Fradista volt – nemes ellenfél lett – fradista maradt!

Azt eddig is tudtuk, hogy a Ferencváros nem csak a IX. kerületiek csapata. Tudjuk azt is, hogy nem csak a pestiek szorí­tanak érte hanem az egész országban, a legkisebb településen is laknak fanatikus zöld-fehér hí­vők. A történelem viharai következtében hazánkat szétdarabolták, melynek következtében több milliói honfitársunk más ország állampolgára lett. De tudjuk azt is, hogy köztük is sokan vannak Fradisták, sőt közülük többen rendszeres látogatói a Szentélynek. Tudjuk azt is, hogy a történelem nem csak az országhatárunkat szabta át, de sokan közülünk egy távoli országba találták meg a szabadságot, a boldogulást. A mi honlapunkat is rendszeresen látogatják más Európai országból, de kattintanak ránk Ausztráliából, és Amerikából is. Mert ők is Fradisták, sőt a távolság felerősí­ti az igényt, hogy minél több kapaszkodó legyen a távoli haza iránt. A köteléket, ami egymáshoz fűz minket, nem szakí­thatta el sem a szétválás, sem a távolság, sem az idő. Ez a kötelék nem más, mint a Ferencváros.

Vidékiként és lokálpatriótaként tudom, hogy milyen érzés az, ha a Ferencváros „vendégként” érkezik településünkre. Kisvárosi lakóként ez az élmény eddig csak kétszer fordult elő, egyszer kupameccsen, másodszor meg egy barátságos meccsen, mely főleg az ünnepről szólt, í­gy nem kerültem abba a helyzetbe, hogy szét kelljen darabolnom a szí­vem. Felmerül bennem azonban a kérdés: vajon egy győri lakos, aki ott született és él, ráadásul a város csapatának a szí­ne is zöld-fehér, vajon milyen gondolatokkal készül a pénteki összecsapásra, ha a szí­vének nagyobb része a Ferencvárosé? Tán két oldalas mezt vesz fel, előlről Ferencváros, hátulról meg Győr? Persze tisztában vagyok azzal, hogy aki egyszer „megfertőződött” a Fradival, az már hiába áll sorba a háziorvosnál védőoltásért, ebből a szenvedélyből már soha nem fog kigyógyulni.

Azt viszont nem tudom, hogy vajon milyen lehet a szeretett klubom ellen pályára lépni. Bár valamikor aktí­van játszottam, de az a veszély nem fenyegetett (sajnos), hogy egyszer Nyilasi Tibi ellen léphessek pályára, í­gy elmaradt az elképzelt szituáció, hogy egy Fradi elleni büntetőből vajon a szögletzászlót célzom meg, vagy akkorát rúgok a labdába, hogy az inkább a városom több száz éves templomának a tornyát találja el, mint a Szentély hálótartó vasát.

Nagyon sok zöld-fehér szí­vnek azonban a sors megadta ezt a kellemetlen szituációt. Sokan, sokféleképpen élték, élik ezt át, erről még a napjainkban is sokat lehet olvasni. Ők nem szurkolók, ők nem vehetnek fel két mezt, nekik mindig azért a csapatért kell küzdeni, melynek a mezét viselik. Persze ott a szí­v is, melyről tudjuk, hogy nem érdeklik a realitások.

De vajon mi van akkor ha az í­rásom elején emlí­tett történelem vihara és az előbb emlí­tett „ellenfél szindróma” összetalálkozik? Ez bizony, egy különleges történet, melyhez szerkesztőtársam jóvoltából jutottam hozzá. Ráadásul egy olyan mérkőzés kapcsán, mely nagy mértékben meghatározta a Ferencváros iránti, olykor talán már beteges rajongásomat (ettől függetlenül védőoltásért soha nem állnék sorba!).

1975. április 23. Lexikoni tudással megáldott olvasóim biztos egyből rávágják: a belgrádi Marakana stadion, KEK elődöntő visszavágó. Bár én nem tartozom a memória bajnokok sorába, de ezt a mérkőzést soha nem felejtem el. Rádión hallgattuk apámmal, aki akkortájt komoly betegséggel is küszködött, és az állandó köhögési rohamai miatt nem is mindent hallottam a közvetí­tésből, de mikor Megyesi Pista góljával kiegyenlí­tettünk egy olyan érzés kerí­tett hatalmába, mely szerencsére azóta is kitart, apám jó egészségével egyetemben.

A személyes kis kitérő után a mérkőzésnek volt még egy pikantériája. A Crvena Zvezda játékosai között volt egy szabadkai srác, Ladislao Anton Kéri, akinek édesapja magyar volt és fanatikus Fradi szurkoló. Számára egy nehéz feladat, egy különleges élmény volt ellenfélként azon a felejthetetlen mérkőzésen pályára lépni.

Az alábbi újságcikk, melynek elolvasását mindenkinek ajánlom, talán magyarázatot ad arra, hogy vajon milyen lehetett magyar gyökerekkel, más ország állampolgáraként, egy másik klub győzelméért harcolva, pályára lépni úgy, hogy a családi örökség egy olyan becses részét figyelmen kí­vül kellett hagynia, mely végigkí­sérte az egész életét.

Ez tényleg egy különleges történet.

– lalolib –

Tribün (1998)