Feljegyzések a fotelból – Időtlen időkig?

A kilencvenes évek elején a filmszínházak bemutattak egy különös filmet, mely akkor még csak a két főszereplő miatt vonzotta a nézőket, majd idővel kultikussá vált. Egy időjósról szól, akinek a kisvárosba kell utaznia és ahol egy téves előrejelzése miatt az egyik napról a másikra megváltozik az élete. Helyesebben a napok, az események egyformává válnak, minden reggel ugyanúgy ébred, minden nap ugyanaz történik vele, mely egy idő után kezd elviselhetetlenné válni…Bill Murray és a csodálatos Andie MacDowell főszereplésével készült film az Időtlen időkig, amit a jelen Marveles filmjei bár a raktárak mélyére helyeztek, de a jelenünkben nagyon is aktuálissá vált. Egyrészt a covid-19 miatt, a karantén szorításában, a bezártság ugyanúgy telepszik ránk, mint Murray-re, mi úgy érezzük, minden nap ugyanaz történik. Lenne egy közös élmény, mely legalább 90 perc erejéig ki tudna szabadítani minket ebből az egyhangúságból, de a jelenlegi Fradi olyan mint Bill Murray által megformázott időjós, mérkőzésről mérkőzésre ugyanazt kapjuk, amit egyre nehezebb elviselni. Nekünk még nem kell orvoshoz, pszichiáterhez fordulni, a tavalyi élmények még erősebbek annál, ráadásul az örök nagy üldöző hétről hétre meg is könnyíti a helyzetünket. Murraynek könnyebb dolga volt, hiszen Andie MacDowell „segítségét” bármikor mi is elfogadnánk. Bár ha jól belegondolok, az óév utolsó napján mi sem úgy vágtunk bele az előttünk álló 365 napba, hogy az már az elején megbicsaklik. Arra meg végképp nem számoltunk, hogy mérkőzésről mérkőzésre ugyanezt éljük át. Gyenge első félidő, formán kívüli játékosokkal, céltalan labdázgatással, bekapott góllal. Majd a szünet után varázsütésre ébredés, mely a DVTK elleni kevésnek bizonyult, a Felcsút és a Kisvárda ellen elég volt a döntetlenhez. Kivétel a Budafok volt, mely után már azt éreztük, hogy vége a történetnek, kedvenc időjósunk is új napra ébredhet, de tévedtünk. A Kisvárda ellen újra ugyanazt kaptuk.

Ráadásul hazai pályán. Az Üllői úton, a harmadik Szentélyünkben. Ami újfent üresen kongott. A szünetben fel is rémlett, hogy bizony voltak idők, amikor ilyen játékot látva a lelátó „népe” először csak feszélyezetten fészkelődött, majd mérgelődött, a végén meg néhány keresetlen „buzdítással” próbálta a csapatot jobb játékra ösztökélni. Ez persze a jelenben még nem történhetne meg – és nem a karantén miatt -, egyrészt ahogy jöttek a sikerek, úgy változott meg a lelátó is, másrészt úgy gondolom, ha tegnap megtelik a lelátó, biztosan más Fradit látunk a pályán. Ott nem „mertek” volna ilyen lagymatagon játszani az első félidőben, hiszen ha zúg a „Hajrá Fradi!”, ha dübörög az aréna, azok mellett a lábak is erőre kapnak.

A mérkőzés után Rebrov mester a szokásához híven (amivel egyet is értek) nem bírálta nyilvánosan a csapatot, inkább az okokra próbált rámutatni: „Szinte minden csapat így játszik ellenünk, nagyon egységesen védekeznek.” Ezt tapasztaltuk és számítottunk is rá. Vajon a buszokkal elzárt területet miért nem tudjuk időben feltörni? Miért is játsszunk 45 percig totál eredménytelen játékot? Miért nincs szélsőjáték, miért nem záporoznak a beadások? Egyedül Heister az, aki mérkőzésről mérkőzésre megállás nélkül robotol és ha nem lenne a pályán, az bizony mínusz pontokat jelentene. A Kisvárda ellen is az első félidő egyetlen elfogadható mozzanatát is neki köszönhetjük, amiből büntető lett és amit egy kis pejoratív felhanggal csak „ugra-bugra” stílusnak nevezek (ennek a „királya” Bruno Fernandes, aki még az elrúgás utolsó pillanatában is szökken egyet mint egy bakkecske). Haratin is ennek a stílusnak a képviselője, ki is hagyta és nem is először.

Az első félidő akkor sem lett volna jobb ha értékesíti a jogos büntit, bár egy kicsivel jobban éreztük volna magunkat. Tudom, büntetőt már világsztárok is hagytak ki, de mivel annyira utálom az ilyen stílusú kivitelezést, hogy remélem a jövőben ezt a feladatot Uzuni lábára bízza a szakvezetés. Ami meg a várdai gólt illeti…arról inkább Botkának kéne mesélnie. Tény, hogy remekül sikerült a zöld gyepen bemutatni egy polka variációt, de a bemutatott 360 fokos körforgás helyett inkább fel kellett volna ugorni a várdai csatárral és megakadályozni, hogy az a légtér „uraként” oda fejelje a lasztit, ahová csak akarja.

A második 45 perc, főleg annak is az első 30 perce már azt a Fradit mutatta, amit mindig is látni szeretnénk. A játék akkor sem volt a topon, de legalább elindult a futás, volt lendület és akarat. Jöttek is futószalagon a helyzetek, volt olyan amikor a szerencse sem állt mellénk (Boli kapufája), de volt olyan aminek láttán majdnem sírva fakadtunk. Ha nem Zubkovtól, hanem más csapat játékosától látjuk, akkor a hasunkat fogva nevetünk azon, amikor egy csatár úgy tudja összekavarni a lábait, hogy 5 méterről az üresen tátongó kaput nem tudja eltalálni. De Tokmac sem látja a kaput mostanság, talán túlságosan is a jövőjére gondol? Uzuninak is volt ziccere, de ő legalább egyet bevert.

Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy Rebrov mester cserékkel akkor bontotta meg a lendületet, amikor nagyon is érett a második gólunk. Pedig a várdaiak már a hátsó felükön vették a levegőt, 10 emberrel védekeztek és Tokmac tényleg nem találja a tavalyi formáját, de a második félidőben már veszélyesen játszott. Ezt tetézte Heister cseréje, oké, hogy Marcel éjjel nappal a pályán van és örömteli, hogy Civic is felépült, de tény, ahogy mindketten elhagyták a pályát, meg is tört a lendület. Ez meg újabb botlást jelentette hazai pályán, igaz, tegnap legalább sikerült egy pontot szereznünk. Ezáltal meg nem a legjobban indult az év. Négy mérkőzés, csupán 50%-s mérleg, benne elvesztve a hazai veretlenség (plusz az idei bajnokit is), pontszerzés a felcsúti mumus otthonában, majd egy megnyugtató győzelem Budafokon, és amikor már azt hittük, hogy bármennyire is jó film az Időtlen időkig, és végleg visszarakhatjuk a filmtekercset a raktárba, jött a Kisvárda, mely után ha otthon megszólal a csengő, tudjuk, a mozigépész jött.

Ez meg akkor is szomorkás, ha a Fehérvár megint megtette a szívességet, ezzel a megszerzett egy pont plusz egy pontos előnyt is jelent. Ennek ellenére a mozigépész még mindig ott toporog a bejárat előtt, de még nem engedem be. Szerdán jön a 231. derbi, majd vasárnap a Fehérvár. Bízom benne (mást mit is tehetnék?), hogy vasárnap este a mozigépész is végleg hazamegy.

Bár továbbra is az egyik kedvenc filmem az Időtlen időkig, de azt nem zöld-fehérben szeretném újra megnézni.