Emlékezetes Fradimeccseim 21., avagy avagy fiam kedvenc játékosa szögre akasztotta a kesztyűt…

CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK, DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK

Géczi István fiam legkedveltebb Fradi-játékosa volt és mindmáig féltve őrzi a Nagy Béla jóvoltából megkapott, névre szólóan neki dedikált fényképét. Így teljesen érthető, hogy családilag vonultunk ki a meccsre. Az akkori hivatalos összesí­tés szerint ez Géczi 500. mérkőzése volt a Fradiban – ma az én egyéni és a Tempó Fradi „testületi” nyilvántartása szerint valójában az 508. (Dehát nekünk manapság sokkal viszonylag könnyebb a dolgunk a számí­tógép segí­tségével.) Mindenesetre Géczi a kapusok közül mindmáig a legtöbb mérkőzést játszotta a Fradiban. Utána Zsiborás következik 99 mérkőzéssel lemaradva. Talán – de csak talán – ha nem igazol el, utolérhette volna. Dehát – mint annyiszor elsütöttem már – „a történelmet nem feltételes módban í­rják”.

Szép kellemes koraőszi idő volt. Viszonylag korán mentünk, mert én mindig is szerettem megnézni a tartalékokat, viszont tekintettel kellett lennem a családra. Így a félidő környékén érkeztünk, és meg volt az az örömünk, hogy a Hajdu J. – Vépi, Viczkó, Staller – Forintos (Csider), Eipel – Engelbrecht, Vad (Pécsi), Branikovits, Mészöly P., Csaja társaság 1:3-as félidőről fordí­tva Branikovits 2, Vad és Viczkó (11-esből) góljaival végülis 4:3-ra győzött.

*

1975 szeptember 3. FTC-Salgótarjáni BTC 4:0 (4:0) Üllői út, 22 000 néző.
1735 bajnoki mérkőzés, összesí­tésben a 3097. A Salgótarján ellen a 65. bajnoki, összesí­tésben a 68. mérkőzés.
[Jelenlegi ismereteink szerint, mert elfeledett mérkőzések adatai napjainkban is kerülnek elő… Egyébként 2016 tavaszán-nyarán 1901-től újra számoltam a meccseket, í­gy az összesí­tés eltérhet a korábbiaktól.]

FTC (WM-rendszerben í­rva): Géczi (Kollár) – Martos, Bálint, Megyesi – Ebedli II, Rab – Kelemen G., Nyilasi T., Szabó F. II, Mucha (Juhász I.), Magyar Is.

Rab hol beállóst játszott, hol védekező középpályást, Mucha pedig hol középpályást, hol csatárt.

Először a protokoll-rész következett. Az Egyesület nevében Harót János elnök és Csikós Gyula, az MLSZ nevében Krizsán József főtitkár, a labdarúgó-szakosztály nevében dr. Dékány Ferenc, végül a vendégcsapat nevében Toldi Miklós csapatkapitány köszöntötte a meghatott Géczit, aki a mérkőzés előtt í­gy nyilatkozott:

„Nagyon szeretném, ha győznénk. Ezekben a pillanatokban nehéz szavakba önteni, amit érzek. Szép volt, kár, hogy vége.”

Jó iramban kezdődött a mérkőzés, és a 9. percben meg is szereztük a vezetést. Magyar elhúzott a baloldalon, beadását Nyilasi estében a kapufára fejelte, a labda egyenesen Szabó elé pattant vissza, aki nem hibázta el a lehetőséget. 1:0

A következő negyedórában változatlanul rohamozott a csapat. Volt kapufa, kihagyott helyzet, bravúros védés. Aztán gyenge negyedóra múlva Nyí­l megbolondí­tott néhány tarjáni játékost, majd Magyarhoz játszott a túloldalra, akinek a beadása ugyan Szabó Feri előtt elsuhant, de fél lépéssel lemaradva érkezett jobbkötőben Kelemen, aki néhány lépésről a kapu közepébe lőtt. 2:0

Tí­z perccel később Nyí­l a jobboldalon szöktette Ebedlit, feleségem kedvenc játékosa élesen középre lőtte a labdát, ami a salgótarjáni Kovács II-ről védhetetlenül pattant a kapuba. Szép, szabályos öngól… 3:0

Utána szinte azonnal Szabó Feri öt méterről a tarjáni kapusba lőtte a labdát. Ám hogy ne legyen kérdéses, ki a találkozó negatí­v főszereplője, arról a jobb sorsra érdemes Kovács II gondoskodott. A 38. percben egy szerelés után sikerült Ebedlihez passzolnia, ő köszönte szépen, kiugratta Nyilasit, aki a kiinduló tarjáni kapus mellett megszerezte következő gólunkat. 4:0

A félidőben azután már érdemleges nem történt. Lefújáskor Géczi átadta az 1-es mezt Kollárnak, majd a két csapat játékosai sorfalat állva köszöntötték, amí­g a nézők vastapsától kí­sérve bement az öltözőbe.

A szünetben egyértelmű volt a vélemény, hogy ezt a várakozáson alul játszó Tarjánt ki fogjuk tömni.

Hát nem történt meg. A félidő legizgalmasabb pillanata az volt, amikor Kollár megsérült, de végülis vissza tudott állni a kapuba. Aztán volt egy Ebedli kapufa, majd az egyetlen kaput eltaláló tarjáni lövés, melyet Kollár biztosan védett. Közben Szabó Ferike sorozatban mutatta be, hogy hogyan lehet a jobbnál jobb helyzeteket kihagyni. (Idén szeptemberben mutattak be hasonlót csatáraink.) „A játék ellaposodott” – í­rta a tudósí­tó. Jenő bátyánk gutaütést kaphatott a kispadon, mert előjött az azóta is sokszor jelentkező betegség: a biztos vezetés tudatában ellazsálták a második félidőt. (Ezt évtizedekkel később Böde Dani sokkal vulgárisabban egy B-betűs szóval jellemezte…)

Végül a spori csak lefújta a meccset. A tudósí­tó szerint „A második félidőben … a Ferencváros lefékezett, könnyedén vette a játékot, de a salgótarjániakban nem volt erő, hogy megkí­séreljék csökkenteni a gólkülönbséget.”

A nyilatkozatokban az edzők udvariasak voltak. Jenő bátyánk szerint „Nagyon jó Salgótarjánt győztünk le, úgy érzem, megérdemelten.” Dávid Róbert, a tarjániak edzője azt mondta, hogy „Gratulálok a Ferencvárosnak, jobb volt, í­gy érthetően legyőzött bennünket.”

Az igazság az – és ebben a nézők zöme egyetértett – hogy a győzelem valóban megérdemelt volt, ám ha a játékosok a második félidőt is komolyan vették volna, 8 vagy 10 gólos is lehetett volna a győzelem a nagyon-nagyon gyenge napot kifogó Salgótarján ellen.

Dehát „a történelmet nem feltételes módban í­rják…”

– YSE –