Feljegyzések a fotelból – Képtelen X

Talán a cí­mből is következik, hogy a tegnapi paksi vendégszereplésünkről egy elég képlékeny (í­rhattam volna erőltetettet is) jegyzet fog születni, hiszen nem csak amiatt nem láttam a mérkőzést mert a tavalyi mikuláshoz hasonlóan nem utaztunk el Paksra és nem csak azért mert a TV éppenséggel mással volt elfoglalva, hanem mert kivételesen nekem is más dolgom volt. Az utóbbira a fotelszurkoló eddigi hét éve alatt még nem került sor, ha jól rémlik egyszer egy fránya ví­rus döntött ágynak (ki is kaptunk Kaposvárott, 0-1?), de mivel egy Fradi-meccs szent és sérthetetlen (ennek már közel 40 éve), í­gy mindig úgy terveztem a dolgaimat, hogy ha nem otthon játszunk (akkor ugye ott a helyem a lelátón) akkor legalább fél szemmel, de tudjam követni az „aranylábú gyerekek” ténykedését a pályán. Ezt a „kalózos” megoldást tegnap is tudtam volna követni, de a közszolgálati tévé tervező urai inkább egy újabb diósgyőri gyásznapot iktattak a programba. A védelmükben felhozhatom, hogy ezt legalább időben tudtuk, nem úgy Storck kapitány úr legújabb ötletelését, aki a héten felriadva EB-s álmából egy huszáros kardvágással felborí­totta a szurkolók és a családok ünnepi programjait.

Jobb helyeken a bajnoki sorsolás, a pontos menetrend kőbe van vésve, amit még a kisbalták zuhataga sem tud eltérí­teni. De mi nem vagyunk jobb hely, mi csak a magyar foci szenvedő alanyai vagyunk, azok közül is azon kevesek, akik még hajlandóak felülni a lelátókra. Nesze neked szurkoló, irány a minél több néző, jó ez í­gy, naponta dobáljuk bele egy üstbe a tévék és a szövetségi kapitány aktuális rémálmát, ettől lesz majd minden happy és ettől fogja a szurkoló marha jól érezni magát.

Bocsi a kitérőért, ami most tényleg nem időhúzás célzattal irattatott még akkor sem ha magáról a paksi döntetlenről (szenvedésről? kí­nról? bravúrról?) egy árva mukkot sem tudok papí­rra vetni, egyszerűen kikí­vánkozott belőlem, mert szép-szép a VB, és a magyarnak szüksége lenne a sikerre, de ha valójában rendet akarunk vágni labdarúgásunk közel 40 éves dzsungelében, akkor ne ragadjunk előre machetét, hanem gondosan tervezzük meg az útvonalat, készí­tsük elő a munkálatokat és csak utána aprí­tsuk a sűrűjét.

Ahogy néhány sportágban, néhány sportoló és edző teszi, ennek örömteli példáját máris láttuk a olimpia első napján. Két varázslatos aranyérem, két parádés teljesí­tmény és talán eretnek amit í­rok, de engem Szász Emese ví­vása jobban elvarázsolt mint Katinka már-már földönkí­vüli úszása, mely láttán a vizek leggyorsabbjai, a Fekete nyársorrú halak válságtanácskozásra gyülekeztek, megvitatni hogyan lehetne felvenni a versenyt Katinkával. Jelentem nem lehet, szerintem a nyársorrúak is jobban tennék, ha sportágat váltanának, vagy esetleg többet edzenének. Ettől függetlenül Szász Emese (számomra) a „semmiből” érkezvén, aki már a gyerekkorában arról álmodozott, hogy olimpiai bajnok legyen, melyre Rióban nem volt túl nagy esélye, mégis igazán szórakoztató és látványos ví­vással (bevallom nem értek a ví­váshoz, eddig mindig csak a zöld és a piros jelzéseket figyeltem) és „szabad szemmel” is látható találatokkal, tetemesnek mondható hátrányból fordí­tva nyerte Magyarország első aranyérmét Rióban.

Emese és Katinka nyert, a Fradi viszont képtelen volt bevenni a paksiak kapuját, ahogy a hazaiak próbálkozásait is tudta Dibusz hárí­tani. Azt nem állí­thatom, hogy a DVTK elleni parádé után nem vártam győzelmet, bár a csapat általában idegenben nem szokott groupamás formában focizni. A kezdő ugyanaz volt mint egy hete, gondolom egy hét alatt senki sem felejtett el focizni és a Paks sem javulhatott annyira, hogy ne kelljen „magyarázkodni” az iksz miatt.

Már csak a „történeti hűség” miatt is kérem a kedves olvasókat, hogy ha már a fotelszurkoló nem tudta kijárni, hogy a tévé adja a meccset (tudom, interneten adták – akkor vajon az sok-sok „emmes” adó közül az egyik miért nem volt a közelben? -, csak hát nincs mindenhol wifi) í­rják le hogyan is voltunk képtelenek nem megszerezni a három pontot. Tudom, nem lehet mindig nyerni, még akkor sem ha a szurkolók mindig azt szeretnék, de ezt a Paksot az előző szezonban háromszor vertük agyon, rúgva 12 gólt.

Zárásként egy bocsánat ezért a „képtelen” jegyzetért, szerettem volna látni a meccset még akkor is, ha nem sikerült nyernünk. Erről sem tehetek – ilyen vagyok…egy szurkoló akinek lassan bármit le lehet nyomni a torkán.