Bajnoki cí­meink: 1940/41 – „Egy tizenegyért, tizenegy egyért!”

A Ferencvárosi labdarúgás történetének több, mint száz évét elég sokszor befolyásolták a világtörténelmi események. Bár eredetileg a labdarúgást nem arra „találták” ki, hogy a politikai eszköze legyen, de sajnos a XX. század többször bizonyí­totta, hogy a politika eszközeivel még ezt a csodálatos sportot is a giotin alá lehet hajtani. Ez meg kettőzötten jelentkezik akkor, ha nem csak a belpolitika áldozatává válik a labdarúgás, hanem egy, az egész világot felégetni szándékozó őrület eszköze lesz. Néhány pillanat erejéig, amikor kifutnak a csapatok a pályára talán ki lehet kapcsolni az agyakból a borzalmat, de ez csalóka és hamis. Főleg akkor, ha teljesen ki vagyunk szolgáltatva az erőszaknak, egy örült ámokfutásának, és közelgő világégés rémképének. Egy ilyen közegben bajnokságot nyerni minden bizonnyal nem volt könnyű feladat. És nem elsősorban a pályán való küzdelmekre értve, hanem a 16. bajnoki cí­münket övező borzalmak miatt, hiszen az 1940/41-es bajnoki cí­münk nem csak arról szól, hogy a csapat tagjai tovább gazdagí­tották a dicsőséges múltunkat.

Bajnokcsapatként vágtunk neki a bajnokságnak. A Belügyminisztérium a labdarúgás „árjásí­tása” érdekében az 1938/39-es bajnoki év végén a „nemzetközi téren elszenvedett vereségek” kedvezőtlen hatására hivatkozva felfüggesztette a legnépszerűbb magyar sportág, a labdarúgás szövetségének önkormányzatát és a vezetés élére Gidófalvy Pál személyében hatósági biztost nevezett ki. Az indoklás szerint: „A legnépszerűbb magyar sportág vezetéséből hiányzik a céltudatos nemzetnevelő készség. Labdarúgásunk szelleme erősen elüzletiesedett, s emiatt az üzleties szellem miatt nem csak a sportszerűség gondolata szorult gyakran háttérbe, de a nemzeti fontosságú feladatok jelentősége is szenvedni volt kénytelen. Mindezek a hibák és hiányosságok egyre jobban kimélyí­tették azt az ellentétet is, amely újabban a magyar labdarúgósport és a keresztény középosztály között kifejlődött. S az ellentéteket csak súlyosbí­totta az a körülmény, hogy a nemzetnevelésben hathatós tényező szerepére hivatott magyar labdarúgósport vezetői közé nagy számmal kerültek be olyanok, akik a magyar ifjúság nemzeti szellemben való vezetésére nem alkalmasok.” – ezek az 1939 nyarán, a Nemzeti Sportban megjelenő mondatoknak már az olvasása is egy ijesztő képet fest és a hatása több évre meghatározta a magyar labdarúgás viszonyait.

Ráadásul a bécsi döntések hatásaként a Magyarországnak a trianoni békeszerződés felülvizsgálatára irányuló politikájával összhangban olyan nemzetközi döntőbí­rósági határozatok születtek 1938-ban és 1940-ben, melyek révén az ország a trianoni béke értelmében elvesztett területeinek egyes részeit visszakapta Csehszlovákiától illetve Romániától, mely következtében az ottani városok csapai is indultak az 1941/42-es bajnoki küzdelmekben (Nagyvárad bajnoki cí­met is szerzett az 1943/44-es szezonban). Gidófalvy három és fél éves regnálása alatt az országban több egyesület hajtott végre ekkoriban önkéntes „őrségváltást”. Ugyan hivatalos rendeletet nem jelent meg (1944-ben már igen) a sportegyesületek zsidótlaní­tásáról, ám a hatalom igyekezett meggátolni, hogy a klubokban zsidó vezetők tevékenykedjenek. Gidófalvy az 1940-41-es bajnokság kezdetén az akkori zsidótörvények szellemében igyekezett árjásí­tani a Hungária FC-t. Miután a Brüll Alfréd vezette elnökség nem volt hajlandó a kormány követelésének alávetnie magát inkább föloszlatták a Hungáriát. Az anyaegyesület, az MTK még létezett ugyan, de rövidesen ezt is feloszlatták. Más okokból, de ugyancsak a megszűnés sorsára jutott a professzionális futball legsikeresebb vidéki egyesülete a debreceni Bocskai miután pénzügyileg nem bí­rta a versenyt.

Ebben a szomorú közegben nem lehetett könnyű pályára lépni, amit még tetézett az is, hogy az emberi barbárság a pályán is visszaköszönt, hiszen nem csak a nézőtérről érte atrocitás a zsidó származású játékosokat, de az ellenfelek közül is sokan „vadásztak” rájuk, amit a bí­rók el is néztek. A Fradi háza táján „béke” honolt, az előző évi bajnoki cí­m jó ajánlólevél volt a cí­mvédéshez, amit végül is nagyon könnyen szereztünk meg, de addig amí­g eljutottunk az 1941. június 22-i Gamma elleni évadzáró mérkőzésig addig nem csak a pályákon zajlottak az események, de a világtörténelem is gondoskodott arról, hogy a játékosok ne tudjanak önfeledtül örülni a Ferencváros 16. bajnoki cí­mének.

Dimény Lajos, két bajnokcsapat mestere

Nem indult túl fényesen a bajnokság. A Gamma lelkes és odaadó játékával pontot rabolt a sokkal esélyesebb Fraditól, sőt a korabeli tudósí­tások alapján, a második félidőben még a győzelmet is megszerezhették volna az enerváltan játszó zöld-fehérek ellen. Bár Dimény Lajos a csapat edzője csak annyit ismert el, hogy „megérdemelte a Gamma az egyenlí­tést”, de a 2:2-es végeredmény után a sportsajtó inkább a hazai csapatot dicsérte és elég lesújtó véleménnyel jellemezte a bajnokcsapat játékát. A jogos kritika – mely talán inkább szólt a szezon eleji formának mint az akarat és a játéktudás hiányának – megtette a hatását. A döntetlen után olyan sorozatot produkált a csapat mely után mindenki elégedetten nyugtázta, hogy ezt a bajnokságot sem lehet elvenni a zöld-fehérektől.

Az Elektromos csapatának csak kettőt lőttünk, de utána egy hárommeccses, hatgombócos sorozat kezdődött, melynek áldozatai a Diósgyőr (akik a Hungária helyére kerültek, mint a három másodosztályú csoport legjobb második helyezettje), a Törekvés és az újonc Csepel csapatai voltak. Főleg a Diósgyőri 6:3-as győzelem emlékezetes, hiszen a hazai csapat nagyon készült, el akarta „kapni” a bajnokot. Remek napsütéses idő, közel 15 ezer néző várta a kezdést és azt, hogy a hazaiak meglepik a Fradit. A meglepetés inkább őket érte, hiszen a 7. percben már 2:0 volt a zöld-fehéreknek és semmi jel nem mutatott arra, hogy itt komoly fordulatra számí­thatnak a hazai szurkolók. Egy szerencsétlen öngól után talán felrémlett az egyenlí­tés reménye, de az „álom” nem tartott túl sokáig. Amikor a második félidő közepén már 6:1-re vezettünk a hazai szurkolók elégedetlenkedni kezdtek, ami inkább a Fradi játékosait hatotta meg, hiszen a végén kiengedtünk, de ez csak arra volt elég, hogy két gólt lőve, a DiMÁVAG 6:3-ra szépí­tsen. A hazaiak a bí­rót hibáztatták, Dimény edző szokásához hí­ven elég kimérten kommentálta a végeredményt: „Biztos győzelem.”

Dimény Lajos a mindig elegáns és kimért edző 1939. október 29-én ült le először a Fradi kispadjára az éppen futó bajnoki szezon 6. fordulójában. Hlavay Györgytől vette át a csapatot, aki a Nemzeti ellen elszenvedett 1:0-s vereség után mondott le posztjáról. „Teljesen lélektelenül játszott a csapat.” – indokolta a döntését, de a lemondás nem biztos, hogy kizárólag a vereség miatt történt, elég arra gondolni, hogy Hlavay soha nem tagadta MTK iránti hűségét (jóval később az MTK örökös bajnokának is választották). Dimény egy, több mint 10 éves olaszországi edzőség után érkezett a Fradihoz és „két részletben” 158 alkalommal ült a kispadunkon, mely 2-2 bajnoki és magyar kupa cí­met hozott a számára, és az irányí­tása alatt jutottunk az 1940. évi KK döntőbe. Remek taktikus hí­rében állt, a Csepeli WMFC ellen aratott fölényes 6:2-es győzelmünk után í­rták róla, hogy döntő csapást mért az angol játékrendszert tűzön-ví­zen keresztül propagálókra.

A hatgólos sorozatot egy kellemetlen és sokgólos döntetlen követte a furcsa nevű BSZKRT ellen (osztályozó révén jutottak fel a Bocskai helyére), akiket a köznyelv csak „beszkártosoknak” nevezett, és akik a Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaság csapatát képviselték (a mai BKV), akik bár a bajnokság végén a 11. helyen végeztek, a Gidófalvi vezette „í­télőtábla” kiejtette őket az első osztályból (egyszerűen kellett a hely a bécsi döntés csapatainak). 1940. október 10-én közel 70 percen át elnémí­tották az ötezer fős zöld-fehér közönséget, hiszen parádés játékkal már 4:1-re is vezettek az enerváltan játszó Sárosiék ellen. A csoda azonban elmaradt, mert a végén csak-csak összekapták magukat a zöldek és ha egy kis szerencsével is (Sárosi a 91.percben szerezte a negyedik gólunkat), de sikerült otthon tartani az egy pontot. Dimény Lajos a rá jellemző egyszerűséggel értékelte a döntetlent: „Az első gól lesből esett és ez letörte a csapatot.” A közönség persze egészen másként vélekedett, először a csapat álmos játékán gúnyolódott, majd elkezdte szidni a bí­rót és az ellenfél játékosait, akiket a lendület néha a durvaság határáig sodort. A döntetlen ellenére 6. forduló után vezettük a tabellát, de akkor még az Újpest erősen tapadt ránk … De már nem sokáig.

Tí­z napos pihenő jött, mely alkalmat adott arra, hogy újra összerázódjon a társaság és végre letisztuljon az a fajta taktika amit már hónapok óta gyakoroltak Sárosiék. Két idegenbeli meccs következett, bár az egyik sem í­gérkezett könnyűnek, de arra nem nagyon számoltunk, hogy Salgótarjánban 3:0-s vezetésünk után még izgulni kelljen. Pedig a hazaiak mindent egy lapra tévő támadni kezdtek, a fölényes vezetés birtokában a zöld-fehér játékosok a verőfényes napsütésben inkább piknikezni akartak, mint játszani, futni vagy éppenséggel küzdeni. Pedig a végén már harcolni kellett, nehogy kiegyenlí­tsen a vérszemet kapott tarjáni alakulat. A sí­pszó után Dimény Lajos a szokásos maró öngúnnyal meg is jegyezte: „A fiúk még mindig nem tanulták meg, hogy egy mérkőzés 2*45 percig tart.”

Az ősz rangadójára november 3-án került sor az Újpesten. Bár itt nincs helye az időutazásnak, de ha azt látom, hogy Újpest – Ferencváros 0:5, akkor eddig mindig az „Öt Nyí­lvessszős” győzelem jutott az eszembe. Mostantól már az 1941-es is emlékezetes marad, hiszen szerkesztőtársaim már az aktuális Sportújságot is „beszerezték”, í­gy részletesebben is be tudunk számolni arról, mely mindig örömteli volt a Fradi szurkolóknak: az Újpest „kivégzéséről”. Pedig rossz előjelekkel indult a felkészülés. Finta, Lázár és Sárosi Gyurka is sérüléssel bajlódott és bizonytalan volt a pályára lépésük. Végül mindhármukat eredményesen „foltozták” össze, sőt mindhárman döntő szerepet is játszottak a fölényes győzelemben. Lázár remekül irányí­tott, Finta ellenállhatatlanul száguldozott középen, Sárosi meg bombagólokkal igazolta világklasszisát. Minden idők legeredményesebb Ferencvárosi játékosa, a két háború közötti labdarúgás „Peléje”, az ország Gyurkája, a magyar válogatott legfényesebb csillaga a háború árnyékában is ontotta a gólokat. Közeledvén a harmincadik évéhez, még mindig élvezte a játékot és a góllövést (gólkirályi cí­met is szerzett 29 találattal a bajnokság végén). Ezt a vendéglátó újpestiek is tudták bizonyí­tani, hiszen három remekbeszabott bombagóllal járult hozzá a magabiztos győzelemhez. A remek győzelem után Dimény Lajos is bőbeszédűbben nyilatkozatot, sőt itt hangzik el a legendás mondata, mely az egybeforrt csapategységről szólt: „Ezen a mérkőzésen tényleg „egy tizenegyért, s tizenegy egyért” játszott!” A győzelem nem csak az ősi ellenfél legyőzésének szólt, hanem annak is, hogy ezzel három pont előnyre tettünk szert a tabellán.

Egy évvel a lengyelországi hadjárat után már Franciaországot és Norvégiát is elfoglalta a náci hadsereg és a dél-angliai katonai célpontok bombázásával megkezdődött az angliai csata is. Magyarország novemberben kötelezte el magát véglegesen a tengelyhatalmakhoz és vált Hitler csatlósává. December elején aláí­rjuk az örök barátsági szerződést Jugoszláviával, amit néhány hónap múlva fel is rúgunk. Ilyen „körí­tés” mellett folytatódott bajnokság. Még három meccsünk volt az őszi menetelésből ahol már csak arról folyik a diskurzus, hogy vajon veretlenül fogjuk-e búcsúztatni az 1940-es esztendőt. A bajnokságban sikerült is, az Újpest után simán vertük a Tokod csapatát (4:1), majd egy kis nehézségek árán a Kispesten is sikerült begyűjteni a két pontot (4:3). Pedig simának indult, a hazaiak 3:0 után szépí­tettek, és ha a második félidőben nem sérül meg Pósa, akkor a 4:1-es vezetésünk után biztosan nem lett volna „meleg” a vége. A Fradi védője súlyos sérülést szenvedett, nem is tudta folytatni a játékot, í­gy 10 emberrel kellett felvenni a küzdelmet a rohamozó Kispesttel szemben.

Pósa Béla neve nem annyira ismert a Ferencvárosi szurkolók körében, pedig hét évig szolgálta a klubot, 108 alkalommal lépett pályára és szélsőhátvéd létére 11 gólt is szerzett. Kétszeres magyar bajnok és 1935-től minden KK sikerben aktí­v részvevője volt a csapatnak. Élete volt a Ferencváros, amikor 1943-ban (29 évesen) nem újí­tották meg a szerződését, sí­rva fogadta el a Vasas ajánlatát. „Prakker” vékony, szikár, de roppan szí­vós és technikás játékos volt. Ahogy akkor jellemezték: csupa szí­v, lankadatlan küzdőmodor. Súlyos sérülése megviselte a csapatot is, de végül is sikerült megszerezni a győzelmet, í­gy az őszi szezon utolsó mérkőzésén, Szegeden már csak egy kérdésre kellett a választ megtalálni: sikerül-e megőrizni az őszi veretlenségünket … Sikerült! Bár nem í­gérkezett az sem könnyű menetnek, hiszen a hazai csapat remekül szerepelt addig a bajnokságban. A Fradi azért túl nagy falat volt számukra, Sárosi és Kalocsai (már mindketten doktorok voltak!) vezetésével simán nyertünk 4:0-ra. Veretlenül, öt pont előnnyel zártuk az őszi szezont, de a fölényes szegedi győzelem még nem jelentette az 1940-es esztendő zárását.

„Pihentetőül” decemberben várt ránk a Bajnokok tornája elnevezésű nemzetközi torna, ahol olyan csapatokkal mérkőztünk, mint a horvát Gradjanski és az osztrák Rapid. Az oda-visszavágós lebonyolí­tás elég felemás képet mutatott. Hazai pályán mindkét ellenfelünket legyőztük, de idegenben mindkétszer kikaptunk. Főleg a Rapid elleni 6:1-s vereség viselte meg a társaságot, Lázár hangot is adott a keserűségének: „Felbomlott az összhang, ez volt a főhiba.” Ráadásul nagyon sokáig semmi sem utalt az összeomlásra, hiszen mi irányí­tottuk a játékot és helyzetek sokaságát hagytuk ki. Csakhogy jött a második félidő, egy büntető, egy öngól és a teljes összeomlás. A visszavágót megnyertük ugyan 4:3-ra, de a bécsi súlyos vereséget már nem tudta feledtetni. De igazságtalanok lennénk, ha rossz szájí­zzel búcsúznánk az 1940-es esztendőtől, hiszen a torna keretén belül játszottunk egy emlékezetes meccset a Gradjanskival az Üllői úton, ahol 6:0-ra vertük a horvát gárdát és mely után az újságok csak felsőfokon tudtak í­rni a csapat remek játékáról. „Az év mérkőzése!”; „Káprázatos játék – kiadós visszavágás!”; „Az idény legjobb játékával hengerelt a Ferencváros!” – ehhez hasonló főcí­mek harsogták a zöld-fehér nagyszerű győzelmét.

Nem csak a bajnoki küzdelmekben, de a válogatott mérkőzéseken is remekeltek a Fradisták. Kilenc zöld-fehér játékos (Csikós, Sárosi III., Polgár, Pósa, Lázár, Sárosi, Finta, Kiszely, Gyetvai) húzhatta magára a cí­meres mezt, és volt több olyan mérkőzés, amikor egyszerre nyolc Ferencvárosi volt a pályán!

*

Hó alatt a stadion (fotó: Rudas Ferenc gyűjteményéből)

Aránylag csendesen kezdődött az 1941-es év. Bár az egész világ a robbanás állapotában volt és a világ több pontján zajlott a háború, de ebből 1941 januárjában Magyarországon még nem lehetett túl sokat érezni. A csapat január 15-én megkezdte a felkészülést, először tornaterembe, majd utána, ha már „érettek lesznek a fiúk a labdához”, akkor már a havas Üllői úti pályán labdával folytatódik a felkészülés. Vidám a hangulat, egyedül a gondok aggódik, mert elfogyott a szén, í­gy nem tudnak begyújtani az öltözőben, de hát közeleg a háború, lényeg, hogy mi még itt vagyunk és focizhatunk – mondják szinte egyszerre többen. Hiányzók is vannak, betegek néhányan, Pósa még mindig sántikál, de a hangulat bizakodó. Van is rá okunk, főlényesen vezetjük a bajnokságot és utánunk egyetlen csapat sem gondolja komolyan, hogy ebben a szezonban meg tudják akadályozni a bajnok cí­m megvédését.

Egy kis incidens azért árnyékot vetett a felkészülésre – A Kiszely ügy. Történt, hogy az egyik edzésen „Lapaj” összekülönbözött a játékostársakkal. A heves vita után el is döntötte, hogy nem fog többet a Fradiban játszani. Két edzésről „igazolatlanul” távol is maradt, sőt a szurkolók azt is beszélték, hogy feltűnt az ősi ellenség háza táján is (mivel Újpesten lakott, í­gy könnyű volt ráfogni), de végén a Fradi vezetésének sikerült rendezni a vitás ügyet. Kiszely István „Lapaj” azon kevés Fradi játékosok egyike, aki több gólt lőtt annál, ahányszor a pályára lépett zöld-fehérben. 90 mérkőzés, 98 gól. Hatalmas termetű, erőteljes, lendületes csatár volt, aki előtt komoly karrier állt, de bohém természete elég hamar a pályafutása végét is jelentette.

Kiszely István

A tavaszi szezon február 23-án kezdődött az Elektromos ellen. Szinte népvándorlás indul a Latorca utcai pályához. A nézőtér megtelik, 10 ezren kí­váncsiak a Fradi bemutatkozására, ahogy az öltöző is szűknek bizonyul a sok kí­váncsiskodó miatt. Bár lelkesek és bizakodók a hazaiak, de belül ők is tudják, egyedül a tisztes helytállás a cél a bajnokesélyes ellen. Nehézzé is teszik Gyetvaiék dolgát, de a 3:2-es Fradi győzelem nem tükrözi hí­ven a két csapat közti különbséget. Mivel az Újpest döntetlent játszott a Kispesttel, í­gy tovább nőtt az előnyünk. Annak érdekében, hogy ne laposodjon el a bajnokság már az elején, a következő ellenfelünk, a remek játékerőt képviselő Diósgyőr gondoskodott a második fordulóban. A Nemzeti Sport 1941. március 3-i számának cí­mlapján vastag betűvel hirdette a szenzációt: „Elszenvedte az 1940/41.évi bajnokságban első vereségét a Ferencváros” – nem volt egy boldogí­tó hí­r a szurkolók számára, de mielőtt részleteznénk a vereség okait, a Fradi vereségét hirdető újság első oldalán egy másik cí­m is „megütötte” a szemem: „Magyarország a negyedik helyre került a Hitler-Jugend téli játékán.” A cí­m ismét visszarántott a történelem valóságába és figyelmeztetett, hogy egy olyan időszak bajnoki cí­mét „ünnepeljük” amikor a világégés már kézen fogható közelségbe került.

A veretlenségünk elvesztését 12 ezer néző izgulta végig, és bár négy kapufát is lőttünk és végig a Fradi irányí­totta a játékot, de gólt csak a DiMÁVAG jobbszélsője, Fűzér szerzett, mellyel meg is szerezték a két bajnoki pontot. Dimény edző ahogy a győzelmekre, úgy a vereségre is a maga stí­lusában reagált: „Diósgyőriek a régi olasz jelszóval játszottak. Tartani az eredményt, nem kapni gólt.” Ettől függetlenül megszakadt egy szép sorozat, csökkent is az előnyünk az Újpesttel szemben, de igazán senki sem aggódott a bajnoki cí­m esetleges elvesztése miatt. Jött is két sima bajnoki győzelem (Törekvés 5:2, Csepel 3:2), majd egy újabb pofon, amit már nem fogadtak olyan megértően a Fradi szurkolók, mint a DiMÁVAG elleni kudarcot, hiszen itt már nem volt idő a javí­tásra.

A magyar kupa sorozatban szenvedtünk kellemetlen (és akkor még finoman fogalmaztam) vereséget az alacsonyabb osztályban szereplő Gázgyár csapatától, ráadásul az Üllői úton, ami után magyarázkodnia kellett a vezetőknek és a játékosoknak is, hiszen az a vád is érte őket, hogy nem igazából nem is akartak továbbjutni (mellesleg az Újpestet is ugyanez a vád érte, ők is egy alacsonyabb osztályú csapat ellen búcsúztak a kupától). Volt aki fáradságra panaszkodott, volt aki a játékosok „mókázását” hibáztatta, Dimény edző meg a szokásos hidegvérével értékelte a kiesést: „…ha újra lehetne játszani a mérkőzést, simán nyernénk.” A kupa tehát elszállt, í­gy a csapat minden erejét a bajnokságnak szentelhette.

A következő bajnokin győztünk is fölényesen 5:0-ra BSZKRT csapata ellen és talán le is nyugodtak volna a kedélyek, de jött egy mérkőzés, mely napokra a sárba döngölte az egész magyar labdarúgást. 1941. április elején Kölnben léptünk pályára a német válogatott ellen. A háborús állapotok ellenére 65 ezer fanatikus, karnyújtogató szurkoló ünnepelte a Führert és a kiütéses győzelmet a magyar válogatott ellen. Az új szövetségi kapitány, Fábián József azzal kezdte, hogy kihagyta a csapatból Sárosi doktort, majd azzal folytatta, hogy egy elavult szerkezeti struktúrát játszatott a csapattal. Ennek 7:0 lett a vége. Egy ország „gyászolt” egy ország temette a magyar labdarúgást. Ráadásul Kiszely „Lapaj” össze is különbözött a szövetségi kapitánnyal, melynek következtében súlyos büntetést kapott: 1942.április 15-ig nem kaphatott járandóságot a Ferencvárostól! A büntetés ellenére a Fradi kitartott a csatára mellett, Lapaj meg nagy bajba került, hiszen profi sportolóként a megélhetése vált nehézzé a döntés miatt.

Pataki Mihály

A Fradi szurkolóknak a csapat a bajnokságban adta vissza a hitét. Egy nagyszerű hatmeccses győzelmi sorozatot produkáltunk, melynek végén már bajnokcsapatként léphettünk a pályára. Nézzük őket szépen sorban, minden győzelem egy mosolyt fog varázsolni az arcunkra. De a győzelmi széria előtt történt még egy kellemetlen eset a csapat háza táján. Benyújtotta lemondását Pataki Mihály, az egyesület szakmai vezetője. A népszerű „Pityke” avval indokolta döntését, hogy polgári elfoglaltsága és a katonai teendői miatt nem tudja vállalni ezt a tisztséget is. Persze mindenki tisztában volt vele, hogy nem csak az előbbi okok miatt mondott le a tisztségről, hanem a sokat vitatott Pataki játékrendszer „erőltetése” miatt is, mely a németek elleni vereség óta a viták kereszttűzébe került. Mivel a bajnokság legjobb csapata a Ferencváros már a Pataki Mihály által átreformált WM-rendszerben játszott, í­gy a többi csapat is átvette, sőt a válogatott is. A németek meg a hagyományos WM-rendszerben alázták meg a válogatottunkat. Lett is belőle vita és elvtelen bí­rálat Pataki felé, melynek a vége a lemondás lett. A sportsajtó védelmébe vette, de ez kevésnek bizonyult. Pataki Mihály távozott a Ferencvárostól.

„Csak” klubvezető volt, de mivel a klub a Ferencváros volt, Pataki munkájának eredménye a válogatottban is megmutatkozott. Az a hihetetlen méretű fellendülés, amelyet a már-már középcsapattá süllyedt Ferencváros a bajnokságban mutatott, termékenyí­tő módon hatott minden csapatunkra s e hatás alól a válogatott sem térhetett ki. Pataki abból a fajtából való vezetők közé tartozik, akikből a legkevesebb van. Akik nem a népszerűséggel törődnek, hanem egyes egyedül a meggyőződésük irányí­tja cselekedeteiket.”

Pataki Mihályt a csapat játékosai is felkeresték és megpróbálták rávenni, hogy térjen vissza. A sportvezető kitartott a döntése mellett, de megí­gérte, hogy ha csökkennek a polgári elfoglaltságai és ha leszerel akkor ismét segí­tséget fog nyújtani a Ferencváros számára. Lemondása utáni visszhangok a magyar labdarúgás vezetőit is meghátrálásra késztették, és jóvátételként Arany Testnevelési Érmet adományozott a szakembernek.

A klub körül viharos események szerencsére nem „nyomták agyon” a csapatot. Kilencet vágtuk a Salgótarján lelkes csapatának, majd 5:3-ra vertük a Haladást, mely után a Sándor utcai étteremben vasárnap este már í­gy énekeltek a szurkolók:

„- Én az ötöt nem sajnálom, csak a hármat sajnálom…
Valaki közbeszólt: – Már 8+1 pont az előnyünk az Újpesttel szemben!
– Mi az a plusz egy?
– A gólarány, amely a három bekapott gól ellenére is még mindig jobb, mint az Újpestté.”

Az előbbi kis epizód is bizonyí­tja, hogy már akkoriban is hetekkel a derbi előtt az Újpest elleni mérkőzés foglalkoztatta a szurkolókat. Előtte még simán nyertünk Szolnokon 4:2-re, í­gy öt fordulóval a vége előtt, tí­zpontos előnnyel készültünk a rangadóra, mely a bajnokság végső kimeneteléről is döntött.

Nem csak a szurkolók készültek, de a Fradi vezetése is mindent elkövetett, hogy méltó körülmények között rendezzék meg a derbit. A kopott részeket gyeptéglázták, a többi helyen pótvetéssel próbáltak még szebb és jobb gyepszőnyeget varázsolni a rangadóra, melyre 1941. május 18-án került sor óriási felhajtás közepette. Már napokkal a derbi előtt az újságok oldalon át hangolták a szurkolókat, akik ki is tettek maguké, hiszen 15 ezren váltotta jegyet. „- Komolyan mondom, ilyen nagy érdeklődésre még én sem számí­tottam. Olyanok érdeklődtek, hogy megkaphatják-e a régi páholyt, akik már jó két éve nem volt kint mérkőzésen. Mindegy jegy elfogyott, ami az irodában volt” – újságolta örömmel Mester Gyuri bácsi, a klub irodaigazgatója. A csapat is lelkesen készült, még Dimény edző is a fiúkkal futott az utolsó edzésen: „- Jó erőben van a csapat, illek nekem is jó erőben lennem.” Az esélyekről is elég határozottan nyilatkozott: „- Akármilyen csapattal állunk is ki az Újpest ellen, győznünk kell!”

A bajnoki rangadó eszményi időben kerül sor, minden a helyén van, tele vannak a lelátók és mindkét csapat a győzelem reményében lép a pályára. Az Újpest megpróbál taktikát váltani, biztonságosabb védekezést választ és „csak” négy csatárral kezd. A Fradi a jól bevált „gólvágó ötösfogatával” indí­t: Kalocsay dr., Sárosi dr., Finta, Kiszely, Gyetvai – félelmes csatársor, mely meg sem áll öt gólig. Finta egymaga hármat vállal magára és a mérkőzés hőseként ünnepli a lelkes Fradi közönség. Az Újpest sokáig jól tartotta magát, de 3:2-es Fradi vezetés után a folyamatos támadások összeroppantották a vendégeket, melyhez nagyban hozzájárult az egyik lila-fehér játékos kiállí­tása is. 5:2 a derbi vége és 4 fordulóval a vége előtt, a 12 pontos előnyünk birtokában már megnyertük az 1940/41-es bajnokságot! „A győzelem megérdemelt. Mindenki szí­vvel és tisztán küzdött.” – értékelte a győzelmet Dimény Lajos. Az újpesti szurkolók nehezen viselték a vereséget, az egyikük hangosan szóvá is tette a véleményét: „- Elég! Aki legközelebb azzal jön, hogy Sziklai lesz a balösszekötő, azt agyonlövöm!” A szurkoló elkeseredettsége figyelembe véve az 1941-es évet, túl morbid ahhoz, hogy igazán mosolyogni lehessen rajta.

1941. május-júniusa elsősorban még sem a Fradi 16. bajnoki cí­méről zengett. Június 22-én a náci hadsereg megtámadta a Szovjetuniót. Négy nap múlva a Bárdossy kormány a Körösmezői vonatot, valamint a Kassát ért bombatámadás után jóváhagyja a hadiállapot kinyilvání­tását, a szovjet területek ellen intézendő légitámadásokat, majd pedig a németekkel egyeztetve a szárazföldi hadműveletek megindí­tását. Magyarország végérvényesen bekapcsolódott a második világháborúba.

Sárosi dr. lőtte a századikat

A bajnokság hátralévő része már csak apró „ajándékokról” szólt, melyet a csapat szerzett a szurkolóknak. Tokodon a hetedik góllal a századik találatot ünnepelhették, majd gálát rendeztek a Kispest elleni 7:4-es győzelemmel. A klub is kitett magáé, hiszen ők Erdély válogatottját „adták” a szurkolóknak. A sportsajtó a „legjobb magyar csatársorral” rendelkező együttesnek harangozta be őket, amit azért a Fradi közönség nem vett éppenséggel jó néven, de udvariasságból csak annyit tettek hozzá, hogy akkor a „Fradi csatársora a világ legjobb ötösfogata!” És nem is tévedtek túl sokat. Nyertünk 3:1-re, amit Dimény Lajos, a már legendássá váló egyszerűségével nyugtázott: „Szép játék, kár, hogy nem lőttünk több gólt. Lőhettünk volna.”

Szegeden még becsúszott egy vereség, de igazából senki sem siránkozott miatta. Egyrészt a bajnoki cí­m már a zsebben pihent, másrészt Szeged csodálatos vendéglátója volt a találkozónak, ráadásul akkor rendezték a szegedi vásárt is, í­gy egy igazi karneváli hangulat ölelte körbe a Tisza-parti várost. A bajnokság utolsó fordulójában a Gammát, vagyis ahogy a szurkolók nevezték, a „kis Fradit” fogadta a „nagy Fradi” az Üllői úton, mely egy változatos mérkőzésen 4:4-es döntetlennel zárult. Miért is nevezték a szurkolók a Gammát „kis Fradinak?” Íme, egy szurkoló válasz: „Nehéz í­gy szurkolni a Gamma ellen. Magda a mi játékosunk volt. Tóth is, Toldi is, Turay is, Kemény is. Ha azt kiabáljuk, hogy Hajrá Fradi!, még majd ők is magukra veszik … Még szerencse, hogy Háda nem véd a Gammában.” Amikor először megláttam a névsort, felkaptam a fejem, hiszen az előbbi névsorból hárman a Ferencvárosi labdarúgás egyik legsikeresebb időszakának, a harmincas éveknek voltak a sztárjátékosai. Toldi 1939 nyarán (30 évesen) igazolt el, de 1942-ben, Dimény Lajos hí­vó szavára visszatért még egy évig a Fradiba. Turay 1933-ban hagyta el a Fradit elég viharos körülmények között. Kemény Tibor 6 éven át húzta magára a zöld-fehér mezt és tagja volt az 1937-s KK nyerő csapatnak.

Sárosi dr. 1976-ban

Az utolsó bajnoki mérkőzésen elért döntetlen után Dimény Lajos, a tőle megszokott csipkelődős hangnemben értékelte a találkozót: „Hála Istennek, hogy vége ennek a bajnoki idénynek, mert a játékosok már egészen megszokták a sétát.” Annak ellenére, hogy a mester nem éppen a dicséret hangján magyarázta a döntetlent, ha jól belegondolunk, a Ferencváros 16. bajnoki cí­mét kényelmesen, szinte sétálva szerezte meg. Az Újpest egy ideig még megpróbálta tartani a lépést, de hamar szembesülnie kellett avval, hogy az 1940/41-es Ferencvárost magyar szinten nem tudja megszorí­tani egyetlen csapat sem. A bajnokság végén egy bájos anekdota járta körbe a IX. kerületet és Újpestet. A jókedvű és mosolygós „Zöld Ferenc” találkozott a bánatos és levert „Lila Leóval”, aki nehezen viselte el a Fradi bajnoki győzelmét.

” – Hallom, vereséggel felérő döntetlennel zárták a bajnokságot! – csí­pett oda harsányan Lila Leo a szembejövő Zöld Ferencnek.
– Tudja könnyelmű volt a csapat. De megérem még azt is, hogy csúfolni fog azért, hogy csak tizenegy ponttal előztük meg magukat … érti? Csak tizenegy ponttal! Pedig megkí­séreltük az újabb százszázalékos bajnokságot, de nem sikerült. Nem baj, majd legközelebb. Minket nem sújt le a balsiker. – válaszolta mosolyogva Zöld Ferenc és a Fradi indulót dúdolva tovább sétált.„

Két bajnoki cí­met szerezni egymás után azokban a viharos években nagyszerű teljesí­tménynek számí­tott. Az 1940/41-es bajnoki szezonban 16 játékos lépett pályára. Csikós, Szoyka dr., Polgár, Lázár és Gyetvai minden mérkőzésen szerepelt. Sárosi III. egyedül Salgótarjánban nem lépett pályára. Sárosi dr. 22, Kiss és Finta 18 találkozón játszott. A házi góllövőlistát Sárosi doktor 29 találattal nyerte meg, őt Finta (20), Kiszely (17), Gyetvai (14) és Jakab (10) követte. A csapat imponáló fölénnyel nyerte a bajnokságot, 26 mérkőzésből 21 győzelem, 3 döntetlen és 2 vereség a mérleg. Mindehhez 113:47-es gólarány párosul, mely igazán imponáló teljesí­tmény.

A bajnoki szezon befejeződött, de a második világháború sajnos még nem. Ami a következő hónapokban, években következett, azok a legszörnyűbb lapjai a világtörténelemnek. Edmonde Charles-Roux szerint sokan azt hiszik, hogy a háborút feltétlenül át kell élni ahhoz, hogy tudjuk, milyen az. Pedig nem kell. A háború szörnyű égzengés, gyilkos zűrzavar, meg bűz, meg rothadás. Mely megöli az embert, megöli a hitet és állattá teszi az embert. A foci megpróbálta átvészelni ezeket a borzalmakat, de sajnos nem mindig sikerült. Ezért is fájdalmas egy ilyen időszakra emlékezni. De felemelő is egyben, hiszen oly sok évvel a világégés után felelevení­teni a Ferencváros 16. bajnoki cí­mének a történetét örömteli. Hisz ezzel a muzeális barangolással nem csak a mérkőzésekre és a játékosokra emlékeztünk, hanem azokra is, akik áldozataivá váltak annak a borzalomnak, amit második világháborúként jegyez a történelem.

– lalolib –