Feljegyzések a fotelból – Bevettük Moszkvát

Sokféle a szurkolók lélektana. Képes egyenes járatban a mennyek kapujáig repí­teni, de képes Dante poklát is megjáratni még azokkal is, akikért a szí­ve születése óta dobog. És ha ehhez hozzáadjuk, hogy az a bizonyos szí­v zöld-fehér, akkor az egészet nyugodtan szorozzuk meg öttel, majd az eredményt emeljük négyzetre és a végén még biztonság kedvéért duplázzuk is meg. Mert mi Fradisták ilyenek vagyunk. És ilyenek is voltunk, kortól, nemtől és a szomszéd tehenétől is függetlenül. Apám mesélte, hogy megboldogult és örök emlékű nagypapám odáig elment, hogy egy Budai 11-től elszenvedett Üllői úti vereség után ahogy zötykölődött haza vonattal, a fél csapatot megpróbálta eladni a környező falvaknak. Táncost, akit minden idők legjobb szélsőjének tartott, száz pengőért ajánlotta fel Foktőnek kifutófiúnak, Lázár tanár urat akinél a labda új életere kelt, meg Homokmégyre küldte pedellusnak. Másnap reggel meg szégyenében felöltötte az öltönyt és elbandukolt a templomba, pedig oda csak húsvétkor és karácsonykor járt. Mindez természetesen a szombati derbi kapcsán jutott az eszembe, amikor is a hangulatunk egy hullámveréshez hasonlí­tott, még szerencse, hogy hazánk nem határos tengerrel (valamikor még volt benne részünk), mert akkor cunami söpört volna végig az országon. De ahogy nagypapámnál, nálunk sem tartott sokáig Dante pokla, hétfőn már azon tanakodtunk, ha csütörtökön is nyerünk (szombaton nyertünk, mégis zúdult a cunami), akkor lehet módosí­tani az útirányt, amit meg is tetézhetünk egy „tankolással” is, mely után tényleg csak a csillagos ég szabhat határt…vagy az sem, mert mi szurkolók vagyunk, zöld-fehérek, és szenvedélyesek. Nagyon-nagyon szenvedélyesek. Sokan még Moszkvába is elutaztak, bí­ztak és reménykedtek, dacolva a kezdődő orosz téllel, melynek hatásairól néhány hí­res/hí­rhedt hadvezér tudna regélni egy keveset…amí­g befagyott a szája az összes muní­cióval együtt.

Az október végi Moszkva azért nem volt annyira hideg, plusz a csapat nem is engedte, hogy bárki is megfázzon a lelátón. Dibusz Dénesnek az ellenfél nem hagyta, de erről egy kicsivel később, vagyis inkább a végén, ott is csupa-csupa nagybetűvel. De ne szaladjunk annyira előre, van mondanivalónk bőven. És ha már annyit bí­belődtem a szurkolók és természetesen saját magam lelkivilágával, akkor legalább egy mondat erejéig emlékezzünk meg 1956-ról. 63 év múltán is bizsergető érzés volt, október 24-én győztesen hazajönni Moszkvából. Azóta nagyot változott a világ (bár a Volga környékén még lenne tennivaló), újfent barátok vagyunk, ráadásul Moszkvába régebben sem nyerni jártunk (voltak idők amikor inkább „útmutatásért”). Talán az Aranycsapatnak sikerült, és ha felütjük a Fradi történelemkönyvét, akkor tudjuk, hogy mi csak egyszer jártunk a Kreml környékén 1995-ben, akkor kikaptunk ugyan 2-1-re, de visszavágón az Üllői úton egy drámai meccsen sikerült a bravúr és a továbbjutás.

Miért ne sikerülhetne a jelenben is? – tettük fel a kérdést, de belül azért már egy döntetlennél is örömtáncot lejtettünk, főleg a Dózsa elleni derbin látottak után. Ami persze „csak” egy meccs volt és valószí­nűleg a fejekben már Moszkva lebegett, ráadásul még győztünk is, de a játéktól nagyon nem voltunk elragadtatva. És ha a lilák ellen nem ment, hogy a fenébe fog menni a CSZKA ellen? Rávághatnánk, hogy simán, de azért bármennyire is táncikálunk és „lálázunk” Gala – Freed from desire számára, egy jó nagy adag szerencse, és Dibusz kellett a sikerhez. Mégis van egy örök érvényű mondás, miszerint a győzelmet soha nem kell magyarázni (kifütyülni sem szabadna), ezért csak egyszer í­rom le amit mindannyian tudunk, hogy tegnap este elsősorban nem mi nyertünk, hanem az oroszok vesztettek – az utolsó két szó azért elég jól hangzik…

Rebrov mester nem sokat változtatott a szombati csapaton, egyedül Isael nem kezdett, helyette a középpálya védekező alakulatát erősí­tette meg Ihnatenkoval, ami egy 4-3-3-s felállást mutatott, de mivel Zubkovnak is inkább védekező feladata volt, í­gy valójában ez 4-4-2 lett, Tokmac-cal és Bolival elől, kiélezve a gyorsaságukból adódó kontrajáték lehetőségét. Nem is kezdődött rosszul, mintha az oroszok eleve úgy léptek volna pályára, hogy „ezeket” simán felfalja az orosz medve, nem kell itt megszakadni, majd lövünk egy-két gólt és elkezdhetik a felzárkózást a csoportban. Nagyot tévedtek a fiúk, de ez legyen az ő problémájuk. Mert az igaz, hogy első félidőben elég lehangoló volt a labdabirtoklási fölényük, helyzetük is volt szép számmal, még sem játszottunk alárendelt szerepet. És ha Tokmac és Boli egy kicsivel is jobban céloz/összpontosí­t, még vezethettünk is volna. Ettől függetlenül legboldogabbak akkor lettünk volna, ha nem az első, hanem a második félidőnek lett volna vége.

Pedig kár lett volna ha í­gy történik. Azt nem tudni, hogy vajon az oroszok kényelmesedtek el, vagy mi toltuk feljebb a védekezésünket, de a második 45 perc már sokkal jobban nézett ki. Sokkal, sokkal jobban. Már nálunk volt többet a labda, már mi tartózkodtunk többet az oroszok térfelén és főleg Isael beállí­tása után már technikai fölényben voltunk. Még akkor is, ha voltak percek amikor csak Dibusz bravúrjai és az oroszok teljesen bénasága segí­tett. Mégis jó volt nézni, mert bármennyire is fennkölt, de a 70. perctől benne volt, hogy végül is mi találunk be. Az utolsó 10 perc már egyértelműen a miénk volt, a győztes gólt is „majdnem” remekül időzí­tettük, bár ha a játékosok gondoltak volna a szurkolók ideg és vérnyomás gondjaira, akkor még néhány percet várhattak volna.

De nem lehetett. Jött a 87. perc, a varázslat perce, egy pillanat, négy remek mozdulat, Sigér-Isael-Zubkov, majd a végállomás Varga aki néhány perce állt be és minden addigi kétely és „derbi-gond” eltűnt a moszkvai éjszakában, felváltva a győztes örömére. Még 5 perc hosszabbí­tás, benne egy Haratin „szóló” mely sárga lapot ért, de ki törődik már ilyen apróságokkal, bevettük Moszkvát, ahová oly sokáig csak azért jártunk, hogy a szőnyeg szélén tipródjunk, vagy jóváhagyjuk, hogy 63 évvel ezelőtt, október 24-én szovjet tankok vegyék körbe az Országházat. Az már történelem, a tegnapi sikerünk meg a jelen. Mely nem volt egy tündérmese, voltak benne zökkenők és kellett hozzá az orosz gőg is, de a történelmet nem lehet visszafelé olvasni, itt a vége számí­t, a győzelem zamata. Ezek után nem nehéz bevallani, hogy legfeljebb egy lyukas kopejkát adtam volna a pontszerzésre, í­gy nem marad más mint a „bűnbánat”, de ahogy az elején í­rtam, csak egy szurkoló vagyok, aki egy „komisz poétát játszottam, ki lángra nyúl, remél és szeret”.

Amit az elején í­gértem, most teljesí­tem. DIBUSZ DÉNES, csupa-csupa nagybetűvel. Amit Dini tegnap teljesí­tett az csillagos ötöst és három pontot ért. Kellettek hozzá a társak is, Blazic-Botka-Haratin hármas munkabí­rása, Boli és Tokmac lendülete, Isael trükközései és a végén Varga pontos érkezése. Hogy voltak hibák is szép számmal, hogy néha csak a jó tündér mentett meg minket a góloktól? Erről is kell szólni, de nem most és nem itt. Mert aki tud kritizálni (és mi Fradi szurkolók tudunk!), akkor tudjunk tapsolni is. Mert ebben is jók vagyunk.

Bevettük Moszkvát. Most két napig más nem is számí­t. A többi már történelem.