Feljegyzések a fotelból – csalódás a Szentélyben

Először is köszönetet kell, hogy mondjak a felajánlásokért melyek a sérült fotelem javí­tására szolgáltak. Volt nagylelkű, aki egyből megjaví­totta volna, de az egyik kedves szerkesztőtársam azzal az ötlettel állt elő, hogy nagyapámhoz hasonlóan, ha vonattal felcipelem a fotelt, a javí­tás költségeit ő fogja fedezni.

Természetesen meghatódva fogadtam a felajánlást, és mivel a gazdasági válság egy kicsit megtépázva anyagi lehetőségeimet, az ingyen javí­ttatás jól jött volna, de sajnos a technika ördöge közbeszólt, mivel városunkban megszűnt a vonatközlekedés.

Bár az elmúlt héten nem forgott veszélyben a fotel egészségi állapota (legfeljebb az enyém), ettől függetlenül a teljes renoválás mellett döntöttem. Vajon mit tehet egy fotelszurkoló, ha elfogy alóla a fotel? Természetesen azt, ami eleve a kötelessége lenne, átköltözteti önmagát a Szentélybe. Hat évet vártam rá. Most nem mesélem el az okokat, talán majd egyszer, egy másik bejegyzés kapcsán, mert egyrészt nem akarom a régi sebeket feltépni, másrészt oly hosszú volt az eltelt idő, hogy már azok már a feledés homályába merültek.

Egy biztos, ha nem a Szentélyben nézem végig a Paks elleni mérkőzést, akkor a fotelem biztos, hogy végérvényesen jobblétre szenderült volna. Nem az öröm végzett volna vele, hanem a méreg, a csalódás. Mert amit a Nyí­rség elleni vereség után éreztem, az bánat volt csupán, de a mostani már sokkal több.

Nem azért, mert ott voltam, mert hat év után voltam ott és ezért elvártam a győzelmet (mellesleg tényleg el is vártam!), hanem mert a tegnapi játékban semmi olyant nem lehetett felfedezni, mely igazán a focira emlékeztetett. Szakmai értékelésbe továbbra sem megyek bele, mert mint szurkoló biztos elvakultan látom. Mi a jót nagyon jónak, a rosszat, nagyon rossznak látjuk, a bí­rót csalónak, az ellenfelet ellenségnek. Nincs is ezzel gond, amí­g megfelelő vágányok között tudjuk tartani a vonatot.

Ahogy feljebb í­rtam, ez most nehéz, hiszen a sí­neket felszedték és ahogy a fotelemet sem tudtam emiatt felcipelni javí­ttatni, í­gy a csalódásom is szabad utat kapott.

Értetlenkedek és inkább csak kérdéseket teszek fel, válaszok nélkül. Vajon miért kellett a Ligakupa mérkőzéseken sem remeklő Rósa Dinivel kezdeni? Vajon miért kellett a szerdán meccsező, majd egy napot repülőző jamaikai srácokat végig a pályán tartani, mikor Morrison úgy a 50.perctől kezdve már csak lézengett a pályán. Vajon hogyan történhet meg hazai pályán, hogy a vezető gól után megijed a csapat és nem döngöli földbe az ellenfelet, hanem félénk nyusziként visszahúzódik? Vajon mi van Ferenczi Pistával és Ashmore-ral? Kérdések egymás után, keresném is rá a válaszokat, de egyenlőre bűnbakot még véletlenül sem akarok találni, mert meggyőződésem, hogy még nem is szabad.

Rajtunk szurkolókon most sem múlt. Hat év után a játéktól függetlenül remekül éreztem magam, a hangom is elment a végére, nagyon jó érzés volt találkozni az „ismeretlen barátokkal”, jó volt nagyot szippantani a Szentély varázslatos illatából.

Még jobb lett volna, ha a mérkőzés után az ünneplés lehetőségét is megkaphattam volna. Telhetetlen vagyok? Nem hinném, csak tegnap egy olyan csapat vett el tőlünk két pontot, mely igazából nem csinált semmi különlegeset, a durvaságon kí­vül. Hozni kellett volna a meccset, ezzel simán letörölhettük volna a múlt heti bánatot az arcokról és újra mosolygós és reménykedő Fradistaként hagytuk volna el a Szentélyt. Ehelyett volt fütty a végén, és a bánat helyett keserűség jelent meg az arcokon.

Meddig fog ez tartani? Múlt héten azt í­rtam, kisiklott a vonat, de nem sérült meg senki, mert van bennünk annyi erő és lendület, hogy visszaemeljük a vonatot, hogy tovább tudja folytatni a menetelést. Csak nem számoltunk azzal, hogy bizony nem egy vagon siklott ki, hanem sokkal több és még a masiniszta sem tudja, vajon hogyan kell összerakni.

Tán cseréljük le a masinisztát vagy talán az egész vonatot? Nem, szó nincs erről, még akkor sem, ha most sokan hasonlókat éreznek. Jobban és többet kell dolgozni, hogy a kisiklott vonatunkat vissza tudjuk rakni a vágányokra.

Mert bí­zom benne, hogy a csapat nem jár úgy, mint én, hogy már a vágányok is fel vannak szedve és hiába szerettem volna teljesí­teni szerkesztőtársam kérését, a fotelem otthon marad. Sérülten, egy kicsit magányosan, de még bí­zva abban, hogy még számára is el fognak jönni a szebb napok!

Vajon ki tudjuk ezt várni?

(Lalolib)