A magyar futball anekdotakincse

A válogatásban és a gyűjtésben időrendet követtünk, különválasztva a magyar labdarúgás nagy korszakait, hogy a tisztelt Olvasó könnyebben eligazodhasson a „rengetegben”. S tettük mindezt anélkül, hogy a teljességre törekedtünk volna. Már Tóth Béla is felvetette a múlt század végén í­rott könyvében:

„Félek azonban attól, hogy urambátyámék azt fogják mondani: Ez sincs benne! Ez az, ez az, amit ők tudnak.”

Ezek a ,,vádak” bennünket ugyanúgy érhetnek. Az elsőre felelvén azt kérhetjük: segí­tsenek nekünk a közkincs további bőví­tésében és í­rják le, jegyezzék le azokat a történeteket, amelyek kiegészí­tésül ezekre az oldalakra kí­vánkoznának. A második , vádpontot” könnyen elintézhetnénk azzal, hogy „egy újszülöttnek minden anekdota új”, de nem érjük be ennyivel, hanem hozzátesszük: hányszor vagyunk úgy, hogy tudjuk a mese végét, és mégis újraolvassuk. Így vagyunk az anekdotákkal is. Hallottuk, de szeretnénk újra hallani, újra olvasni és nem lepődünk meg azon sem, hogy a szájról szájra terjedésben időközben a történet kiszí­nesedik. Gyűjtőmunkánk során nem egy esetben találkoztunk olyan anekdotával, amelyet többen, többféleképpen, több korszakba helyezve meséltek el, váltig bizonygatva az idő és a történet valószerűségét. De nincs ebben semmi különös, mert — fentebb már utaltunk rá — ez is az anekdota természetrajzához tartozik.

Ugyancsak szóba került korábban, hogy a műfaj fontos velejárója a fölösleges cicomákat kerülő előadásmód. Ezt a műfaji alapszabályt néhol — hőseink jobb megismerése céljából — tudatosan megsértjük. És többek között ezért illesztettük könyvünk végére a Nagyságok mogyoróhéjban cí­mű fejezetet.

S ha már a hősöket emlí­tettük: az idő koszorút font az anekdoták köré, s koszorúval illeti a szereplőket. Pedig gyarló emberek ők is, akiknek csak egyik arcát — általában a szebbiket — mutatják a történetek. Hogy a legendás csatár a pályán durva is tudott lenni, az életben pedig nemcsak jó barát, hanem egy kicsit az ellenkezője is, arról nem szólnak anekdoták. Hogy a legendás hátvéd hány játékostársát tette tönkre, azt nem idézik az itt következő sorok. Hogy a legendás kapuvédő mennyire sportszerűtlen is tudott lenni, az nem jut eszükbe a krónikásoknak.

Úgy érezzük, hogy nincs hozzá jogunk. Az emlékállí­tás anekdotisztikus megközelí­tése — ebben az esetben — nem engedi meg a deheroizálást. De nem is volt szándékunkban, pusztán fontosnak tartottuk elmondani.

Mint ahogy ide kí­vánkozó megjegyzés a munkánkról: részben a többféle változat, részben pedig a stí­lus egységének követelménye okán az anekdoták egy részét átfogalmaztuk, tehát nem mindig abban a formában olvasható, mint a forrásmunkákban.

Végül, de nem utolsósorban szeretnénk köszönetet mondani Antal Zoltánnak, Barcs Sándornak, Bene Ferencnek, Buzánszky Jenőnek, Dalnoki Jenőnek, Feleki Lászlónak, dr. Fenyvesi Máténak, dr. Frenkl Róbertnek, Gellér Sándornak, Hidegkúti Nándornak, Kiss Lászlónak, Karinthy Ferencnek, Kárpáti Bélának, Kocsis L. Mihálynak, Kozák Péternek, Lakat T. Károlynak, Lantos Mihálynak, Lévai Bélának, Lévai Györgynek, Machos Ferencnek, Margay Sándornak, Mátrai Sándornak, Mészáros Józsefnek, Nagy Józsefnek, Peterdi Pálnak, Simon Józsefnek, Szusza Ferencnek, Vadas Györgynek, Várhidi Pálnak és Vinkovits Lajosnak a felbecsülhetetlen értékű segí­tségért.

Budapest, 1987 tavaszán

A szerzők: Kő András és Török Péter