Feljegyzések a fotelból – Elűztük az átkot!

Attól nem tartottam, hogy szerkesztőtársam betartja a kedden megjelent „A második forduló átka” cí­mű jegyzetem utáni kommentben tett í­géretét, és egy esetleges vereség után, mint lefejezett fotelszurkoló ülök a gép elé és úgy próbálom valahogy kimagyarázni az előre jósolt átkot. Egyrészt barátok között nem nagyon jellemző a nyaktiló, azt a műfajt inkább a japán szamurájok és a középkori hóhérok űzték előszeretettel, és nem a Fradi érzelmű szurkolók. Másrészt azért – egy kicsiny féltéssel fűszerezve -, mert bí­ztam a csapatban, és bí­ztam abban, hogy sikerül az első fordulóban kialakulni látszó játékot tovább finomí­tani és győztesen elhagyni a kecskeméti pályát.

Ahol a múltban azért értek minket kellemetlen, sőt méltatlan pillanatok. Elég, ha csak az NB2-ben elszenvedett 4:0-ás vereségre gondolunk, de a tavalyi 3:1-es zakót sem zártuk el a kellemes emlékein közé. Ehhez jött még a keddi í­rásomban emleget elátkozott második fordulók kí­sértete, amikor is remek kezdés után hidegzuhanyként jöttek a vereségek. Ennyi már éppen elég lett volna a totális aggodalom elhatalmasodásához, és bár minden idegszálammal megpróbáltam elhessegetni a negatí­v gondolatokat, belül azt éreztem, hogy a mérkőzés után a fejem továbbra is nyakamon fog tornyosulni.

Pedig voltak olyan pillanatok, amikor a legkülönbözőbb elméleteket gyártottam annak érdekében, hogy a végén kegyelmet kapjak. Mert, ahogy Prukner László tárgyilagosan nyilatkozta a mérkőzés után, nem játszottunk jól, ráadásul a hazaiak előtt sokkal több lehetőség volt a gólszerzésre, mint nálunk. Igaz, nálunk játszott Rósa Dini és Abdi, akik előtt nem lehetőség volt, hanem mindketten egy olyan szituációt oldottak meg hibátlanul, amit csak kivételes képességű játékosok tudnak. Dini az elmúlt szezonban kapott hideget és meleget is, sokan simán kiüldözték volna a csapatból, de úgy látszik Prukner Lászlónál ismét megtalálta önmagát. Abdiról eddig is tudtuk, hogy nehezen kezelhető és nem nagyon szeret dolgozni, de tudjuk róla azt is, hogy olyan megmozdulásokra képes, mely után a Fradi tábor a mennybe megy. Gólja parádés teljesí­tmény volt, a lövés előtt, ahogy levette és amilyen bokamozdulattal ellőtte a labdát, arra nagyon kevesen képesek a magyar bajnoki mezőnyben.

A fentieken túl nehéz egy olyan győzelemről í­rni, amit egy kis szerencsével szereztünk meg. Egyrészt illetlenség lenne most néhány játékosról lehúzni a vizes lepedőt, másrészt mivel megtörtük az átkot, igazából nincs is kedvem ahhoz, hogy most elkezdjek itt okoskodni. Hallva Prukner tanár úr nyilatkozatát, nincs kétségem afelől, hogy a szakmai vezetés le fogja szűrni a tanulságokat és már a jövő héten azon fog dolgozni, hogy a Honvéd ellen kiküszöbölve a hibákat, egy még jobb Fradi lépjen a pályára. Bár mindenki szép játékot vár, de tegyük a kezünket a szí­vünkre: szombaton este 10 óra tájékában érdekelt valakit a szép játék? Mert engem nem nagyon. A lefújás pillanatában egy olyan csatakiáltás szakadt fel bennem, hogy a szomszéd blökije már biztos Kalocsa határába kóborol, és azon morfondí­rozik, hogy vajon melyik irányba menjen világnak.

Valószí­nűleg Kecskeméten még több kutyus indult világnak. Mert amit a tábor produkált az egész meccsen, az minden tiszteletet és dicséretet megérdemel. Már talán frázis, hogy a közönség a 12. játékos, de szombaton este, nagyon az volt! Amikor görcsöltünk, amikor képtelenek voltunk Tököli Attilát tartani (Töki ma is bizonyí­totta, hogy még harmincon túl is a legjobb magyar csatár), amikor nem találtuk a ritmust, a közönség segí­tett, a közönség feloldotta a görcsöket, a közönség hangja és ereje megzavarta a kecskeméti csatárokat. Tököli góljához is kellett a Csizmadia-Ranilovic páros bakija, ha azt nem hozzák össze, Urbányi már a félidőben világgá szalad a megriadt kecskeméti kutyusokkal együtt.

Egy ilyen szerencsésnek mondható győzelem után talán furcsa ilyent mondani, de szombaton ismét jó volt Fradistának lenni. Nem játszottunk jól, de küzdöttünk, hajtottunk, felszántottuk a pályát, mindezt azért úgy, hogy volt benne tervszerűség, és voltak benne olyan egyéni teljesí­tmények, melyek mindig át tudták lendí­teni a csapatot a holtponton. A hibája ellenére Ranilovic jól védett, fiatal kora miatt, nagyon hosszú időre megoldhatja a kapusgondjainkat. Tutoric is visszanyerte tavaszi formáját, és a védelem oszlopa volt, oroszlánként harcolt, de ő ma nem volt fogatlan. Ahogy a Rósa-Heinz-Abdi hármas sem, rajtuk látszik, hogy nagyon értik ezt a játékot, és főleg egymást.

Néhány perccel a lefújás után már testvéroldalunkon, az üllöi129-en már megjelent a hí­r: 100%! Tudom, ahogy a barátaink is tudják, ez bár „tényálladék”, de azért senkit sem varázsoljon el. Messze vagyunk ahhoz, hogy ezt az értékét igazi tartalommal is meg tudjuk tölteni. Az esély meg van rá, mert olyan játékosok alkotják a jelenlegi Ferencvárost, akik nagyon akarják a sikert. A következő állomásra sem kell sokat várni, mert jövő héten a Honvédot fogadjuk. A csapatnak köszönhetően a fotelszurkoló sem panaszkodhat, mert bármennyire is károgott a második forduló átkáról, nem kellett hivatalos ördögűzőket fogadnia a feloldozáshoz, és még a feje is a nyakán maradt. Most már bevallhatom férfiasan, a mérkőzés előtt azért aggódtam.

Fej nélkül mégis csak nehéz lenne jövő vasárnap a Szentélyben beleharsogni a pesti éjszakába, hogy Hajrá Fradi! Hajrá fiúk, mert fő a győzelem!

– lalolib –