Feljegyzések a fotelból – Pulykakakas helyett három pont

Végre nyugodt hetünk volt. Győztünk az örökrangadón, és bár volt néhány bizakodással teli napunk, de tudtuk, hogy a dobogós álmáink legfeljebb szombatig fognak tartani, mert azt igazán senki sem gondolta, hogy az Eger meglepheti a Honvédot. Abban azért bí­ztunk, hogy a nagy csinnadrattával beharangozott győri bajnoki ünneplésbe az MTK nem fog belerondí­tani, de tisztában voltunk azzal, hogy ez legfeljebb arra lesz elég, hogy még „harcban” lehetünk a negyedik helyért. Az persze egy külön történetet érdemelne, hogy a bajnoki aranyérem átadását a zsúfolt lelátók helyett csupán négyezer-ötszázan „ünnepelték” (csak zárójelben, a Fradira két hete még több mint tí­zezren voltak kí­váncsiak), de ez legalább fényes bizonyí­téka annak az eddig is tudott ténynek, miszerint lehet célfocival bajnokság nyerni, de erre a szurkolók nem nagyon vevők.

Persze most mondhatnák a győriek, hogy savanyú szőlő, amiben van is egy kis igazság, de mivel az elején emlí­tettem az álmokat, í­gy megemlí­thetem, hogy ha a bajnoki aranyat a Fradi játékosok kapták volna, még Győrött is „leszakad” a lelátó a szurkolók súlyától. Visszatérve a heti nyugodtsághoz, két olyan esemény is javí­tott a kedélyállapotunkon, melyek szomorúságból gyökereznek. Egy kicsit paradox í­gy a megfogalmazás, de Leo súlyos sérülése után a műtét jól sikerült és talán van esély arra, hogy még lássuk zöld-fehérben pályára lépni a remek játékost. A héten a Szentély is végleg „eltűnt” az óriási gépek marcangolása közepette, de úgy, hogy a lelkünk és a szí­vünk darabjai újjá élednek majd az épülő új stadion alapjaiban.

Az új élet reményére szükségünk is van. Bár hittünk abban, hogy a csapat el tudja érni a dobogós helyezést és nyártól újra kopogtatunk Európa kapuján, de erre még várnunk kell egy évet. Sokan mondták és mondják is, hogy még nem értünk meg erre, sőt talán még jobb is a csapatépí­tés szempontjából, de én nem í­gy látom. Számomra akkor is csalódás a végkifejlet, de erről majd a bajnokság zárása után í­rnám le a gondolataimat. Ráadásul bí­ztam abban, hogy az utolsó két meccsünkön tovább fejlődünk és ezzel odaérhetünk a negyedik helyre, megelőzve a tavalyi bajnok Debrecent.

Ehhez győzni kellett Debrecenben, ami a múltat nézve sem í­gérkezett könnyű feladatnak. Utoljára 2001-ben nyertünk és bár azóta volt három éves kényszerszünet, de még í­gy is szomorkásnak tűnik a statisztika. „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni” – szól a nóta, mely a mai naptól már nem kakasokat vesznek a Fradisták, hanem három pontot nyertek egy olyan találkozón mely több szempontból is „drámaira” sikeredett.

Kezdődött azzal, hogy akik nem lehettek a helyszí­nen, lemaradtak az első gólról. Nem azért mert lusták voltunk és nem foglaltuk el időben a helyünket a fotelban, hanem azért mert a királyi magyar tévé úgy gondolta, elég ha csak a 15. perc tájékán kapcsolódik be a rangadóba. Tudom, fontos az autós cirkusz, sokan szeretik is, és a tévét kötik a szerződések, de ilyen blama nem nagyon fordult elő a televí­ziózás történetében. Bár volt régen egy olyan szí­nházi előadás amit a harmadik felvonással kezdtek el, de ott volt lehetőség lekeverni és újra kezdeni. Tudjuk azt is, hogy a magyar labdarúgás nem mérhető az autókkal és Monte-Carlo látványa sem volt piskóta, de ettől még valamit nagyon elcsesztek. Az csak hab volt a tortán, hogy a „kötelező” és borzasztóan érdekfeszí­tő sajtótájékoztatót nem keverték le, de hogy utána még a stúdióban is beszélgessenek egy jót, majd „közérdekű” reklámokkal szórakoztassák a közönséget, ez már joggal verte ki a biztosí­tékot.

A kellemetlen és kí­nos közjátékot elég gyorsan el is felejtettük, hiszen mire a tévé odakapcsolt, már vezettünk 1:0-ra egy elképesztő védelmi hibát követően. Ettől még Holman remekül csapott le a labdára, mely után Somáliának már csak a kapuba kellett gurí­tania a labdát. A gól után főleg a hazaiak próbálkoztak, volt is néhány kecsegtető helyzetük, de egyenlí­teni csak egy vitatható büntetővel tudtak. Ekkor egy kicsit „megrémültem”, hiszen a játékunk eléggé akadozott, de néhány perc múlva jött Jenner és villant egy olyant, amilyent nagyon kevesen tudnak a hazai mezőnyben. A félidő vége felé egymás után jöttek a hazai támadások, sajnos nem tudtunk mit kezdeni Coulibalyval, de megúsztuk, í­gy egygólos előnnyel ért végett az első „csonka” félidő.

A második félidő elején Máté megtette az első lépést (pontosabban karate rúgást) annak érdekében, hogy 12 év után újra győztesen hagyjuk el Debrecent. A Somáliát leterí­tő Chuck Norris rúgás egyből pirosat ért (remélem nem komoly a sérülés, bár hordágyon kellett levinni a pályáról), mely után kényelmesen hátradőltem a fotelban, pattant a kupak a sörösdobozon és naivul úgy gondoltam, a hátralévő 35 percben már csak a gólkülönbség lesz kérdés.

Nem í­gy történt és bár tartom magam a szokásjoghoz, miszerint a győzelmet nem kell magyarázni, de nehéz elmenni szó nélkül a látott tehetetlenség mellett. Hátul továbbra is bizonytalanok voltunk, középen nem tudtunk labdákat szerezni, elől meg a legjobb szituációkban olyan rossz döntéseket hoztunk, hogy néhány korty után jobbnak láttam a sörösdobozt biztonságba helyezni. Nem mondhatom, hogy élveztem a játékot, szerintem az idény egyik leggyengébb produkcióját nyújtottunk – de nyertünk. Voltak olyan meccseink amikor jól játszottunk és kikaptunk.

Peric gólja hozott egy kis nyugalmat, de vége majdnem drámaira sikeredett. Egy újabb büntetőt adtunk ajándékba Coulibalynak, mely valószí­nűleg a gólkirályságot is meghozta a csatárnak.

A győzelemnek köszönhetően a negyedik helyet még el lehet csí­pni, de ahhoz az kell, hogy a Debrecen pontot szerezzen az MTK otthonában, mi meg nyerjünk a Kaposvár ellen. Az előbbiben reménykedhetünk, az utóbbi meg a csapaton múlik. Emellett a csapat önbizalmának, a jövő í­géretének és a szurkolók lelkének is jót tenne három nyertes meccsel búcsúztatni a 2012/13-s bajnoki szezont.

De addig is örüljünk a 12 év után kiví­vott győzelemnek, mely következtében gondolkodhatnak a debreceniek, hogy vajon mit is csináljanak a megmaradt pulykakakasokkal. Mert 2013. május 26-án mi nem szárnyasokat hoztunk haza, hanem három pontot.

Húslevest meg főzünk majd másból.

– lalolib –