Bármennyire is eufórikus állapotban voltam a csütörtöki kupaszereplésünk után, ez a fajta önfeledt örömöt és lelkesedést szombat reggelre már a féltés váltotta fel. Egyből elkezdtem a különböző hírportálokon kutatásokat végezni, hátha találok valami kicsinyke kis utalást arra, hogy vajon Prukner mester mágnestábláján milyen csapat is fog szerepelni a Kaposvár ellen. Annak ellenére, hogy tudtam, a tanár úr nem híve az előzetes „fecsegésnek”, megpróbáltam saját magam megnyugtatása végett információkat találni. Nem találtam, így elkezdtem magamban okoskodni, ezzel is gátat szabva a kezdődő gyomorgörcsömnek.
Vajon a bajnokság vagy a nemzetközi szereplés a fontosabb? Vagy egyszerre mindkettő és akkor könnyen létrejöhet a népi bölcset a két székről meg a padról, mely minden kételkedő átka. De ha valaki elég bölcs, akkor egyszerűen kidobja a székeket, fog egy párnát és arra ül. Ha a nemzetközi szereplés a fontos, akkor néhány játékost pihentetni kell. Vagy csak félteni egy további sérüléstől mely csütörtök este óta ott motoszkál az izmokban. Abdi, Andrezinho és Jovanovics kapott rendesen, Libant le is kellett cserélni és ha lett volna rá lehetőség, akkor André is minden bizonnyal lebotorkált volna a pályáról. Összedrótozva még pályára lehet lépni Kaposvárott, de a számunka nagyon fontos EL visszavágón már nem biztos. Ha pedig kimaradnak azok, akik az újjá alakított Fradi törzsgárdájává vált néhány hét alatt, akkor magát a bajnoki bemutatkozást veszélyeztetjük. Nem egyszerű kérdés, rossz döntéssel pillanatok alatt porrá lehet zúzni azt az eufórikus állapotot, mely jelenleg a Fradi szurkolók jelentős részét áthatja.
Azt nem tudom, hogy a döntetlen ennek a rossz döntésnek-e a következménye, de tény, hogy nem nagyon sikeredett a bemutatkozás. Tompán, ötlettelenül játszottunk, azok akik csütörtökön remekeltek ma csak árnyékai voltak önmaguknak. Ezek után joggal tehetjük fel a kérdést, hogy vajon melyik az igazi Fradi? A legfájóbb az, hogy a tévés mizériák miatt csak kevesen láthatták a jó Fradit és biztos vagyok benne, ma sokan ültek le a képernyő elé és várták és folytatást. Azok meg biztosan csalódtak. Elnézést, hogy ismét 83 éves apámmal példálódzom, de már napok óta várta a meccset, hogy láthassa azt a Fradit, akit a csütörtöki mérkőzés után az egekig magasztaltam. Most meg széttárta a karját és értetlenül nézett rám: „ez meg most mi volt fiam?”. Túl okosat nem tudtam felelni, azzal próbáltam érvelni, hogy tartaléklángon játszottunk, hogy az ismételt nagy hőség miatt mindenki óvatosabban játszott és senki sem akart úgy járni, mint Jovanovics, hogy a számunka nagyon fontos visszavágó előtt megsérüljön.
Ezen túl mit is lehet még írni a mérkőzésről? Nem sokat. Az látszott, hogy a hazaiak felkészültek a játékunkból és őrző-védő szolgálatot rendeltek Abdi köré és mivel Jovanovics nem játszott, a jobb oldalunk teljesen hatástalannak bizonyult, így ki tudták kapcsolni Libant a játékból. Andrezinho is óvatosra vette, bár nála minden bizonnyal még érződött a csütörtöki terhelés, hiszen eleve sokat kihagyott a felkészülés során. Ehhez jött Ranilovic bakija a mérkőzés elején és ismét „futni” kellett az eredmény után. Furcsa fintora a játéknak, hogy utána volt bravúros védése, de a második kaposvári gól után sem jött ki határozottan, és ahhoz, hogy ne legyen túlságosan keserű a pirula, Otten bombája kellett, igaz azt meg a kaposvári kapus nézte el, és akkor még finoman fogalmaztam.
A bajnokságból még sok van hátra és nekünk csütörtökön Norvégiában nagyon fontos fellépésünk lesz. Ezek után sok függ attól, hogy mennyire tudjunk „kisimítani” az izmokat és mennyire tudunk felpörögni. Ha minden a „tervek” szerint alakul, akkor ez a kaposvári 2:2 csak egy állomás lesz, egy kellemetlen kirándulás, egy idegenben szerzett pont azon a hosszú úton mely a csapatra vár az elkövetkezendő hónapokban.
Maradjunk is ennyiben és felejtsük el örökre a két szék és a pad esetét. Ezt a népi bölcseletet nem nekünk találták ki.
– lalolib –
Vélemény, hozzászólás?