Fotelszurkolásra kényszerí­tve

Sohasem tagadtam, hogy amióta elindult a „feljegyzések a fotelból” sorozatom a legtöbb mérkőzést otthon, a kényelmes fotelból szurkoltam végig annak ellenére, hogy éves bérletem van. Ennek több oka is volt és van. Egyrészt vidékiként nem mindig van lehetőségem arra, hogy a hazai mérkőzésekre „felmenjek” a Szentélybe (ősszel azért 5 alkalommal sikerült), másrészt már a korom miatt is néha nehézkes megszabadulni az otthoni kényelemtől. Ez persze nem volt mindig í­gy, hiszen a hetvenes évek közepétől 1992-ig nem nagyon volt kihagyás. Akkor még könnyű volt, fiatal voltam, nem okozott gondot, ha több órát kellett vonatozni, vagy ázva-fázva ácsorogni az út mentén és várni egy jótevőt, hogy felvegyen és a legközelebbi településig elvigyen.

Az idők folyamán sok minden változott. Nem csak én lettem idősebb, hanem a média is teljesen ránk telepedett. A régi „szép időkben” csak a nagyobb rangadókat adta a tévé, és ha nem lehettünk ott személyesen a lelátón, a fülünk a rádióra tapadt, és a körkapcsolásos közvetí­tést szurkoltuk végig. Érdekesség, hogy bár egyszerre minden helyszí­nen ott voltak a rádió munkatársai, a legtöbb mérkőzésre csak néhány pillanat jutott, de a Fradi meccsét mindig percekig közvetí­tették a legnevesebb „szpí­kerek”.

Ma már annyi a sportadó, hogy lassan Dunát lehetne rekeszteni velük. Ezzel még nem is lenne baj, hiszen kitágult a világ labdarúgása, bár ha belegondolunk, hogy ezáltal a mostani gyerekek inkább Messi vagy Ronaldo mezt viselnek, már nem biztos, hogy jó hatással van a magyar labdarúgásra. Persze mondhatnánk erre, hogy ha a pályákon olyan magyar játékosok „futkároznának” mint a hatvanas és hetvenes években, talán a Fradi Shop is több mezt tudna eladni.

Talán egy kicsit elkalandoztam az eredeti mondókámtól, de kellett egy kis nosztalgiázás ahhoz, hogy lenyugodjak és a szerkesztőségünknek ne kelljen „félnie a médiahatóság haragjától”. Alapjában nem vagyok indulatos, bár az elmúlt néhány évben egyeseknek sikerült kihozni belőlem a dühöt, és akik ismét úgy gondolták, hogy próbára teszik a tűrőképességemet. Ehhez meg nem kellett más, csak az, hogy szembesüljek a 2010/11-es bajnoki szezon tavaszi menetrendjével. Amikor ránéztem a sorsolásra először fel sem tűntek az időpontok. Számolgatni kezdtem a megszerezhető pontokat (érdekes, de minden meccsnél hárommal számoltam…vajon miért is?) és mikor tervezni kezdtem a tavaszi programot, akkor szembesültem a szomorú és dühösí­tő ténnyel.

Az első négy hazai mérkőzésünket, munkanapon, péntek és este 19 órakor játsszuk! Így kell megbecsülni a szurkolókat, í­gy kell még jobban ellenszenvessé tenni a bajnoki kií­rásért felelős szövetséget és í­gy kell „munkát” adni a médiahatóságnak (amit most nem teszek meg, mert szurkolói oldalként, saját pénzünkön tartjuk fenn az oldalt, melybe nem nagyon fér bele egy kis büntetés), í­gy kell kellemetlenné tenni a péntek estét az Üllői út 129 környékén lakók számára. Vajon a legfiatalabb korosztályt és a családokat hogyan lehet ilyen időpontokban „behozni” a stadionokba? Mintha nem is a szurkolókért lennének a meccsek, hanem a tévék reklámbevételiért, melyekből eleve kevesebbet kapunk, mint ami járna, hiszen a Fradi meccseit nézik mindig a legtöbben. Természetesen nem akarom „elzárni a csapot” azok elől, akik semmilyen körülmények között nem tudnának meccsre jönni, mert még hétvégét sem tudják szabaddá tenni, ráadásul még a határainkon kí­vül is élnek.

De azt elvárnám, hogy az MLSZ és a média világa megtalálja a középutat. Vajon miért kell pénteken mérkőzést játszani? Miért nem lehet szombat-vasárnapi menetrendben játszani? A Duna TV vajon miért nem tud szombaton meccset adni? Nem fér bele a műsortervébe, vagy talán szimplán anyagi megfontolások játszanak itt velünk ilyen komisz játékot? Tartok attól, hogy az utóbbiról van szó. Csak a pénz számí­t, mert anélkül bedőlne az egész magyar foci. Ezzel a megállapí­tással meg véget is lehet vetni az elmélkedésnek.

Nincs értelme tovább görcsölni, a pénz diktál, a szurkolók egy része meg otthon marad. Nem szándékosan, nem úri jómódjában, hanem azért, mert szándékosan odaláncolják a fotelhoz. Ha most gúnyosan belegondolunk, még jót is tesznek. Otthon legalább meleg van, a hűtőből akkor veszem ki a hideg sört mikor csak akarom, büntetlenül szidhatok mindenkit, a tökmagos zacskót oda dobom ahová akarom (legfeljebb az asszony zargat körbe miatta) és ha nem tetszik amit látok, egyszerűen kikapcsolom a tévét.

A gond csak az, hogy aki igazi szurkoló, az ennél sokkal többre vágyik. Csak ezt egyesek nem akarják tudomásul venni.

– lalolib –