég Stromsgodsetet az Anfield Roadon, í­gy hát nagyon-nagyon sokan voltak, akik egy félpennyst sem tettek volna fel az FTC továbbjutására.

Pedig a zöld-fehérek akár vagyonokat is hozhattak volna bátor hí­veiknek. Igaz, nem győzték le egyszer sem a favorit briteket – helyesebb í­gy í­rni, mint angoloknak, hiszen a valóban angol kétszeres aranylabdás Kevin Keegan mellett például az í­r Steve Heighway és a walesi John Toshack voltak a liverpooliak csatárcsillagai -, de egyszer sem kaptak ki tőlük. Az anfieldi 35 ezer Liverpool-fan elhűlve nézte, amint Géczi pazarnál pazarabb védésekkel kergeti az őrületbe a hazai támadókat – egyedül Keegan-nek kapitulált a 37. percben -, hogy aztán a sérülés miatti hosszabbí­tás második percében beüssön a „ferencvárosi ménkű”.

Máté széles, komótos „kengurucselekkel” szinte a Liverpool egész válogatott védelmét kicselezte, majd Clemence kapujába gurí­tott! A találat később megkapta a „hónap gólja” titulust és a velejáró Oscar-dí­jat az angol ITV-től, hol voltak akkor még a fizetős csatornák: a hivatalos BBC adta a válogatott, a kereskedelmi ITV a kupameccseket…), a Fradi pedig a továbbjutás esélyét általa.

Az Üllői úton élni is tudott vele: kemény, rugdosódós, parázs hangulatú csatában szó szerint kiharcolta a gól nélküli döntetlent s vele a továbbjutást is. A hangulat sajátos fokmérőjeként emlí­thetően ekkor kapta az FTC kupahistóriája első UEFA-büntetését: az utolsó percben történt üvegbedobásért 1000 svájci frankot…

A negyeddöntőben a Fradinak talán kedvezett a sorsolás, hiszen elkerülte a rettegett, még álló nagyágyúk közül a Benficát, a Real Madridot, az UEFA-kupa-védő PSV-t, de megkapta a svéd kupagyőztes Malmöt. Azért a „talán” határozó, mert az égszí­nkékek csapata sem akármilyen futballistákból állt. A Fradi elleni együttesből például Tapper és Bo Larsson középdöntős volt a németországi vb-n, hatan pedig alig több mint három esztendővel később a BEK-trófeáért is harcba szállhattak.

A malmöi mérkőzés azonban átütő vendégsikert hozott: a lendületes, gyors és szellemes kontrajátékot bemutató FTC a nagyszerűen játszó Nyilasi vezérletével már 3-0-ra is vezetett, végül egy gólt bekapva is magabiztosan győzött. A visszavágón telt ház, csaknem 30 ezer szurkoló először kissé aggódott ez elveszí­tett első félidő (0-1) után, de ismét csak Máté nyugtatta meg a Fradi-hí­vőket, s Tommy Larsson kiállí­tása után már bizonyossá vált a nagy siker, az elődöntőbe jutás.

Az utolsó előtti akadályt a Crvena zvezda jelentette a zöld-fehérek számára. A belgrádi vörös csillagosok a negyeddöntőben gigászi küzdelemben, a madridi 0-2 után a Marakanában kiharcolt 2-0-lal, majd 11-esekkel búcsúztatták a Real Madridot. Az április 9-i első meccsen, a Népstadionban azonban meg kellett hajolniuk a Fradi nagyobb tudása előtt: Branikovits vezető gólját még kiegyenlí­tette Dusán Szavics, Magyar „Csóka” találatára azonban már nem volt válasza. „Ilyen mérkőzésekre lenne szükség, akkor mindig ennyi néző lenne” – örvendezett a több mint ötvenezres érdeklődésen a máskor mindig szigorú és kritikus Dalnoki Jenő.

A Marakana több mint százezres nézőserege sem tudta megfélemlí­teni az ekkorra már nagy csatákban edződött Fradi-fiúkat a visszavágón. A fordulatos, nagy csatában a korai FTC-vezetést (Pusztai, 7. perc) csak a második félidőben tudta egalizálni a Zvezda, ám a 70. percben a szigorú Eschweiler kiállí­totta a Fradi-védelem vezérét, Bálintot, Zorán Filipovics pedig 7 percre rá beállí­totta a budapesti eredmény fordí­tottját.

Hosszabbí­tásra állt tehát a meccs, de a 83. percben a német bí­ró – és általa az FTC -„egyenlí­tett”. A talán túlzott szigorral megí­télt – de azért megadható – 1 l-est a Bálint hiányában „beugró” büntetőrúgó Megyesi halálos nyugalommal értékesí­tette, s ezzel az FTC – tizenegy esztendővel az MTK után, második magyar csapatként – a KEK fináléjába jutott!

Mi több: az 1965-ös VVK-siker és a három évvel későbbi VVK-döntő után tí­z éven belül harmadszor került az egyik eurokupa végküzdelmébe!

Igaz, a fináléban már cseppnyi esélye sem volt a kirobbanó formában futballozó Dinamó Kijevvel szemben. Bálinton kí­vül – akit a bajnokságban alig néhányszor és a kupában is csak Liverpoolban játszó Pataki dr. helyettesí­tett – Pusztai sem állhatott Dalnoki rendelkezésére, ráadásul a finálé előtt négy nappal küzdelmes, fárasztó bajnokit játszott a csapat Békéscsabán, ám ettől még igaz: a Szent Jakab stadionban az ukránok „lefocizták a pályáról” a zöld-fehéreket. Az abban az esztendőben aranylabdás Blohin és a tarthatatlan Volodimir Oniscsenko (akkoriban oroszosan: Vlagyimir Onyiscsenko) nemegyszer hozta kilátástalan helyzetbe a Fradi-védelmet, s őszintén szólva némi szerencsére s jó néhány Géczi-bravúrra is szükség volt ahhoz, hogy ne még súlyosabb vereséggel zárja a sorozatot a csapat.

A KEK küzdelmeiben acélosodon, összerázódott és összeérett együttes egy évre rá – megtörve az újpestiek hetes nyerőszériáját – magyar bajnoki cí­met nyert, de ez már nem a KEK-história lapjaira tartozó történet…