Aranylábúak – Meccsemlékeim a hatvanas évekből 07.

Albert Flóri

Tábornoki Zakó

1963. november 17. Ferencváros – Budapesti Honvéd 2:7

A nagy sikerek mellett a focihoz a nagy bukások is hozzátartoznak. Igazán nagy vereségeket csak igazán nagy csapatok tudnak szenvedni. Napoleon hetven győztes csatát ví­vott, mégis mindenki csak Waterloo-ra emlékezik, meg legfeljebb Lipcsére. Ez mind igaz, de ez akkor is fájdalmas, nagy verés volt.

Nyolc nap hiányzott már csak az egyéves veretlenségünkhöz a bajnokságban. Igaz, a nagyvilágban értek minket közben kisebb balesetek, í­gy kikaptunk a Fenerbahcsétől, a Ploestitől, az Austriától, a Dinamó Zágrábtól (oda-vissza), a szovjet klubválogatottól (2:6), a Braunschweigtől, a Dinamó Moszkvától és a Galata Szerájtól (0:4), de a bajnokságban 22 mérkőzésen keresztül senki nem tudta megállí­tani a csapatot. Ennél hosszabb sorozatot csak a régi nagyok produkáltak: egyszer Tóth-Potyáék, egyszer Sárosiék és egyszer Kispéterék.

1963 őszén csak egyidényes bajnokságot rendeztek, hogy újra átállhassunk a naptári év szerinti szezonra. Négy fordulóval a befejezés előtt jobb gólaránnyal álltunk az élen – kitalálnák-e, ki előtt? – a Komló előtt úgy, hogy két meccsel kevesebbet játszottunk a többieknél. Mi 9 meccsen 15 pontot szereztünk, következő ellenfelünk, a Honvéd viszont 10 meccsen csak tizenkettőt tudott összekaparni. Gyanútlanok voltunk. Ahogy Micimackó mondta, miután Tigris a fejére esett a fáról:

– Érdekes!

A baj előtti pillanatban még nem volt semmi baj.

A Honvéd jó csapat, Tichy nagy bombázó, de azért rendszerint legyőztük őket. Masszí­v védelmük volt, keménységért Dudásék nem mentek a szomszédba. Nógrádi és Tussinger stí­lusosan épí­tette fel a játékot, sőt még Kotász Öcsi is játszott egyszer-egyszer. De a csapat ereje a csatársor volt, benne a többszörös gólkirály Tichy Lajos, az örökmozgó Komora és a fiatal csikók: Nagy Gyuri, Nagy Anti és Katona.

A korábbi hetek nagy eseménye volt a Világválogatott játéka a Wembley-ben az angol szövetség centenáriumán. A TV közvetí­tette, először és utoljára akkor láttam élőben játszani Puskást – leszámí­tva az 1955-ös magyar-olaszt, apám öléből, öntudatlan háromévesen. Jól mulattunk az eredményjelző halmazelméletileg precí­z megfogalmazásán:

England – Rest of the World.

Di Stefano és Puskás

Kényelmes tempójával számomra Puskás kissé csalódást okozott – 36 éves volt már – a világválogatott egyetlen góljánál mégis ő szöktette tökéletes ütemben a nála csaknem 15 évvel fiatalabb Denis Law-t. Hadd fusson a gyerek! Emlékeim szerint a forradalom óta ekkor jelent meg az első fénykép Öcsiről a Képes Sportban.

Bár a Milan-Santos Világkupa-döntő miatt például Pelét és Riverát nem válogathatták, jutott azért elég világklasszis a Wembley-be is: Jasin, Djalma Santos, Di Stefano, Eusebio, Schnellinger, Kopa. Az angol válogatott jól játszott és nyert 2:1-re. Látszott, hogy kereshetnek valamit a következő VB-n. Jól megtanultak focizni – tőlünk.

Ezekre a napokra esett a 6:3 tizedik évfordulója. A „Magic Magyars”-nak még nagy respektje volt odakint, í­gy aztán nem csoda, hogy apám két londoni vendége örömmel elfogadta a meghí­vást a Stadionba. – Hadd lássanak egy kis igazi focit az angol darálás után – gondoltam – ha már a szakszerűtlen válogatás miatt nem láthatták a Flórit a Világválogatottban. Mit mondjak, igazán tetszett nekik a meccs. Nem úgy, mint nekem.

A szürke, hűvös vasárnap délután 65 ezren jöttünk össze. Varga Zoli a veséjét fájlalta és nem játszhatott, amit persze sajnáltunk, de ha egészséges lett volna, a néhány nappal korábban négy góllal bemutatkozott Juhász Pistának kellett volna kimaradnia.

0:1

Természetesen támadólag léptünk fel, ám a 4. percben Tichy kapufája után Nagy Gyuri bekotorta a labdát a kapunkba, 0:1. Két perc sem telt el és Mátrai haza akart adni, de nem nézett fel, oldalról elgurí­totta a labdát Aczél mellett, az a gólvonallal párhuzamosan vánszorgott és Katona nevetve bepöccintette, 0:2. Mátrai újabb rossz hazaadása után Tichy mellé lőtt.

– Mint pók a falon! – sziszegte apám, ezúttal nem a megszokott Ötéves Terv, hanem az ajándékba kapott Peter Stuyvesant mellől.

A 15. percben Tichy megelőzte Páncsicsot és Mátrait, 0:3.

– Három éve is a 20. percben már 4:0-ra vezetett ellenünk a Honvéd – legyintett valaki mellettünk.

– És mi lett a vége? – kérdeztem reménykedve, mert azokból az évekből még nem voltak emlékeim.

– Kikaptunk 4:2-re. – Hát ez nem nyugtatott meg.

De a csapat nem adta fel. A csatársor kifejezetten jól játszott. Juhász két helyzetet is kihagyott, majd Flórit ápolták, miután összefejelt Marosival. Alighogy visszajött, Rákosi passzából szépí­tett, 1:3. Talán van még remény!

Egy közvetett szabadrúgás – Honvéd sorfal a gólvonalon

Tűz alatt tartjuk a Honvéd-kaput. Újabb Albert-helyzet, aztán megint Flóri lő, de Marosi kivágja a gólvonalról. Fenyvesi II. lő fölé, majd az osztrák Vlahojanisz Juhász buktatása után tizenegyes helyett közvetett szabadrúgást í­télt. Az akció egyetlen eredménye egy dí­jnyertes sajtófotó „Emberi szí­njáték” cí­mmel, Flóri főszereplésével. Pedig ha itt szépí­teni tudunk …

Dí­jnyertes fotó!

A második félidő ugyanúgy kezdődött, ahogy az első: a lehető legrosszabbul. Komora átslalomozott a leszúrt karók, akarom mondani a védőink között és 1:4. Ezt már megette a fene.

1:4

De vesszőfutásunk tovább tart: Katona kicselezi Páncsicsot (1:5), majd az Aczél-Mátrai duó újra előadja a Tévedések ví­gjátékát és gólhoz segí­ti Komorát (1:6). Lemegy Vilezsál Oszi, aki még az első félidőben megsérült. Már úgyis mindegy. Apatikusan nézzük, ahogy Tichy Lajos bebombázza a hetediket (1:7). Csak lenne már vége!

Tichy gólja

A 80. perc táján megszólal a B-közép és hamarosan vele zúgja az egész Stadion:

– Nem baj, fiúk! Nem baj, fiúk!

Nagyí­táshoz klikk a képre!

A bí­ró nagyvonalúan nem ad tizenegyest ellenünk. Már letelt a 90 perc, amikor Albert végre megfirkálja a védőket és a léc alá lő, 2:7. Utána odaszólt valamit Marosinak, ebből kisebb lökdösődés támadt. Ha máshogy nem ment, legalább verbálisan megpróbált kiegyenlí­teni.

A meccset a védelmünk veszí­tette el: 90 perc alatt kaptak annyi gólt, mint előtte kilenc meccsen. Mészáros Dodó:

A védelmünk csődöt mondott. Mátrai különösképpen döntő hibákat követett el. Bizonytalan volt, rosszul helyezkedett, négy gól született az ő oldalán.

Mátrai ekkor játszott utoljára jobbhátvédet a Fradiban – a válogatottban viszont még évekig. A Mátrai – Páncsics – Novák felállásban sem előtte, sem utána soha nem játszott a hátvédsor. Pedig nem voltak idegenek nekik ezek a posztok: Mátrai sokszoros válogatott jobbhátvéd volt, Páncsics az ifiben és az NB-I-ben is mindig centerhalfot játszott, Novák pedig Szombathelyen többnyire balbekk volt. A dolog érdekessége, hogy ugyanez a három ember 1967-ben Novák – Mátrai – Páncsics felállásban már nem rés, hanem erős bástya volt: 27 meccsen mindössze 16 gólt kaptak a bajnokságban. (Az utolsó meccseket már nem számoltam bele, mert ott a fiúk már szezonvégi kiárusí­tást tartottak – miközben szegény Lakat Karcsi bácsi, akit nem mertek beavatni üzelmeikbe, egyre csak azt számolgatta, hogy Takács II-ék, Sárosiék, Kocsisék melyik pont- és gólrekordját tudnák megdönteni.)

El kell ismerni, hogy a Honvéd tényleg jól játszott. Persze, minden csapat úgy játszik, ahogy az ellenfél hagyja. De vajon mit érezhetett Kispéter Miska, a legnagyobb fradista a Honvéd kispadján? Talán ugyanazt, mint Kocsis Sanyi, aki miután Honvéd-szí­nekben négy gólt lőtt-fejelt a Kinizsinek, a zuhany alatt a Fradit siratta.

Ahogy a meccs után búsan bandukoltunk a belső körfolyosón, lentről egyre erősödő morajt hallottunk. Több százan vonultak menetoszlopban, zöld-fehér zászlók alatt és azt kiabálták:

– Nem hagyjuk! Nem hagyjuk!

A Honvéd attól kezdve igazi mumusunk lett. Évekig úgy féltem Tichyéktől, mint a tűztől. 1964-ben végig velük futottunk versenyt és csak nagy nehezen tudtuk megelőzni őket. Ősszel 4:1-re kikaptunk tőlük – igaz, a lábatört Albert nélkül. 1965 tavaszán 3:0-ra vesztettünk úgy, hogy Géczi több biztos góltól mentette meg a kapunkat. Később a Honvéd visszaesett és a Vasas, majd a Dózsa lett a fő rivális, de még ezekben az években is gyakran kikaptunk a kispestiektől és nem ritkán több góllal.

Azzal vigasztaltam magam, hogy a vesztett pontokat tekintve még mindig vezetjük a bajnokságot. De mit mondok holnap a suliban nagypofájú MTK-drukker haveromnak, Mandlernek?

-szabom-

2 hozzászólás a(z) Aranylábúak – Meccsemlékeim a hatvanas évekből 07. bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
KATEGÓRIÁK