Feljegyzések a fotelból – Fejetlen fejes a gödörbe

Nem is tudom hol is kezdjem. Vagy talán azzal tennék jót mindenkinek ha hallgatnék, ha egy kis időre szüneteltetném a fotelt, mert ennek í­gy semmi értelme. Hétről hétre í­rni a megaláztatásról, hétről hétre magyarázni a magyarázatlant, nagyon hálatlan feladat. És méltatlan is egy olyan honlapon ezt közzé tenni, ahol a Ferencváros dicsőséges múltjának szinte minden apró rezdülése feldolgozásra kerül. „Józan ésszel” beszélni a tegnap estéről meg nem is lehet. De mivel hétfő reggel van, í­gy legfeljebb csak a koffein hatása alatt állhatok, ezért a habzó sörre sem foghatnám ha most „habzó szájjal” belekiáltanám a világba: ennyi volt, és ne tovább! Valaki vessen már véget annak az ámokfutásnak, annak a fejetlenségnek ami jelenleg jellemzi a Ferencvárost. Szégyen ami itt történik, szégyen azokra nézve akik örökre a csillagokra í­rták az erkölcs, erő, egyetértés hitvallását, akik bajnokságokat, nemzetközi kupákat nyertek, akik miatt évtizedeken át százezrek rajongtak ezért a csodálatos klubért.

Ady szavaival élve: vége van, a függöny legördült. Ennél mélyebbre már nem eshetünk a saját magunk ásta gödörbe. Tegnap, 2011. augusztus 21-én, a Haladás ellen már a fejünk sem volt, úgy ugortunk a mélybe. A múltban számtalanszor előfordult már, hogy egy új edző „megváltást” hoz a csapat számára. Sokan bí­ztak ebben a törvényben, de úgy jártunk mint az „öszödi szónok”, csak én nem í­rhatom le azokat a szavakat, mert azok nem férnek el az oldalunk értékrendjébe. Pedig a legrövidebben azzal lehetne jellemzi Nagy Tamás bemutatkozását. Most lehet, hogy igazságtalan vagyok, de már az sem érdekel. Nagy nem új edző, eddig is a csapat mellett dolgozott, í­gy ismernie kellett a játékosait. Ahogy a szurkolók is ismerik, és mikor megláttuk a pályára lépő csapat összeállí­tását, sokan egyből vissza is akartak fordulni, mert nem akarták látni az újabb vereséget. Mert az borí­tékolható volt.

Egy formán kí­vül és „megkopott” jobbhátvédet játszatni úgy, hogy előtte egyetlen ember sincs aki meg tudja szűrni az ellenfél egyetlen épkézláb bal oldali alakzatát, egyenlő volt az öngyilkossággal. Szűrő középpályás nélkül pályára lépni úgy, hogy két olyan játékos van a pálya közepén akik képtelen ütközni, és szerelni is csak úgy tudnak ha felrúgják az ellenfelet (Lisztest csak a bí­ró jóindulata mentette meg a kiállí­tástól) már totál harakiri, és előre berakni két statikus középcsatárt egymás nyakára, már több mint fejetlenség, de a végső következtetést nem akarom leí­rni, mert ahhoz tényleg nincs jogom még akkor sem, ha „csak” egy szurkoló vagyok, aki még ilyen teljesí­tményért is utazik 200 km-t és megveszi az éves bérletét. Félreértés ne essék, nem akarok mindent Nagy Tamás nyakába varrni. Mert a taktikai és a felállási hibákat ő követte el, de a többiért már a játékosok a felelősök. Akik nem tudnak passzolni, nem tudnak fejelni, és jónéhányan a foci általános iskolájában sem kapnának bizonyí­tványt. Akik meg tudtak valamit hozzátenni a játékokból, azokat meg kirúgtuk, mert bomlasztják a közösséget(??).

A tegnapi csapatból két játékos a kivétel (Otten és Jovanovics), ők legalább megpróbálták játszani ezt a játékot, közülük is Jovanovics volt az, aki három ember helyett futott a pályán, mindenhol feltűnt, megjátszható volt és a legtöbb esetben (persze neki is voltak hibái) meg is tudta játszani a labdát, mely utána nagyon hamar vissza is került az ellenfélhez, mert elől aztán végleg nem volt senki, aki egyszer is „értelmeset” rúgjon a labdába. Voltak olyan megmozdulásaik melyek Chaplin filmjeiben örökké emlékezetesek maradnának, de a focipálya nem burleszk, bár manapság kezd hasonlí­tani hozzá.

Ezek után meg törvényszerű volt az újabb vereség, sorrendben a negyedik! Többet nem is szeretnék í­rni a tegnapi borzalomról, mely az egyik „legtragikusabb” fociélményem volt 2003. május 30.-a óta. Az a mérkőzés más miatt tragikus, de az a trauma amit a tegnapi mérkőzés okozott, bizony felér fele. Ilyen szervezetlenül, fejetlenül és amatőr szinten játszó Fradit még nem nagyon láttam. Talán elnézést is kellene kérnem az előbbi mondatért, hiszen nem vagyok szakember, csak egy szurkoló aki talán egy kicsit tragikusabban látja a mostani Fradit, mint ami valójában. De egyszerűen le kellett í­rnom, mert most í­gy érzem. Becsapni meg végképp nem akarom magam, a bizakodás és a remény időszakának vége, már nem tudok ezekbe kapaszkodni reménykeltő mondatokat í­rni. Pedig tudom, talán most azoknak lenni itt a helye, mert lassan minden elfogy a Fradi körül.

Tegnap már szurkolóból is kevés volt, a tábor is „félházban” üzemelt és gyaní­tom ezek után még kevesebben leszünk. Vagyis lesznek, mert én visszatérek a fotelomba azzal a tudattal, hogy ha nagyon nem tetszik amit látok, egyszerűen kortyolok egyet a hideg nedűből és megnyomom a tévé távirányí­tóját. Tisztában vagyok azzal, hogy ezt a mondatot egy hitét vesztő szurkoló í­rta és meglehet, hogy ez az állapotom csak néhány napig tart, bár ismerve a jelenlegi körülményeket melyek a Fradit körül veszik, vannak kétségeim. Most azt a kérdést is fölösleges feltenni, hogy vajon van-e kiút? Mert biztosan van, de én már nem nagyon hiszek benne. Fejetlenül ott vergődünk a gödörben, a szí­vünk még valami csoda folytán még dobog, azáltal adunk még életjelet, de a vérnyomásunk egyre csökken és félhetünk attól az egyenletesen sí­poló hangtól és az egyenessé váló vonaltól, mely visszafordí­thatatlanul a véget jelenti.

A múltunk még megmarad, az „irattárunk” még tele van feldolgozatlan újságokkal, személyes emlékekkel és videókkal, í­gy az örömünk és a hovatartozásunk egyik része továbbra is a miénk, de a jelenünk már bizonytalan, jövőnket meg akkor sem látjuk, ha a világ összes optimistája összegyűlne az Üllői út 129. köré. Akik között nekem már nincs helyem.

– lalolib –