Európa Liga
Feljegyzések a fotelból – A sors fintora
Nehezen jött álom a szememre. Pedig a hazafelé tartó közel kétórás útnak elegendőnek kellett volna lennie, hogy kitisztuljon az agyam, hogy leszálljak az érzelmek hullámvasútjáról. Utólag belegondolva, lehet, hogy nem is akartam nagytakarításba fogni, jó volt visszaidézni a mérkőzés pillanatait még akkor is, ha a mámoros ünneplésbe belerondított a sors és visszakérte az aprópénzt. Nem voltam dühös rá. Azt már megtanultam, hogy a sors egy szemvillanás alatt kibillentheti a mérleg nyelvét. Hiába tölt el minket mérhetetlen boldogság az egyik pillanatban, attól még a következő tele lehet keserűséggel. A kérdés azért ott motoszkált a fejemben, hogy vajon miért tegnap este kérte vissza azt, amit az elmúlt hónapokban elég bőkezűen osztogatott. Várhatott volna még néhány hetet, sőt ha zöld-fehér szíve lenne, kiböjtölhette volna ezt az évet. De sajnos ez nem kívánságműsor, a számlát tegnap este, a 96. percben tolta a szemünk elé. Elkerülhető lett volna? Persze. Ha Isael belövi az első büntetőt, ha Civicet nem állítják ki és ezért nem kapunk még egy „büntető” percet, vagy ha a spanyol csatár a kapunk helyett a stadion eredményjelzőjét találja telibe. Ez a sok „ha” felsorolva is magyarázkodásnak tűnik, de nem tehetek róla, valahogy mégis csak el kéne aludni, péntek reggel meg kiugrani az ágyból, csettinteni az ujjunkkal, mert a sors hiába fintorgott, hiába kérte vissza aprót, mégis csak egy remek estén vagyunk túl, egy olyan mérkőzésen melyre még büszkék is lehetünk, és ha 5 forduló után ránézünk a tabellára és azt látjuk, hogy még mindig van esélyünk a továbblépésre, akkor mosolyogni kell és nem mérgelődni. Mert ha július elején bárki azt mondja, hogy decemberben a továbbjutásért lépünk pályára, bármennyire is zöld-fehér a szívünk, csak kedvesen mosolygunk, megköszönjük a bizalmat, de belül érezzük, hogy az álmoknak is vannak határai. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kétely nélkül
Ha a hetvenes években Luis Bunuel spanyol rendező előre látott volna a jövőbe, akkor a zseniális filmjében nem a burzsoáziát címkézi fel a „diszkrét bájjal”, hanem a történelmet, azon belül is azt a két hétet, melyben a magyar rekordbajnok október 24-én és november 7-én mérkőzött meg az orosz (szovjet) CSZKA Moszkvával. Október 24 jelentőségét, a szovjet tankok bevonulását Pestre nem nagyon kell magyarázni. November 7-vel már más a helyzet, azt a jelen történelemkönyvei és főleg a piros betűs ünnepek már hanyagolják, arról főleg azok tudnak mesélni akik éltek és átélték az átkos rendszert. A sors dupla fintora, hogy november 7-e valójában október 25-e (akkoriban naptárban is mást használtak a szovjetek), de ennek történelmi vonzatait már tényleg nem akarom ecsetelni. Ami miatt eszembe jutott az egész kettősség, benne Bunuel zseniális filmjével, a tegnap késő esti (vidékiként éljen a hétköznapi, 21 órás kezdés!) EL-mérkőzés „utcai történései”, ahol néhány feketébe öltözött, maszkos orosz próbálta eljátszani a száz évvel ezelőtti szentpétervári eseményeket, volt is egy kis bunyó, meg rendőrségi felvonulás „lovaskatonákkal”, de szerencsére a túlerő most a mi oldalunkon állt. Ebből az élményből kimaradtunk, de voltak olyan szurkolótársaink, akik a részesei voltak az ütközetnek, ami egy kissé fel is hevítette a kezdés előtti hangulatot az agorában, majd a lelátón is, mert elég sokszor csendült fel a mára már legendássá váló „Ruszkik haza!” és ha az élőképek szerkesztőiben felrémlett volna a rendszerváltás, a forradalmi zászlónk mellé egy „tavárisi konyec” (oroszul nem vállalom a leírást, biztosan sokan emlékeztek a plakátra) molinót is felcsempészhettek volna a lelátóra. Ráadásul annak dupla jelentése is lett volna, hiszen ha a CSZKA nem tud győzni az Üllői úton, akkor „első kalaposság” ide vagy oda, bizony elszállnak a továbbjutás esélyei. Miközben a legkisebb koefficiens értékkel rendelkező Ferencváros meg egy győzelemmel nagyon közel került volna a második helyhez. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Bevettük Moszkvát
Sokféle a szurkolók lélektana. Képes egyenes járatban a mennyek kapujáig repíteni, de képes Dante poklát is megjáratni még azokkal is, akikért a szíve születése óta dobog. És ha ehhez hozzáadjuk, hogy az a bizonyos szív zöld-fehér, akkor az egészet nyugodtan szorozzuk meg öttel, majd az eredményt emeljük négyzetre és a végén még biztonság kedvéért duplázzuk is meg. Mert mi Fradisták ilyenek vagyunk. És ilyenek is voltunk, kortól, nemtől és a szomszéd tehenétől is függetlenül. Apám mesélte, hogy megboldogult és örök emlékű nagypapám odáig elment, hogy egy Budai 11-től elszenvedett Üllői úti vereség után ahogy zötykölődött haza vonattal, a fél csapatot megpróbálta eladni a környező falvaknak. Táncost, akit minden idők legjobb szélsőjének tartott, száz pengőért ajánlotta fel Foktőnek kifutófiúnak, Lázár tanár urat akinél a labda új életere kelt, meg Homokmégyre küldte pedellusnak. Másnap reggel meg szégyenében felöltötte az öltönyt és elbandukolt a templomba, pedig oda csak húsvétkor és karácsonykor járt. Mindez természetesen a szombati derbi kapcsán jutott az eszembe, amikor is a hangulatunk egy hullámveréshez hasonlított, még szerencse, hogy hazánk nem határos tengerrel (valamikor még volt benne részünk), mert akkor cunami söpört volna végig az országon. De ahogy nagypapámnál, nálunk sem tartott sokáig Dante pokla, hétfőn már azon tanakodtunk, ha csütörtökön is nyerünk (szombaton nyertünk, mégis zúdult a cunami), akkor lehet módosítani az útirányt, amit meg is tetézhetünk egy „tankolással” is, mely után tényleg csak a csillagos ég szabhat határt…vagy az sem, mert mi szurkolók vagyunk, zöld-fehérek, és szenvedélyesek. Nagyon-nagyon szenvedélyesek. Sokan még Moszkvába is elutaztak, bíztak és reménykedtek, dacolva a kezdődő orosz téllel, melynek hatásairól néhány híres/hírhedt hadvezér tudna regélni egy keveset…amíg befagyott a szája az összes munícióval együtt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Európa Liga csoportkör: CSZKA Moszkva – Ferencváros
Eddig négy alkalommal találkoztunk a moszkvai csapattal, melyből kettő volt tétmérkőzés 1994-ben, a KEK sorozat keretében. Az első találkozón Moszkvában 2-1-ra a CSZKA nyert, de jött az Üllői úti visszavágó 1994. szeptember 29-én, mely drámai csatában, büntetőrúgásokkal dőlt el a javunkra: Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Szintkülönbség
Egy, a felhőkarcolók árnyékában megbúvó Manhattan-i graffiti szerint aki edzésképpen fel szeretni futni bármelyik égig magasodó toronyház tetőteraszára először mindig nézze meg, hogy valójában hány emeletes, nehogy kellemetlen meglepetésben legyen része. Ennek is van ellentéte, ott van Sziszüphosz király története a kőszikláról, mely az akarat és az emberi teljesítőképesség csodás története és bár végül a sziklatömb „győz”, a történet évezredek óta példa arról, hogy soha, de soha nem szabad feladni, legyen bármennyire is sziszifuszi a feladat. Az igazság a felhőkarcolók és a kőtömb között valahol középen van, néha kell az óvatosság, néha tudni kell hol a helyünk, de feladni mégsem szabad soha. Tegnap este, amikor 11 óra magasságában az M6-s autópályán robogtunk hazafele a szokásosnál csendesebb hangulatban, ez a két, egymástól teljesen különböző „történet” ötlött fel és bár próbáltam elhessegetni a belőlük szűrődő tanulságokat, de azok nem csak az autóban, de egész éjjel ott motoszkáltak a fejemben. Hiszen a szívem bármennyire is hitt abban, hogy a mai jegyzet címe „háromból három” is lehet, de belül éreztem és tudtam is, hogy a mostani Ludogorec már nem az a csapat, akit a nyáron oda-vissza vertünk ki a BL-selejtezőből. Akkor az igazi ünnep volt, egy út biztató kezdete, megágyazva a végső célnak, a csoportkörnek, melyre már 15 éve vártunk epekedve. Arra még a néha túlagyalt gondolataim sem számoltak, hogy ilyen simán, valójában minden erőlködés nélkül kapjunk egy hármast úgy, hogy közel 50 percig emberelőnyben játszhattunk. Mert így egy kicsit kínos még akkor is, ha a két csapat nemzetközi kupákban való eredményessége és anyagi lehetősége a bolgár bajnok felé billentik a mérleg nyelvét. Nekünk marad a dicsőséges múlt, de azt nem elég csak olvasgatni, abból építkezni is kéne, és a feladat előtt nem az emeletek számát nézegetni, hanem fogni a kősziklát és megpróbálni a lehetetlent. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Tűz és jég dala
Az ókori Mezopotámiában az asszír katonák amint bekerülnek a seregbe, fát ültetnek, majd mindennap átugorják a helyet, ahová a magot ültették. A magból hajtás lesz, s ők azt is átugorják. A hajtásból növény nő, és ők átugranak fölötte. Lassacskán megnő a fa, és a harcosoknak egyre nagyobbat kell ugraniuk. Türelemmel, odaadással készülnek az akadályok leküzdésére. Az csak a következőkben fog eldőlni, hogy tegnap este Barcelonában átugrott fa mekkorára is nőtt, de küzdésből, játékból és szervezettségből jelesre vizsgáztak Rebrov „fiai” és egy varázslatos estét szereztek a zöld-fehér színek szerelmeseinek. Ahogy 15 éve ezelőtt Budapesten, a sokkal nagyobb játékerőt képviselő Feyenoord ellen tették Lipcsei Petiék. A történelem elég sűrűn ismétli önmagát, tegnap amikor éjfél magasságában örömittasan hallgattam Nyilasi Tibi értékelését az Espanyol elleni döntetlenről úgy villantak át rajtam a 2004-s mérkőzés eseményei mintha egy gömbvillám csapott volna belém. Akkor is vezettünk egy nagyszerű első félidő után, akkor is a második 45 perc közepén már csak az akarat és küzdés vitte előre a szíveket, de ahogy az asszír harcosok, akkor is és tegnap is átugortuk az egyre magasabbra növő fát. Nem volt egy könnyű feladat, de ha már 15 évet kellett várnunk az újabb csoportkörre, bizsergető érzés volt végigélni annak minden pillanatát. Mely olyan volt mint George R. R. Martin Tűz és Jég dala, benne minden, amiért szeretjük a labdarúgást és imádjuk a Ferencvárost. Voltunk tűz, eljártuk a Sárkányok táncát, átéltük a Kardok viharát, de voltunk jég is, és bár nekünk csak 20 percig tartott a „hosszú éjszaka”, nagyon közelgett a tél, és nem sok hiányzott, hogy az Éjkirály jéggé változtassa azt, amiért addig nagyon keményen megküzdöttünk. A különbség annyi, hogy Rebrov mester annál sokkal jobb „író” mint a Game of Thrones alkotói, akiknek sikerült annyira elrontani a Tűz és jég dal utolsó évadját, hogy a rajongók (köztük én is) újraforgatást követeltek. Nekem most nem kell petíciót aláírnom, csak le kell pergetni a szemem előtt a tegnapi 90+4 percet , újra átélve annak minden egyes másodpercét. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Csoportkör és hullámvasút
Van egy mondás, mely szerint a siker az, amikor a tehetség találkozik a lehetőséggel. Csak az a lehetőség ritkán jön el, de akkor nagyon készen kell lenni rá. A Ferencváros 15 évet várt erre a lehetőségre és ha megnézzük honnan indultunk, milyen buktatókon vezetett idáig az út, akkor megértjük, miért is volt álmaink netovábbja a csoportkör. 2004 őszén amikor Tőzsér 30-ról bebombázta a szabadrúgást a Feyenoord kapujába (Babos még sorfalat sem állított) nem gondoltuk, hogy két év és minden egy „irányított” tollvonással szertefoszlik. Három év kínszenvedés után meg volt itt minden, csak stabilitás és foci nem, jöttek mentek a tulajok, a szélhámosok, a konténer játékosok és akkoriban már annak is örültünk, ha a 89. percben valaki megpróbálkozott a kapura lövéssel. Most meg beléptünk azon az ajtón mely a legendás történelmünk okán mindig is nyitva állt, csak az a fránya küszöb 15 éven át folyamatosan elgáncsolt, vagy nemes egyszerűséggel saját magunkat rúgtuk hátsó fertályon. Tegnap este is rezgett a léc, de néhány órát aludva a történtekre érdekel ez bárkit is? Szabad most mérleget vonni, felsorolni a hibákat, az infarktust okozó labdaeladásokat, az elszalasztott lehetőségeket? Vagy dőljünk hátra, hunyjuk be a szemünket és idézzük fel a góljainkat és a mérkőzés utáni fiesztát? Vagy nyissuk ki a „gúgli” térképet és barangoljunk a leendő ellenfelek útvonalán? Ma reggel bármit megtehetünk, még kritizálhatunk is ha úgy esik jó a lelkünknek, de a lábunkat is belelógathatjuk egy lavórba miközben azt hisszük, hogy az Adria partján, egy árnyas pálmafa alatt áldozunk a semmittevésnek. Megtehetjük azt is, hogy elutazunk Ohio-ba, és felülünk a Cedar Point park lélegzetelállító hullámvasútjára, a Valravn-ra. És ez már nem csak képzelet, hanem a tegnap esti valóság. Ohio behelyettesítve Budapesttel, a Cedar Point a Szentéllyel, a Valravn pedig a Süduva elleni Play-off meccsünkkel. Mert bizony az igazi hullámvasút volt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Veszélyes döntetlen?
Amikor kiderült, hogy a litván bajnokot sodorta felénk a szél, az első gondolatunk az volt, hogy innentől már biztos a csoportkör. Még a Dinamo elleni visszavágó előtt voltunk, fél szemmel a BL-re kacsintottunk, árgus szemekkel figyeltük a norvég bajnokot, miközben a Süduva két győztes meccsen kiverte azt a Maccabit, akik tavaly minket „tréfáltak” meg. Azóta persze sokat változott a Maccabi ereje, de papíron még így is ötször annyit értek mint a litvánok. Bár a számok néha fejtetőre állnak, de az ötszörös szorzó a mi esetünkben a Dinamo ellen bejött, a visszavágó második félidejében – még ha fájdalmas is leírni -, de kivégeztek minket. Ezután már egy kicsit árnyaltabban néztünk a Süduva játékerejére, érték ide vagy oda, az elmúlt három évben mégis csak eljutottak a play-off körig, mi meg sorra elvéreztünk az első vagy a második körben. Azt nem néztem meg, hogy az a bizonyos „ötszörös szorzó” mikor szokott fejre állni, de minden bizonnyal ritkán és ezen esetek szokták a kivételeket erősíteni. Ettől függetlenül ahogy teltek az órák egyre bizonytalanabbá váltunk, elmúlt a magabiztosság, Rebrov mester is 50-50%-ról beszélt, melyben a kötelező egyensúly érzésén túl benne lehetett a Dinamo ellen pofon és talán még a Rákóczi elleni gólképtelenségünk is. Azt tudtuk a litvánokról, hogy általában 8-9 emberrel védekeznek, a buszokkal elfoglalják a saját térfelüket és megpróbálnak gyors kontrákkal operálni. Ennyi csupán a taktika, de elnézve az eredményeket, eddig hasznosnak tűnt. Vajon ellenünk is ezt fogják játszani? Vajon a csatáraink képesek leszek a góllövő csukát felhúzni, vajon az eltűnő (eligazolt) kreativitást valahogy vissza lehet csempészni a játékunkba? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Európa-Liga beharangozó: FK Suduva
Az egyik áhított ajtó becsukódott ugyan (jelenleg még ez a realitás), de egy másikat jó nagyra tártak. Az Európa-Liga csoportkörbe jutásra 15 év után újra van esélyünk, a sorsolás a FK Süduva-t sodorta elénk. Nem lebecsülve a litván focit, de az erőviszonyok alapján nekünk áll a zászló, bár túl sok összehasonlítási alapunk azért nincs. Sőt, ha azt vesszük, hogy a Süduva már háromszor jutott el az EL-csoportkör „határáig” (Play-off), nekünk meg az elmúlt években általában a második kör után befejeződtek a küzdelmek, egy kicsivel árnyaltabb a kép. De ezen túl mit is kell tudnunk az FK Süduva múltjáról és erejéről? Őszintén bevallva, még Litvániáról sem tudnék néhány mondatnál többet mondani. Balti állam, mely tagja az EU-nak, Vilnius a fővárosa. Történelmi ismeretem sem döntöget csúcsukat, egy néhány napja látott dokumentumfilm miatt tudom, hogy a napóleoni háborúk után került orosz fennhatóság alá, majd a II. Világháború alatt Sztálin megszállta és közel 50 évig a Szovjetunió része volt, megszenvedve annak minden önkényét. Az FC Süduváról még ennyit sem tudok, de hála testvéroldalunknak (üllöi129.hu), keresgélnem sem kell az internet adatbázisaiban, mert ők összeszedtek mindent, így csak oda kell kattintani, és máris feltárul elénk a tavalyi litván bajnok története és jelenlegi csapatának összetétele, mely hozzánk hasonlóan főleg légiósokból áll. De ha már történelmet említettünk és átfutottuk az FC Süduváról írtakat, akkor néhány bekezdés erejéig emlékezzünk a Ferencváros UEFA Kupa és az Európa Liga sorozatban elért eredményeire is. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Megpattanó remények
Ha nincs hosszabbítás és ha nincs az az átkozott megpattanó labda, ma más történetet írunk. Egy sokkal boldogabbat, egy sokkal felszabadultabbat és főleg egy sokkal reménytelibbet. Talán még mindig ott ünneplünk az arénában, talán addig szürcsöljük mámorosan a hideg sört, amíg a hordók teljesen kiapadnak. De valami közbeszólt, valami földön túli erő úgy érezte, még nincs itt az alkalom, hogy a Ferencváros és a magyar labdarúgás megtegye az első, örömteli lépést. Pedig az egész héten benne volt a levegőben. Sokan – köztük én is – sokáig vívódtam, hogy egyáltalán a helyszínen szurkoljak-e. Hétköznap, másnap munka, plusz több mint 200 km autózás, melyhez jött az elmúlt évek elég lehangoló nemzetközi szereplése. Egyik sem volt csábító, de mégis csak motoszkált bennem a zöld „kisördög”, hogy gyerünk csak, ne a kényelmes fotel biztonságában ücsörögjem végig a 90 percet. Laudetur barátomat sem kellett noszogatni, reményeink szerint mégis csak jól igazoltunk és bár néhány hét (vagy néhány nap) valószínűleg nem volt elég az újak beépítésére, és a VB miatt annyira nem is voltam kiéhezve a kerek pöttyös látványára, de hát a Fradi az mégis csak Fradi, a Szentély meg „csak” 120 km-re van és nem több ezerre mint bármelyik orosz stadion. Ráadásul ott hiába játszanak „átkozottul” jó meccseket és bűvölhetik a labdát bemutatva az igazi foci szépségét, nekünk mégis csak a Fradi testesíti meg azt, ami olyan megmagyarázhatatlan szorongást és feszültséget okozott a mérkőzés lefújása után, amit még a közelgő VB-döntő sem tud überelni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
