Feljegyzések a fotelból – Félgőzzel

Bármennyire is fájdalmas volt a szerdai Barcelona elleni csoportkörös mérkőzésünk, az élet megy tovább, a remízben már másnap reggel csinosították, felfűtötték a gőzöst, mely nem Kanizsára, hanem Diósgyőr felé vette az irányt. Túl sokat nem akarok foglalkozni a Barcával, az első félidő kissé megalázó teljesítményével, hiszen a szív hiába reménykedek valami csodában, erre a tények ismeretében (melyek néha nagyon makacsul tudnak viselkedni) nem volt egy szemernyi esélyünk sem. Nem is a háromgólos vereség volt keserű, az simán benne volt a pakliban, hanem az első 45 perc arcon ütött valósága. Ettől még nem dőlt össze a világ, csak kaptunk egy kis orrpöcköt, mely sajgott egy kicsit, de túl sokat nem foglalkozhattunk a fájdalommal hiszen az ünnepekig még van dolgunk bőven. Egy gyors púderezés, néhány órás pihenő, rend a lelkekben és a szívekben, menni kell tovább. Először is a remízben vár minket a diósgyőri gőzös, majd irány Kijev, zárásként még három bajnoki (ha jól számoltam) és csak utána lehet meggyújtani a karácsonyi égőket. Melyek függetlenül az előttünk álló feladatokból (főleg a Kijevitől) gyönyörűen ékesíti be az ünnep varázslatos hangulatát még akkor is, ha ezt az idén várhatóan a covid nyomása miatt csendben, „magányosan” kell megtennünk. De most ne elmélkedjünk és főleg ne értékeljünk még, hiszen a gőzös már pöfög, gyerünk gyerekek, szálljunk fel és irányozzuk magunkat Diósgyőr felé. Ahol már nagyon várják a Fradit, Feczkó kartárs odáig ment a várakozásban, hogy a kötelezően lenyomott dicséret mellé az álmait is kitette az asztalra, miszerint „mi legyünk a következő csapat, amelyik megismétli a Barcelona teljesítményét.” Az év aranyköpésének is beillő mondat valószínűleg csak kicsúszott a száján, mely legfeljebb Münchhausen tetszését nyerte el, a báró örök álmát aludva is felpillantott és csettintett az ujjával egyet, megállapítva, hogy még sem élt hiába. Vannak még lelkes követői a nagyvilágban.

Pedig ha Feczkó kartárs megnézte volna a két csapat történelmét, benne a számomra örök „szerelmet” jelentő 1992. június 20-val, vagy szembesült volna azzal a számukra egy kissé idegőrlő ténnyel, hogy utoljára talán 6 éve tudtát győztesen elhagyni a pályát a Fradit ellen, talán nem csúszik ki a száján az a bizony Barcás mondat. Ehhez még ha hozzávesszük, hogy Rebrov mester egyik legkedvesebb ellenfele a DVTK (szombat estétől már hatból hat, 19 lőtt és kettő kapott góllal), akkor talán egyből megadóan felemeli a kezét, tudomásul véve azt, hogy számunkra itt túl sok babér nem fog teremni. Még akkor sem, ha a többi csapathoz hasonlóan az életük meccsére készültek és tény, hogy meg is próbálták a lehetetlent, de ha Andó-Szabó nem kegyelmez meg nekik, akkor újfent gól nélkül maradnak.

Pedig a Fradi nem is erre a fellépésre készült. Számunkra most a keddi kijevi kaland számít elsősorban, ezért Rebrov mester rotált is egy nagyot, ha ránéztünk a kispadra, ott csücsültek azok akik minden bizonnyal Kijevben a zöld gyepen fognak „nem pihenni”. Ettől még nem voltunk hiányosak, a tartalék szót a Fradival kapcsolatban le sem írnám, aki felhúzza a zöld-fehér mezt és a pályára lép, az soha nem lehet tartalék. A kezdőt és a két csapat tabellán elfoglalt helyét nézve, túl sok izgalmat nem ígért a diósi fellépésünk és őszintén nem is nagyon vágytunk rá.

Az alaphangot a miheztartás érdekében elég hamar meg is adtuk, hiszen a hatodik perc környékén Haratin tértőlelő átadását Mak levetette, lépett kettőt, felnézett, majd mértani pontosságú lasztit varázsolt a berobbanó Baturina fejére. Nem tartott sokáig, elég gyorsan dugába dőltek a diósi álmok, pedig elég lelkesen futkároztak a labda után, de az csak akkor került hozzájuk, ha valamelyik zöld-fehér játékos megkegyelmezett nekik és oda adta azt ismerkedés céljából. Ezzel még nem is lett volna gond, mégis csak két csapat játssza ezt a gyönyörű játékot, de a vezető gólunk után ezek a jótékonysági cselekedetek volt mikor túllépték az elviselhetőség határát…és akkor még finoman fogalmaztam.

Azt nem mondom, hogy a szerencsénkre ezeket rendre el is puskázták a hazaiak, hiszen a helyzetek kihagyása nem csak szerencse kérdése. És ha a 15. percben nincs a pályán egy Mikulás bácsi aki úgy gondolja, hogy idő előtt megajándékozza őket egy büntetővel, akkor bizony gól nélkül maradnak Feczkó legényei. Pedig ahogy már írtam, mi is megpróbáltuk viszonozni a szíves vendéglátást néhány passzal és helyezkedési hibával, de mivel azok hatástalanok maradtak, Andó-Szabónak kellett a sípjába fújnia. Ő meg lelkesen sípolt is egy olyan eset után, amikor is Rui Pedro úgy lépett rá Haratin lábára, mint egy távolugró. A különbség csak annyi volt, hogy a távolugró a lécre lépve lendül, a diósi (volt Fradi játékos) csatár meg Haratin lábfejéről rugaszkodva mutatott be egy hasas ugrást, ami a Balaton vízében még jól is mutatnak, de a zöld gyepen szabadrúgás kifelé és sárga a műesésért.

Nem kell sokat rágódni az eseten, Andó-Szabó nem először villan a Fradi ellen, tőle ezt már megszoktuk. Ráadásul mielőtt a hazaiak elhitték volna, hogy a labdán kívül más keresgélni valójuk is van, néhány perc múlva megint jött Mak, aki most nem Baturina fejére varázsolta a labdát, hanem Zubkov elé, aki lépett kettőt és bal külsővel alányesve a labdának, Antal fölött pörgetett a hálóba, ezzel tudatosítva a hazaiakban, hogy erőlködni és bízni Andó-Szabó Mikulás bácsiban még lehet, csak teljesen fölösleges. Annak ellenére, hogy a második gólunk után egy kissé alapállásba helyeztük magunkat, mely arra volt jó, hogy a tévé előtt ülve ne aludjak el. Próbálkoztak lelkesen a diósiak, de a képlet ugyanaz volt: csak akkor kerülhettek a kapunk elé, ha ebben valamelyik zöld-fehér játékostól kaptak segítséget.

A második 45 perc egy nyilvánvaló pirossal indult, de Andó-Szabó újfent Mikulást játszva csak sárgával díjazta Laidouni letaglózását. „Ha lenne VAR, sima piros, ezt el kell ismerni.” – írta a NSO, melyhez csak annyit tennék hozzá, ha lett volna VAR, akkor büntető sincs. Ennyit a Mikulás bácsi teljesítményéről. Ez egy kissé fel is paprikázta a csapatot, ezekben a percekben átvettük a hazaiak stílusát, egymás után hagytuk ki a kihagyhatatlant. Volt olyan perc, amikor egy akcióból háromszor is betalálhattunk volna. De ami késik, az nem múlik, jött a harmadik csuda-szép gólunk, most Laidouni volt az előkészítő, egy remek mozdulattal löbbölt alá a labdának, mely gyönyörűséges ívben szállt át két hazai védő feje fölött és hullott pontosan az egy perccel előtte beálló Uzuni lába elé, aki a tőle megszokott higgadtsággal helyezett a bal sarokba.

Ezzel meg vége is lett a mérkőzésnek, a hazaiak már elhitték, hogy teljesen fölösleges tovább fáradniuk. Egyrészt azért, mert tényleg ki is pukkantak a labda folyamatos kergetése során, másrészt bármennyire is szerette volna Feczkó a Barcát utánozni, ez most fordítva sült el. Ők érezhették azt, amit mi éreztünk a Barca ellen, hogy bizony ez más kávéház. Mindezt félgőzzel, helyenként jó játékkal, helyenként könnyelműséggel spékelve. Meg van az újabb három pont (mi más?), a tabella is jól mutat, 7 pont az előnyünk.

De nincs megállás, az ünnepek előtt van még dolgunk bőven.