A mi szurkolónk – Bujtor István emlékére

Örökre itt hagyott bennünket egy szurkoló, aki ha öblös hangján, teli torokból kiáltotta, hogy „Hajrá, Fradi!”, abba a Szentély tartópillérei is beleremegtek. Ő volt az, aki ötévesen, a papa nyakába kapaszkodva találkozott először a Fradizmussal. Ő volt az, akihez olyan filmek kötődnek, mint az Álmodozások kora, a Fiúk a térről, Az oroszlán ugrani készül, a Sándor Mátyás. Ő volt Petruchio a Makrancos hölgyben, és ő volt Bromden, az indián is és ő rendezte az emlékezetes Kaktusz virágát.

És ő volt Ötvös Csöpi, a ma már legendás magyar Bud Spencer, aki péppé pofozta a magyar alvilágot, és aki a filmjeibe mindig belecsempészte a legfőbb szenvedélyét, a Balatont és a vitorlázást.
Ő volt az, aki bevallása szerint nagyon rosszul tudta érezni magát, ha kikapott a Ferencváros, de a bosszúsága hamar el is szállt. De győzelem esetén öröme sokáig kitartott.

Róla emlékezünk, Bujtor Istvánról a szí­nészről, a rendezőről, a Fradistáról.

Képtelenség felfogni a halálát, képtelenség elfogadni azt, hogy többé nem láthatjuk a szí­npadon, és nem oszthatja többé a fájdalom nélküli pofonokat.

Emléke örökké velünk marad. Nem csak a filmjei, a szí­nházi szerepei és rendezései folytán, hanem töretlen Fradizmusa miatt is. Zöld-fehér lelke nyugodjon békében.

„Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.”
(Vajda János)

Az elmúlt napokban nagyon sokan, nagyon sokféleképpen emlékeztek meg Bujtor Istvánról. Szerkesztőségünk, egy régi riporttal emlékezik meg róla. A mi szurkolónkról, az örök Fradistáról.