A mérkőzés vendége: Mátrai Sándor

Mátrai Sándor

Az FTC labdarúgó szakosztálya idén 80 éves! Az év valamennyi Üllői úti mérkőzésére meghí­vunk – alkalmanként – egy-egy régi játékosunkat, akiket a találkozó előtt köszöntünk, majd a klubház feletti dí­szpáholyból nézhetik végig a Ferencváros mérkőzését. Ez alkalommal Mátrai Sándor a vendégünk …

***

Tulajdonképpen egészen közel dolgozik ma is régi „munkahelyéhez”. Ha jól kilép az ember, még tí­z perc sem kell hozzá, hogy a Fradi pályáról a csupa üveg ajtóig érjen, mely fölött a cégéren a felirat: Ali Baba eszpresszó.
Bent a kelet egzotikumát a nagy szí­nes falikép képviseli, amelyen az ezeregyéjszaka meséjének e jeles személyisége két turbános társa társaságában kávézik. A többi kép és dí­sz viszont már aligha kapcsolódik e derék perzsához és korához. Annál inkább a futballhoz, mi több labdarúgásunk egy gazdag és szép korszakához. Emitt egy csapatkép, ferencvárosi legények feszí­tenek rajta, odébb egy másik, azon meg a válogatott tagjai domborí­tják mellkasaikat. A pult mögött a falon sok szí­nes zászló, végében öles plakát, rajta nagy klubcí­mer s az í­rás: 75 éves a Ferencvárosi Torna Club.
Vendég alig volt, délelőtt lévén ezen nem is lehetett csodálkozni. Illőn köszöntöttem a pult mögött álló őszhajú, bajuszos férfiút, aki talpas poharakat törölgetett egy ruhával, időnként a fény felé emelte s átnézett rajtuk.
Egy kávét és az üzletvezetőt kértem. Az ezüstös hajú férfi szélesen mosolygott s bólintott. Rövidesen jött mind a kettő, a kávé is, az üzletvezető is. Aztán a bajuszos tulaj letelepedett a kis asztal túlsó oldalára s jelezte, hogy rendelkezésre áll. Megmondtam miért jöttem. Hogy meghí­vjam egy mérkőzésre régi klubjába, dí­szvendégnek Mátrai Sándort az egykori kiváló labdarúgót, a Ferencváros nyolcvanszoros válogatott védőjátékosát, akit az Üllői úton ma is szeretnek, tisztelnek, s jó szí­vvel gondolnak emlékezetes alakí­tásaira. Az elkövetkezendőkben az NB l-es találkozó vendégeként szeretnék köszönteni, bemutatni, példának állí­tani a mai fiatalok elé.
Látszott meghatódott kicsit. De némi ijedtség is kiült arcára.

— Csak nem most szombatra szól a meghí­vás? – kérdezte.
— Megnyugtattam, hogy nem. Az FTC—Békéscsaba összecsapásra.

— Az jó, akkor semmi akadálya, hogy ott legyek. Most szombaton viszont lenne már egy kis probléma, ugyanis ezen a napon nősül a fiam. Ami a srácot illeti, stram kölyök, autószerelő a szakmája, pillanatnyilag katona. Méghozzá kiváló. Büszke vagyok rá.

— Focizik? — érdeklődtem.
A fejét rázta.
— Nem. Nem volt hozzá különösebb kedve, én meg nem erőltettem. Egyszer-kétszer meglestem még az iskolai meccseken, hogy mit tud, nos nem volt az a kimondott Bozsik Cucu. Tulajdonképpen már ötéves korában eldöntötte, hogy nem követ a pályán. Egy alkalommal az Üllői úton együtt látott bennünket Fekete Pali bácsi, a Népsport újságí­rója. Nyomban meg is kérdezte a gyereket: „Te is focista leszel?” Mire az kivágta. „Nem!” Pali bácsi elcsodálkozott „És miért nem?” – fogta meg a fiú állát. Ő meg csendesen csak ennyit mondott: .Azért, mert Anyukám megmondta, hogy egy családban elég egy csavargó.” Hát ami az elmúlt évtizedek „csavargásait” illette, hát tényleg sokat voltam távol a családból, sok helyen megfordultam szerte a világban. Szép volt, jó volt, vége lett.. a futballista karrier bizony nagyon is múlandó dolog…

Közben elővettem a jegyzetfüzetem s közöltem Sanyival, hogy a mérkőzés vendégéhez cikk is dukál a Fradi műsorlapban. Kértem, meséljen életéről, pályafutásáról, amely oly gazdag volt sikerekben, kiemelkedő eredményekben.

— Nagyszénáson, egykori falumban kezdtem focizni — kezdte a kiváló védő. — Később Orosházára hí­vtak, az NB ll-es együtteshez, hát mentem, ekkor azonban még tulajdonképpen nem döntöttem el végérvényesen, hogy labdarúgó leszek. Ugyanis az atlétika felé is kacsintgattam. Érettségi. . . majd a főváros következett Az FTC-hez igazoltam, az atlétikai szakosztályhoz. Sprinter voltam, de megpróbálkoztam a távolugrással is. Egy békeversenyre beneveztem s egynapos rákészülés után 7 métert ugrottam. Bukarestben második lettem egy nemzetközi versenyen. Aztán mégis átmentem a labdarúgókhoz. A MÁVAG ellen játszottam az első mérkőzést zöld—fehér szí­nekben, ott is kereszteltek meg. Addig Magna-Marosvölgyi néven atletizáltam, a futballcsapatban azonban új név kellett. A sok adományozó közül Gulyás Géza vágta ki először, hogy legyek Mátrai. Hát í­gy ő lett végülis a keresztapám. Az első bajnoki mérkőzést kölcsöncipőben játszottam, Hári Laci stoplisában mindjárt négy gólt rúgtam, mint középcsatár. Amikor jöttem lefelé a pályáról odalépett mellém egy idős bácsi, megölelt, megcsókolt s szemeiből folytak a könnyek. Csak ezt ismételgette: „Fiam, tudod-e, hogy három éve várunk erre a napra?” Mondhatom feledhetetlen s csodálatos volt az a nap. Nos eleinte megleptem a mezőnyt, pedig nem voltam zseni a játékban, nem tudtam jól cselezni, trükközni, annál gyorsabban futni. Az összekötőknek nem volt más dolguk, mint ellőtték a középhátvéd mellett a labdát, én meg usgyi utána. Mire a védő megfordult, már a kapu előtt jártam. Középcsatárként az utánpótlás válogatottban is játszottam, de végülis hátra kerültem a védősorba. A védők lassan rájöttek, hogy nem szabad velem versenyt futni, kiismerték erényemet, gyengéimet s én is rájöttem, hogy jobb védő vagyok, mint csatár.

— Te még sok évet játszottál abban az időszakban, amikor még szép, és főleg játékos volt a futball. Ez a mai már egyre kevéssé hasonlí­t hozzá, vagy nem?
Bólintott.
— Igy igaz. Annak a korszaknak vége. Hogy mikor kezdődött a tetszetős, a játékos labdarúgás haldoklása? Azt hiszem amióta kií­rták a nagy európai kupatornákat, a BEK-et, KEK-et, UEFA kupát. Ezeken egyre nagyobb lett a tét, hisz nagy pénzért játszottak már, előtérbe került az üzlet. Mindenki mindenáron győzni akart s egyre kevéssé válogatott az eszközökben. Manapság természetes velejárója lett ennek a játéknak a lábramenés, a kí­méletlen rugdosódás, régen az ilyesmikért szemrebbenés nélkül leküldte volna a bí­ró a vétkest. Ma sokszor még csak nem is figyelmezteti. Puskás Öcsiék idejében ha a védők ennyit szabálytalankodtak volna, akkor kaptak volna hideget, meleget. Mondta volna nekik az Öcsi, hogy: „Ez a lábam te idióta, a bogyó az amelyik gurul. És azt kell eltalálni . . .” Igazat adok Cruyffnak, aki azt hiszem a müncheni VB után nyilatkozta, hogy kí­váncsi lenne arra, ha beállnának a kritikusok is egy-egy meccsre, hogy felmérjék, mennyit kap manapság egy csatár a lábára.

— Hány évig játszottál az FTC-ben?
— Tizenöt esztendőn át. Nagyon szerettem ezt a klubot, mindig jól éreztem itt magam. Mint „inas” is, meg, mint sokszoros válogatott egyaránt. Annak idején, amikor én fiatal játékos voltam, más volt még a „módi”. Az öregek, Kispéter, Mészáros, Kéri, meg a többiek külön ültek, mi meg a „macskaasztalnál’. Kispéter Miska Isten után Isten volt, akinek szava döntött. Ha egy fehér abroszra azt mondta, hogy fekete, akkor az edző is azt mondta, hogy: „Igen . . . ez amolyan sötétszürke.” Persze ezzel sohasem élt vissza Miska, s ha ő az élre állt, nem volt olyan ember, akinek eszébe jutott lazí­tani. Ő tartotta össze azt a gárdát s vezette szép sikerekre. Úgy látom ma már kevesebb becsülete van az idősebb játékosoknak. Pedig mindig kell egy vezér…

— Kijársz a Fradi mérkőzéseire?
— Ha itthon játszanak néha igen. De a vége előtt már rohanni kell, mert jönnek a pályáról ide a vendégek.

— Ezek szerint sok Fradista jár hozzád?
— Bizony sok, s beszélgetünk, vitatkozunk a fociról. Ha rosszul játszik a társaság, bizony kapnak a szurkolóktól. Persze ugyanez volt a helyzet régen is. A mi időnkben. Ha rosszul játszottunk, minket is ugyaní­gy szidtak.

Két teljes órán át „fociztunk” s csak azért hagytuk akkor is abba, mert Sanyit elszólí­totta a munka. S amikor elbúcsúztunk, jól megdörzsölte a kezét az egykori nagy harcos:

— De jó volt egy kicsit emlékezni…

V. S.