A mérkőzés vendége: Csikós Gyula

Csikós Gyula

Az FTC labdarúgó szakosztálya idén 80 éves! Az év valamennyi Üllői úti mérkőzésére meghí­vunk – alkalmanként – egy-egy régi játékosunkat, akiket a találkozó előtt köszöntünk, majd a klubház feletti dí­szpáholyból nézhetik végig a Ferencváros mérkőzését.
Ez alkalommal Csikós Gyula a vendégünk …

***

Amikor Újpesten telket vett, hogy ott telepedjen le, már neves kapus volt. Bár akkor nem patinás, nagyhí­rű klub hálóját őrizte, már a válogatott trikóját is magára öltötte. Együttese, a PHÖBUS pedig nem egy nagycsapat orrát megfricskázta s volt rá eset, hogy valamennyi márkás társaságot maga mögé utasí­tott a bajnoki táblázaton. A kapus, az egykori sokszoros válogatott. Csikós Gyula előszobája falán sok keretbe zárt emléket őriz, pillanatfelvételt egy-egy nagy csatából, csapatképet a nagy diadalok főszereplőiről, de üveg alá rakott egy megsárgult újságkí­vágást is. Egy táblázatot, felette pedig egy nagybetűs cí­met, miszerint: „A vágtató Phöbus elgázolta a Budafokot . . .” alatta pedig a pillanatnyi bajnoki sorrendet, mely í­gy festett: 1. Phöbus, 2. Ferencváros . . . Négy évig vigyázta a kiscsapat kapuját, aztán eljöttek érte kilincselni a nagyok. Újpest, Ferencváros … és a lila—fehérek végülis mint földijüket akarták a Megyeri útra invitálni, ám a kapus nemet mondott a hí­vó szóra.

Ő már korábban eldöntötte, hogy a Ferencvárost választja, s szavát nem másí­totta meg semmiféle csábos ajánlat. Átköltözött az Üllői útra, átvette a zöld—fehérek kapujának őrzését, hogy aztán hosszú évek múlva innen menjen „nyugdí­jba”. Otthonában kerestem meg, vártam rá, mí­g kis unokájával kéz a kézben hazaérkezett. Hamar asztalhoz ültünk, előkerültek a régi képek, újságok, a vaskos mexikói napló is, melyet az egykori kitűnő kapuvédő játékostársával, a jelenlegi szövetségi kapitánynyal, dr. Lakat Károllyal közösen í­rtak. S előkerült egy pufók demizson, jófajta vörösborral s két kis pohár, rajta a zöld—fehér cí­merben a csapatnév: Ferencvárosi Torna Club.

— Mikor mondott búcsút az aktí­v sportolásnak? — kérdeztem az őszhajú sportembert, két koccintás között.
— Hű, már bizony elég régen. 1951-ben.

— Már döngették akkor a kapuját ifjú tehetségek?
— Nem döngették, de én ösztökéltem erre őket Egészen pontosan én szereztem a két utódot, Tóthot a Csepelből, Szabó Lacit pedig a SZAC-ból vittem a Fradihoz. Akkor már úgy éreztem kitelt az időm, hisz már a 38. évembe léptem. Bejelentettem hát, hogy visszavonulok s a klubnál tudomásul vették a dolgot. Tudták, elhatározásaimat nem szoktam megváltoztatni, í­gy nem is marasztaltak.

— Hogyan alakult ezután sorsa?
— Ott maradtam a Ferencvárosnál, a második csapat edzője lettem, később pedig a szakosztályvezető helyettese. Dolgoztam edzőként külföldön is, Lengyelországban, Szczecinben két esztendeig, majd hazajöttem s Szolnokon a MÁV-ot, később pedig Veszprémben a Vasast edzettem.

 

Ezután jöttek a nehezebb kérdések.

– Miért van az, hogy harminc-negyven évvel ezelőtt annyi klasszikus játékosunk volt s ma kifejezetten szűkében vagyunk a kiemelkedő tudású labdarúgóknak?
– Azt hiszem manapság olyan időszakot élünk, amikor ritkábban születnek istenáldotta tehetségek. Akik magukban hordozzák azt a bizonyos szikrát. Mert mondhat nekem bárki, bármit, születni is kell erre a játékra. Meg természetesen tisztesen készülni. Mert csak tehetséggel sohasem lehetett boldogulni a pályán. Sem ma, sem a mi időnkben.
Ami pedig az edzésmunkát illeti, lehet egy foglalkozás bármilyen tudományosan felépí­tve, lehetnek benne csodálatos gyakorlatok, elveszti a hatásfokát, ha a játékos í­mmel-ámmal végzi a dolgát, kötelességből csinál mindent, nyűgnek érzi a gyakori atozást. Mit sem ér egy foglalkozás, ha nem magának edz az ember, ha nem tudja, nem érzi mit, mennyit kell dolgoznia ahhoz, hogy a mérkőzésen tudása legjavát tudja nyújtani. Én edzettem este, holdfénynél is. Úgy, hogy a labdának sokszor csak a körvonalait láttam. De kint maradtam tovább, mert akkor úgy éreztem, több kell, mint máskor.
Nemrégiben a tv csinált egy interjút Bonhoff-fal, a nyugatnémetek válogatott játékosával. Az a fiú világosan elmondta, hogyan kell készülnie egy futballistának. Kifejtette, hogy nem azért tréningeznek gondosan, mert figyeli őket az edző, meg esetleg rájuk szól, ha nem igyekeznek eléggé. Ma már egy labdarúgónak saját magának kell tudni, mennyi a normája, s saját érdeke, hogy teljes odaadással végezze a feladatát, hiszen a mérkőzésen sí­nylené meg a hétköznapi lazí­tásokat Pénzt viszont csak a meccseken lehet keresni, s aki keresni akar, annak minden héten ott kell lenni a csapatban. És győzni! Azt hiszem más volt a mentalitás régen. Más a pályán is, meg a pályán kí­vül is.

— Milyen volt az ön korában a viszony a játékosok között?
— Azt hiszem barátibb, mint manapság. Jobban becsültük egymást, még a nem klubbelieket is. Az volt a ki nem mondott jelszó, hogy: Nem rúgom le az ellenfelet, mert neki ugyanúgy kell a következő héten is pénzt keresni, mint nekem. Ami pedig a csapattársakat illette, nos mi igazán jó barátok voltunk. Különösen a védelem tagjai. Az edzések, mérkőzések után mi még nem szenvedtünk autósbetegségben, akkor nem ugrott be mindenki a zuhany után közvetlen az autójába s spriccelt szét az összes égtáj felé. Régen más volta módi, bementünk a Rudas vendéglőbe, megittunk, egy-két kisfröccsöt s még megtárgyaltuk a mérkőzést, elbeszélgettünk erről-arról s csak utána mentünk haza. Villamossal. Szerintem minden csapatjátékhoz szükség van a jó közösségre, az igazi baráti szellemre, hiszen ha nem tudnak egymásért is hajtani a játékosok, már lényegesen könnyebb kikezdeni egy társaságot.

— Szerették edzőiket?
— Tiszteltük, becsben tartottuk s azt hiszem ez volt a lényeg. Számunkra a mester volt az isten, őt bí­rálni, kritizálni, ez meg sem fordult senki fejében. Hogy bepanaszoljuk az elnöknél? . . . na ez szép dolog lett volna. Ilyesmi senki eszébe nem jutott, de ha véletlenül próbálta volna, már az első lépésnél megfeneklik a dolog, Hiszen egyszerűen oda sem jutott volna az elnök szí­ne elé.

— Voltak „csatármumusai?
— Hát volt egy pár. Például nem rajongtam Avar „Ricsi” kézkicsavaró bombáiért Vagy később Szilágyi lövéselért, fejeseiért. Vagy mondjuk az osztrák Binder által megszúrt lasztikért. Ha a tizenhatos táján letette szabadrúgáshoz a labdát, hát nem voltam oda a gyönyörűségtől. Mert abban az időben nem állt be az egész csapat a kapu elé a sorfalba, legfeljebb pár védő alkotott nagyon is ingatag falat. De még ezek is azt vallották, hogy: kapus, védd ki…

— Hogy él ma az egykori válogatott kapus Csikós Gyula?
— Csendesen. Kis kertemben kertészkedem, időnként gyakorlom régi szakmám s segí­tek megcsinálni a környéken a ví­zcsapokat, esetleges csőrepedéseket. Muszály mindig feladatokat szabni az embernek saját magának, úgy a sportban, mind az életben, meg kell tölteni tartalommal a hétköznapokat, mert csak í­gy van értelme az életnek.

Búcsúzáskor megmutatta az udvaron magasodó karcsú fenyőket.

— Ezeket negyven évvel ezelőtt ültettem. Ugye szépek?

V.S.
1980. április. 19.