A négyesre végződő évek…

1954-ben köteleztem el magam a Fradi mellett. Akkor voltam először természetesen a régi falelátós pályán is. 1954. december 29-én. Bár sokat nem láttam a meccsből (a Népstadionban kezdődött »emlékezetes< meccseim sorozata), és mivel rosszul számí­tottam ki az odavezető útra szükséges időt, későn érkeztem, már csak a Springer-szobor talapzatáról láthattam a meccsből, amennyit láttam belőle. A Sztálin Vasmű Épí­tőket (a Dunaferr elődjét) vertük 4:0-ra.

Ettől kezdve mindig úgy érkeztem, hogy az előmeccset is lássam. így láttam aztán néhány év múlva 57 tavaszán Mészáros Dodót is játszani. Hogy az az ember hogyan irányí­tott!!! És persze ott voltam 1957. január 27-én, amikor legalább húszezer torokból harsant fel újra – immár legálisan – a HAJRÁ FRADI!

1964-ben nem voltam az Üllői úton. Ami teljesen érthető, hiszen akkor már közkedvelt sláger volt Csákányi László előadásában a „Búcsúzik az öreg tribün…”, és ebben az évben mindössze egy nemzetközi barátságos meccset játszottak ott, június 20-án a Kremser AC-t verték 6:0-ra.

Aztán eljött 1974. Nem tartozik az olvasóra, hogy milyen viszontagságokon mentem közben át, ám 1974 őszén családi eseménnyé is váltak az üllői-úti látogatások. Ekkor döntöttünk úgy, hogy a fiunkat is el lehetne vinni. Szerencsére a srácot akkor még jobban érdekelte a zsebében magával hozott matchbox-autó tologatása, ezért nem élte át, hogy 1974. szeptember 14-én a Vidi legyőzött bennünket. 0:2 után még Szabó Feri két góljával felálltunk, de a hajrában kaptunk még egy gólt…

Tí­z évvel később már a fiammal jártam meccsre. A feleségem egészségi állapota akkor már egyre romlott, nem volt alkalmas a meccsre járásra. Szeptember 1-én vágyálomba ringató szép játékkal vertük 4:0-ra a Szegedet. Koch Robi ragyogóan irányí­tott, Zsinka és Pölő villogtak. Érdekesség, hogy az akkor pályára lépett 13 játékos közül Pinyő és »öreg« Zsivó NB I-es vezetőedzők, az »öreg« Pölő pályaedző Garami mester mellett (nekem nem bácsi, csak másfél évvel idősebb nálam), Zsibi szegény már a túlvilági stadionban vetélkedik Csikós Gyulával a kezdőcsapatba való bekerülésért – viszont az utánpótlásunknál dogozó Keller Fater most még egyszer pályára lépett, hogy illően elbúcsúzzon a stadiontól.

Aztán a következő két évtizedben nem voltam élőben meccsen. Nem akarom sem magam sajnáltatni, sem kórházi zárójelentésekkel majd gyászjelentésekkel idegesí­teni az olvasót. De feleségem állapota egyre romlott, aztán már alig mertem egyedül hagyni, az utolsó években már rendesen aludni sem mertem… Ettől persze én is tönkrementem, ’94/95-ben egy évig betegállományban voltam, aztán nyugdí­jba sikerült mennem. Ha nem sikerül, a feleségem sokkal hamarabb elmegy… í­gy ez 2005 elején történt meg. Ezután kiderült, hogy teljesen kikészültem mind fizikai, mind lelki tekintetben, és a végén 2011-ben többet voltam kórházban, mint addigi élelemben összesen, beleértve a születésem is. Még most sem vagyok alkalmas meccsrejárásra. Közben a menyem is elvesztette a rákkal ví­vott csatát.

Ezért aztán olyan fontos eseményeket, mint 1994. szeptember 29-én a CSZKA elleni tizenegyespárbaj, vagy 2004. május 27-én a bajnokavatás csak TV-ben láttam

Közben nagypapa lettem. Lányunokámat a foci hidegen hagyja, ő (most éppen) Forma 1 rajongó, de fiúunokám – annak ellenére, hogy az emlí­tett keserves események miatt nem tudtunk vele érdemen foglalkozni, csak úgy „magától” lelkes fradidrukker lett. Most viszont abban reménykedem, hogy 2014 őszén (az első »emlékezetes« 60. évfordulója tiszteletére) hármasban fogunk végre élőben meccsre menni az új stadionunkba…

YSE