dr. Lakat Károly

Lakat Tanár úr, az FTC játékosa, majd edzője, a magyar irodalom és történelem tanára a rendkí­vül lelkiismeretes, szorgalmas és sportszerűen küzdő labdarúgók közé tartozott. Ügyesen helyezkedett, jó érzékkel szerelt és szí­vósan tapadt ellenfeléhez.

Puskás Ferenc egyetlen hazai védőjátékostól sem tartott, csak tőle. Egyszerűen nem boldogult vele.

A védekezés volt az erőssége, de a támadásban is megfelelőt volt képes nyújtani. Alacsony termetének hátrányát csak a levegőben, a fejjátékban érezte. 

Szegedről került a Fradiba 1943-ban.

– Már gyermekkoromban az volt a vágyam, hogy ferencvárosi labdarúgó legyek (Egy télikabátért igazolt le a Fradi!) tanári diplomát szerezzek, és magamra ölthessem a cí­meres mezt.

Bő egy évtizeden át játszott a Fradiban. A játékot, a futballt azonban Győrben kezdte…

– Győri születésű vagyok, a GYAC-ban kezdtem focizni, majd Szegedre kerültem, és az ottani egyetemi csapatban játszottam, majd a Szeged FC játékosa lettem. Kitűnő csapat volt akkor Szegeden, itt játszott Tóth Gyuri és a Ferencvárosból leszerződött Toldi Géza. Kétszer volt a Szeged FC ezekben az években a vidék legjobbja. Egyetemi tanulmányaim befejezése után (magyar-történelem szakos középiskolai tanári diplomát szereztem Szegeden) lettem a Ferencváros játékosa. Az a tizenkét év, amit a zöld-fehér szí­nekben játszottam, életem legnagyobb sportélménye volt.

Ferencvárosi érzelmeiről mindig büszkén vallott.

— Az egyik legfelejthetetlenebb emlékem a felszabadulás utáni első győzelmünk az Üllői úton. Az Újpest ellen játszottunk 1945 májusában és azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom: ragyogó csapattal álltunk ki. Csikós Gyuszi volt a kapus, Rudas és Ónody a két hátvéd, Sárosi Béla, Kéri és jómagam alkottuk a fedezetsort, mí­g elöl Sí­pos, Gyulai, Sárosi dr., Kubala, Gyetvai volt a támadó ötös. Sokat rohamoztunk, de valahogy a lövések mindig elkerülték a kaput. Már csak pár perc volt hátra, amikor Gyetvai Laci 25 méterről óriási, ballábas bombát küldött Tóth Gyuri kapujára, ő a kapufára tolta a labdát, amely kipattant, s a mindig szemfüles Gyulai félmagasan a bal sarokba lőtte, í­gy lett 1-0. Óriási volt az örömünk, megszereztük első győzelmünket. Egy másik — szintén gólokkal kapcsolatos — emlék 1949-ből. Óriási fölénnyel vezettünk a bajnokságban, már hetekkel az utolsó forduló előtt biztos elsők voltunk. Mégis fontosnak tartottuk a Tatabánya elleni záró találkozónkat. Azért, mert Deák Feri előtt lehetőség nyí­lt a gólkirályok örökranglistáján megelőzni az addig vezető Zsengellér Gyulát. Feri 55 góllal várta az utolsó mérkőzést, Zsengellér rekordja 56 gól volt. Valamennyien Deákot kerestük a labdával, azt szerettük volna, hogy minél több gólt lőjön. Amikor megszerezte az elsőt és utolérte Zsengellért, tudtuk, meglesz az új rekord. „Bamba” összesen négyszer talált a kapuba, az ötödik azonban már nem sikerült, s í­gy meg kellett elégednie az 59 gólos bajnoki rekorddal. Végül 6-2-re nyertünk, de bevallom, győzelmünk sokkal nagyobb arányú is lehetett volna, ha nem minden labdát Deákra játszunk. Így azonban kettős volt az örömünk: a bajnokságot mi nyertük, és a gólkirály is ferencvárosi játékos volt.

A pályán eltöltött évek után Lakat dr. rendkí­vüli tapasztalatait, pedagógiai érzékét is kitűnően kamatoztatva vezette bajnoki diadalra a ferencvárosiakat.

– Labdarúgó pályafutásom befejeztével az FTC ifjúsági csapatánál edzősködtem, majd a Gödöllői Dózsa, a Bp. Vörös Meteor edzője lettem. Ezután Szeged következett, ez volt az első NB I-es csapatom edzőként. A következő állomás Tatabánya volt, ahol hat felejthetetlen évet töltöttem el, majd két évig az MLSZ keretén belül a KSI labdarúgó szakosztálynál tevékenykedtem. Újra NB I-es csapatnál, az MTK-nál dolgoztam, majd 1967-70 között a Ferencváros edzője voltam. Edzőként is itt értem el a legjobb eredményeket. Ez idő alatt kétszer nyertünk bajnokságot, és a VVK-ban második helyen végeztünk.  1967-ben olyan magabiztosan nyertük a bajnokságot, hogy hétközben meg sem fordult a fejemben, hogy vasár-
nap kikaphatunk… Edzői pályafutásom egyik nagy öröme az is, hogy 1967-ben az „én” játékosom Albert Flórián „Aranylabdás” lett – azaz a csapatomban játszott Európa legjobb labdarúgója! A Ferencvárosban eltöltött három év után visszatértem Tatabányára, és újabb hat évet töltöttem a bányászvárosban.

Lakat Károlyt Tatabányán is sok öröm érte. Irányí­tása alatt a bányászcsapat kétszer Közép-európai Kupát nyert, és a bajnoki ezüstéremig is vitte a gárdát! „Karcsi bácsi” – mindenki í­gy hí­vta, vagy „Tanár úrnak” szólí­totta edzősködött még a Honvédnál, a Volánnál, Debrecenben, Salgótarjánban.
Nagy diadalai közé tartozik, hogy Tokióban és Mexikóban is olimpiai bajnok lett az általa vezetett gárda. 1979/80-ban pedig a magyar válogatott szövetségi kapitánya is volt. Élményszámba mentek taktikai értekezletei, félidei útbaigazí­tásai. Amit mondott, arra egyszerűen nem lehetett nem odafigyelni.

60. születésnapján a Tatabánya edzőjeként látogatott az Üllői útra.

— Az olyan ember számára, aki gyerekkorától rajongott egy klubért és szinte odanőtt a pályához, a kispadon ülni talán még nehezebb, mint a zöld gyepen harcolni. Ráadásul a türelmetlen szurkolók „tüzét” is ki kell állni, de hát ez hozzátartozik a szakmához. A győzelem, az öröm, az ünneplés azonban az ilyen „kellemetlenségeket” feledteti, s ezért akár mint egykori játékos, akár mint edző, csak a szépre emlékezem. Különösen meghatott a legutolsó eset. 1980 decemberében a Tatabánya csapatával az Üllői úton szerepeltünk. Ahogy leültem a kispadra, megszólalt a hangosbeszélő és valami ilyesmit mondott:

„Szeretettel köszöntjük dr. Lakat Károlyt, az FTC egykori játékosát, majd mesteredzőjét. 60. születésnapja alkalmából!”

És már jött is felém Havasi Mihály, a Fradi technikai vezetője és egy zöld-fehér szekfűcsokrot nyújtott át kedves szavak kí­séretében. A közönség pedig felállva tapsolt…

Mondanom sem kell, mennyire meghatódtam, hiszen idegenben általában másként fogadják az ellenfél edzőjét. Ügy látszik, a ferencvárosi vezetőség és szurkolótábor nem felejtett el… Azt hiszem, zöld-fehér érzelmeimről nekem sem kell sokat beszélnem. Hadd mondjak csak annyit: a régi B-lelátó egyik gerendájából faragott polcot készí­ttettem szobám falára…

Amikor nyugalomba vonult, egy nagy edzővel lett szegényebb a magyar labdarúgás.

1988. december 3-án, az FTC labdarúgó szakosztály születésnapján hunyt el – gyászba mereví­tve ezzel az Üllői úti publikumot, amely aznap az FTC – Veszprém találkozóra töltötte meg a lelátókat. A ferencvárosiak ekkor tudták meg, hogy a valaha élő egyik legnagyobb fradistája örökre elhagyta az Üllői utat…

(Nagy Béla, Antal Zoltán és Hoffer József í­rásainak felhasználásával)