A négyesre végződő évek…

1954-ben köteleztem el magam a Fradi mellett. Akkor voltam először természetesen a régi falelátós pályán is. 1954. december 29-én. Bár sokat nem láttam a meccsből (a Népstadionban kezdődött »emlékezetes< meccseim sorozata), és mivel rosszul számí­tottam ki az odavezető útra szükséges időt, későn érkeztem, már csak a Springer-szobor talapzatáról láthattam a meccsből, amennyit láttam belőle. A Sztálin Vasmű Épí­tőket (a Dunaferr elődjét) vertük 4:0-ra.

Ettől kezdve mindig úgy érkeztem, hogy az előmeccset is lássam. Így láttam aztán néhány év múlva 57 tavaszán Mészáros Dodót is játszani. Hogy az az ember hogyan irányí­tott!!! És persze ott voltam 1957. január 27-én, amikor legalább húszezer torokból harsant fel újra – immár legálisan – a HAJRÁ FRADI!

1964-ben nem voltam az Üllői úton. Ami teljesen érthető, hiszen akkor már közkedvelt sláger volt Csákányi László előadásában a „Búcsúzik az öreg tribün…”, és ebben az évben mindössze egy nemzetközi barátságos meccset játszottak ott, június 20-án a Kremser AC-t verték 6:0-ra.

Aztán eljött 1974. Nem tartozik az olvasóra, hogy milyen viszontagságokon mentem közben át, ám 1974 őszén családi eseménnyé is váltak az üllői-úti látogatások. Ekkor döntöttünk úgy, hogy a fiunkat is el lehetne vinni. Szerencsére a srácot akkor még jobban érdekelte a zsebében magával hozott matchbox-autó tologatása, ezért nem élte át, hogy 1974. szeptember 14-én a Vidi legyőzött bennünket. 0:2 után még Szabó Feri két góljával felálltunk, de a hajrában kaptunk még egy gólt…

Tí­z évvel később már a fiammal jártam meccsre. A feleségem egészségi állapota akkor már egyre romlott, nem volt alkalmas a meccsre járásra. Szeptember 1-én vágyálomba ringató szép játékkal vertük 4:0-ra a Szegedet. Koch Robi ragyogóan irányí­tott, Zsinka és Pölő villogtak. Érdekesség, hogy az akkor pályára lépett 13 játékos közül Pinyő és »öreg« Zsivó NB I-es vezetőedzők, az »öreg« Pölő pályaedző Garami mester mellett (nekem nem bácsi, csak másfél évvel idősebb nálam), Zsibi szegény már a túlvilági stadionban vetélkedik Csikós Gyulával a kezdőcsapatba való bekerülésért – viszont az utánpótlásunknál dogozó Keller Fater most még egyszer pályára lépett, hogy illően elbúcsúzzon a stadiontól.

Aztán a következő két évtizedben nem voltam élőben meccsen. Nem akarom sem magam sajnáltatni, sem kórházi zárójelentésekkel majd gyászjelentésekkel idegesí­teni az olvasót. De feleségem állapota egyre romlott, aztán már alig mertem egyedül hagyni, az utolsó években már rendesen aludni sem mertem… Ettől persze én is tönkrementem, ’94/95-ben egy évig betegállományban voltam, aztán nyugdí­jba sikerült mennem. Ha nem sikerül, a feleségem sokkal hamarabb elmegy… í­gy ez 2005 elején történt meg. Ezután kiderült, hogy teljesen kikészültem mind fizikai, mind lelki tekintetben, és a végén 2011-ben többet voltam kórházban, mint addigi élelemben összesen, beleértve a születésem is. Még most sem vagyok alkalmas meccsrejárásra. Közben a menyem is elvesztette a rákkal ví­vott csatát.

Ezért aztán olyan fontos eseményeket, mint 1994. szeptember 29-én a CSZKA elleni tizenegyespárbaj, vagy 2004. május 27-én a bajnokavatás csak TV-ben láttam

Közben nagypapa lettem. Lányunokámat a foci hidegen hagyja, ő (most éppen) Forma 1 rajongó, de fiúunokám – annak ellenére, hogy az emlí­tett keserves események miatt nem tudtunk vele érdemen foglalkozni, csak úgy „magától” lelkes fradidrukker lett. Most viszont abban reménykedem, hogy 2014 őszén (az első »emlékezetes« 60. évfordulója tiszteletére) hármasban fogunk végre élőben meccsre menni az új stadionunkba…

YSE