Feljegyzések a fotelból – Egy varázslatos este története

2012. november 11. Budapest, 18 óra 45 perc, helyszí­n az Üllői út-Könyves Kálmán úti aluljáró. Talán egy gombostűt sem lehetne leejteni, az ütött-kopott helyiség zöld-fehérbe öltözött. Zeng-zúg a „Hajrá, Fradi!” és a „Győzelem a Ferencvárosé”, majd egy öblös hang mindenkit ugrálásra „kényszerí­t”, mert aki nem ugrál, az ugye …, vagy füttyszó, de azt í­rásban nem tudom produkálni. A parancsszóra mindenki engedelmeskedik, közben feszülnek a zászlók, ismeretlenek ölelkeznek és pacsiznak össze, egy hat éves srác a papa nyakában ülve telefonál, valószí­nűleg anyának üzeni, hogy minden rendben van, győztünk, itt vagyunk az aluljáróban és annyi, de annyi boldog ember van körülöttem! Közben befut a metró, egy újabb „adag” embertömeg akarna „áthajtani” az aluljárón, de a kijáratnál megtorpannak. Amerre néznek, csak zöldek látnak. Egy fiatal lány szét is tárja a karját: „Mi a fene van itt?” – kérdezi ámultan, mire egy tiszta zöldbe öltözött fiatal srác odarohan, felkapja egy pillanatra, de egyből el is engedni és öblös hangján, teli torokkal közli a rémült tömeggel: „Emberek, győzött a Ferencváros!”

Szerkesztőtársam felém nézett (bocsi Józsi, hogy elmondom, de a szemed egy kicsit fátyolosnak tűnt… persze az enyém is) és széttárta a karját: „Kell ennél több?” Hét óra felé közeledve, az aluljáróban, több ezer boldog arc láttán a válasz csak egy lehetett. Ahhoz persze, hogy eljussunk idáig, most pörgessük néhány órát vissza az idő kerekét. Megéri.

Olyan varázslatos 90 percben volt részünk amiért ismét érdemes a Szentélyben szurkolni. Már nem csak megszokásból és nem csak a múlt miatt jövünk ki egyre többen, hanem mert Ricardo Moniz egy olyan Ferencvárost álmodott meg nekünk, akiért már a jelenben is érdemes Fradistának lenni. Tegnap délután már majdnem teltház volt. Bár a média imádja a Fradi közönséget közellenségnek beállí­tani, de talán ideje lenne észrevenni, hogy ami manapság a Szentély lelátóin történik, az igenis maga a csoda. Elmúltak a félelmek (igazán soha nem is voltak, a balhék „rendezői” eltűntek a Fradi környékéről), a mögöttem ülő szurkolóbarátaimhoz már a legfiatalabb Fradista is csatlakozott, de emlí­thetném a 19. sor közepén (3-s szektor) ülő idős szurkolót, aki már 50 éve jár mérkőzésre. 50 éve! Ha esik, ha fúj, ő jön, mert a Fradi az élete. Bár nem szoktam foglalkozni az ellenfél szurkolóival, de azt sem szabadna „elfelejteni”, hogy tegnap (is) a vendégszektor szinte kongott az ürességtől (talán 200-an ha voltak). Pedig az évtizedünk legsikeresebb csapata látogatott az Üllői útra. Bajnoki cí­mek és BL szereplés van a nevük mellett, mely tiszteletet parancsol, de a szurkolóik annyira mégsem elkötelezettek, hogy jelenlétükkel támogassák a Lokit.

Akik az első 20 percben ránk is ijesztettek. Határozottan kezdtek, úgy láttam, hogy felkészültek „Monizból” és tudták azt is, hogy sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy első tí­z percben kapjunk egy olyant gólt, amit simán meglehetett volna előzni. „Így legalább izgalmasabb lesz!” – kiáltott fel egy szurkoló, de rögvest olyan „Hajrá, Fradi!-ba” tört ki több ezer öblös torok társaságában, mely előre vetí­tette, hogy bár vezet a Loki, de a végén a Fradi fog vezetni. És nyerni is! Bocsi, de megint ugrálok itt összevissza, pedig már nem vagyok az aluljáróban és nem is „engedelmeskedem” a felszólí­tásnak, pedig nem vagyok újpesti. De annyi minden kavarog bennem és annyi mindenről is akarnék í­rni, de látom magamon, hogy öröm „elvette az eszem” és ilyenkor képtelen vagyok az előre megtervezett menetrendet követni.

Pedig amikor ma hajnaltájban felébredtem, visszaalvás helyett szépen sorra szedtem a teendőket, fél hétkor már kész forgatókönyvvel a fejemben ugrottam ki az ágyból, tudtam a kezdő mondatot is (amit még mindig nem í­rtam le), de Alfred Hitchcock mondta egyszer a rémült segédrendezőnek aki nem értette, hogy a mester miért nem követi a forgatókönyvet, hogy „a forgatókönyv azért van, hogy kitámasszam vele a hátsómat”. Nekem speciel most a kényelmes szék jut az í­ráshoz, a forgatókönyv meg a fejemben volt, ahonnan meg azonnal el is szállt ahogy az í­rás előtt újra átéltem a mérkőzés minden rezdülését.

A gól után néhány másodperces rémület következett, majd beindult a Jenner-Ionescu-Böde hármas, középen Józsi és Gyömbér tökéletesen szűrt, hátul Besic újra tanárian söprögette a néha útjára kerülő debreceni támadókat. Aztán amikor a 34. percben Böde egy igazi „Szokolais” fejesgóllal mattolta Verpeczet (mellesleg remekül védett a fiatal kapus) már riadót rendelt el a katasztrófavédelem, mert akkora robbanás hallatszott az Üllői út felől.

Az első félidő még „felesre” sikerült, de a másodikban már csak az volt kérdés, hogy végre sikerül-e érvényesí­teni a fölényünket. A Győr ellen nem sikerült, az MTK még győzni tudott úgy, hogy túl sok köze nem volt a játékhoz, de sors végre igazságot szolgáltatott és a DVSC-nek nem sikerült „kibekkelnie” a második félidőt. Számos gólhelyzet kimaradt (Csukics egymaga eldönthette volna meccset), de a végén Mészáros dzsúdó bajnoknak képzelte magát, járt is érte a büntető. Ami ezután következett, azt nehéz szavakban kifejezni. Nem a gól utáni ünneplésre gondolok, mert azt át kellett élni, hanem magára a büntető végrehajtására.

Az elmúlt hetekben azon morfondí­roztam, hogy vajon mi lehet az oka a csapat nagyszerű szereplésének. Az alapokat tudtam: új játékosok, egy remek edző, tökéletes erőnlét, elképzelés a játékról és sorolhatnám tovább a Moniz csapat erősségét, de egy valami összekötő kapocs hiányzott. Amire Józsi Gyuri adta meg a választ. Amikor Fábián befújta a büntetőt, olyan határozottan lépett oda és rakta le a labdát a büntetőpontra, hogy érezni lehetett, a játékos mentálisan a csúcson van. Nem tudta kizökkenteni semmi. Nem izgatta, hogy a lábában van a meccs, nem izgatta fel a debreceni játékosok reklamálása és kicsinyes játszadozása annak érdekében, hogy megzavarják.

Mentálisan tökéletes állapotban volt. Bár nem tagadom, egy kicsit remegett a gyomrom, de belül éreztem, ezt Józsi Gyuri nem fogja elhibázni. Amikor nekifutott a labdának, már állt a Szentély közel tí­zezres közönsége (mí­nusz 200 debreceni), de talán még el sem rúgta a labdát, de már a torkokból kiszakadt a boldogság: GÓÓÓÓÓÓÓÓL!

Ami utána jött, már egy külön történet. Egy örömóda, egy boldogság szimfónia, egy Carmina Burana, mely profán dalok közös éneklése vetí­tett képek kí­séretében, aminek a lefordí­tásához nem kellett igénybe venni a „google translate” szolgáltatását. Dalolt a lelátó, a játékosok kidobálták a mezeiket, körbejárták a Szentély minden szegletét (Moniz „karmesteri” irányí­tásával). Együtt dobbantak a szí­vek, összeértek a kezek. 2012. november 11-én este nagyon jó volt Fradistának lenni.

Még tele tudnék í­rni néhány oldalt, ráadásul az előre eltervezett forgatókönyvből is sok minden kimaradt. Például Pölöskey esete, a „miért kellett ilyen helyzetbe hozni” tragikomédiáról, vagy az új igazolásunkról, aki az egyenlí­tő gólunk után úgy vezényelte a közönséget, mintha örök életében zöld-fehérben játszott volna. De már í­gy is átléptem a „szóhatárt”.

A fotelszurkolós jegyzetem befejezése azért visszatér a forgatókönyvhöz. Úgy este 10 óra körül hazazötykölődtünk Laudetur barátommal (azért kellemes két órás út volt). Ahogy hazaértem, a konyhai pulton apám három soros üzenete várt. Már í­rtam néhányszor, de az „öreg” 85 éves és hetvenöt éve szurkol a Fradinak. Úgy „engedett” el, hogy három ponttal térjek haza. A papí­rflecnin ezt állt: „Légy büszke arra, hogy Fradista vagy! Három pont, két meg nem adott büntető és egy tévesen meg nem adott gól. De győztünk!”

Percekig szorongattam a cetlit és akaratlanul is régen elvesztett barátom, Franczva Peti mondása járt az eszembe. Nagyon sok évvel ezelőtt (talán igaz sem volt), még a középiskolában, irodalomórán Szophoklész Antigonéját elemeztük, melyben van egy örök érvényű igazság az emberről, amit Peti egy kicsit „átköltött”:

„Sok van mi csodálatos, de a Fradinál nincs semmi csodálatosabb.”

– lalolib –