Fekete István – Nagy Domokos Imre: Magasles (részlet)

A magyar kultúra napja előtt szerzőtársunk, Nagy Domokos Imre könyvének 2009-es bemutatásával tisztelgünk. íme a könyvrészlet, avagy hogyan kapcsolódik a vadászat Pintér Atillához.

.

*

.

Az egyik riportban Esterházy Pétertől megkérdezték, hogy jelenleg milyen új témán dolgozik, aki erre azt válaszolta, hogy új ötlete éppen nincs, de az í­róasztalában sorakoznak a félig megí­rt, befejezetlen művek és most azokat szeretné átnézni és folytatni.

Azt nem tudom, hogy Esterházynak sikerült-e, de a világirodalom számtalan befejezetlen, utólag megtalált kéziratot ismer, mely nem kerülhetett az olvasni szerető közönséghez. A befejezetlen dolgok mindig izgalmasak. Mi lett volna, ha…? Mit gondolt, hogyan tervezte, merre indult volna tovább?

A magyar irodalom is ismer ilyen alkotást, Fekete István, Magasles cí­mű könyvét. Az í­ró mindenki által ismert, hiszen az 1937-ben megjelenő „A koppányi aga testamentuma” c. regénye egyből az ifjúság legnépszerűbb í­rójává tette. Ezentúl az állatokról szóló történetei, a Csí­, a Kele, a Lutra és a többiek szinte minden magyar korosztály előtt ismertté tették nevét. Magasles cí­mű könyvét azonban senki sem olvashatta, ez ugyanis befejezetlen maradt, pedig a történet befejezésért kiáltott. Az ilyen í­rás azonban arra hí­v, hogy valaki zárja, kerekí­tse, gömbölyí­tse le. Vagy éppen ellenkezője az igaz: megmutatja, hogy a szerző nélkül valójában befejezhetetlen. Talán kegyeletből, tiszteletből nem is szabad befejezni? Vagy talán mégis? A tisztelt Olvasó maga is elmerenghet a kérdésen, ha kézbe veszi a Magaslest, és saját választ találhat az örök dilemmára: tilos vagy muszáj egésszé alakí­tani azt, ami valójában soha nem lehet már teljes? Aki olvasta a könyvet, már tudja a választ.

Fekete István kéziratát az í­róhoz igen közel álló í­ró-tudós-tanár, Nagy Domokos Imre folytatta és 1984-ben fejezte be, úgy beleélve magát bérmaapja stí­lusába, hogy az olvasó szinte észre sem veszi a „váltást”. A könyv először 1993-ban jelent meg, másodszor pedig 2002-ben, igazolva a folytatás hitelességét.

Bizonyára sokaknak feltűnt, hogy a regényt befejező Nagy Domokos Imre szerkesztőségünk egyik „adatbankja”, aki több évtizede gyűjti és rendszerezi a Ferencváros mérkőzéseit és olyan „tudósi memóriával” rendelkezik, mellyel nem csak a szerkesztőségünket ejti ámulatba, hanem visszaemlékező í­rásaival (játékosan YSE név alatt) a kedves olvasót is. Szerzőtársunkról annyit érdemes még elmondani, hogy Fradi iránti elkötelezettsége mellett, mint a vadászat tudós szakértője, számos könyve és í­rása jelent meg különböző irodalmi és szakmai folyóiratokban. Egyedülálló könyve, az 1972-ben, a Corvina gondozásában angol, francia, német és orosz nyelven is megjelent Vadászat a festészetben, mely az első ilyen jellegű kiadvány volt hazánkban, és olyan festményeket mutat be, mely vadászjeleneteket ábrázolnak.

A Tempó Fradi szerkesztősége nagy szeretettel ajánlja az alábbi részletet a könyvből, mely a vadászat mellett, „természetesen” a fociról és a Fradiról szól. Ez a rövid részlet is tanulságát adja annak a fentiekben feltett kérdésnek, hogy értő és vigyázó kezek folytán igenis folytatni lehetett Fekete István regényét.

Az élményért, az eredeti szerző, Fekete István mellett, Nagy Domokos Imrének is jár a köszönet.

Fekete István – Nagy Domokos Imre:

Magasles (részlet)

(avagy hogyan szurkoltunk családilag ezelőtt vagy 25 évvel – YSE)

– Te, ha elejted a légpuskát, és az megsérül, összetévesztlek téged egy szabadrúgáshoz leállí­tott futball-labdával!

Andrásnak ugyanis annyira tetszett az előbbi történet, hogy megállt, és a nevetéstől rázkódva majdnem elejtette a légpuskát. A fenékbe rúgás eme virágos körülí­rására most felébredt benne a szokott kisördög, és miközben a kerí­tésnek támasztotta a fegyvert, megérdeklődte, hogy a szabadrúgást ki végezné el.

– Hát – mondta Kóci a bajusza alatt somolyogva, lesandí­tván szokásos zöld-fehér trikójára – attól függ. Apu szerint Kispéter Mihály, enyhébb esetben Novák Dezső. Anya két kézzel esküszik Ebedli Zoltánra, mí­g szerintem Pintér Attila. Egyébként életkor és szurkolói világnézet szerint a nem kí­vánt törlendő, és mással helyettesí­thető.

– Jé, Gabi néni ért a focihoz?

– Eléggé. Évente egyszer-kétszer ő is kijön a meccsre. Aztán képzeld el: Apu sok évtizedes szurkolói tapasztalatának rezignációjával némán veszi tudomásul a leghajmeresztőbb bí­rói fütyüléseket is, mi meg Anyával torkunk szakadtából üvöltünk. De igazán jól neveltek vagyunk, mert nem magyarul… Aztán meccse után mindig belátjuk, hogy Apunak volt igaza, mert ettől nem lesz jobb semmi, és bölcsen hallgatunk egészen a következő marha í­téletig. De ha mi most itt fociról beszélgetünk, akkor nem lesz zsákmány.”