Feljegyzések a fotelból – Két félidős boldogság

A Győr elleni találkozó előtt mindenki tisztában volt azzal, hogy mennyire fontos mérkőzés előtt állunk. Győzelemmel ott ragadnánk az élmezőnyben, plusz jó ajánlólevél lenne a derbi előtt, mely minden Ferencvárosi szurkoló számára, a „mérkőzés”.  Másrészt az össze-vissza tologatott időpont miatt, a klub vezetése ingyenessé tette a szurkolók számára a mérkőzést. A szándék dí­jazható, a cél az volt, hogy visszacsalogassa a nézőket a Szentélybe. Az, hogy mennyire jött be az ötlet, arról lehetne elmélkedni, a várt telt ház elmaradt ugyan, de remélhetőleg voltak olyanok, akik a látottak után ismét visszatérnek a lelátókra.

A hí­rek szerint több ismert személyiség is eljött, és csak remélni lehet, hogy őket nem az ingyenesség vonzotta, és nem a Fradit akarták felhasználni arra, hogy ismét a reflektorfénybe kerüljenek, mert amit ma a csapat produkált, az minden pénzt és minden népszerűséget megért! Egy olyan varázslatos estét produkáltak a fiúk, amire már nagyon régen vártunk, és ami a Videoton elleni mérkőzés után, talán benne is volt a levegőben.

Helyesbí­tek, nem talán volt benne, hanem ténylegesen! Prukner László nagyszerű érzékkel találta meg a kezdő tizenegyet, és azt a játékformát, mely a legjobban fekszik a csapatnak. Ehhez persze olyan játékosokra is szükség van, mint a Heinz-Schembri-Andrezinho-Tóth négyes, mely a Videoton agyon sztárolt játékosai után, most a szintén sztárolt győrieket hajszolta a teljes kétségbeesésbe. Néha úgy kergették a labdák a győriek, mint Tom Jerryt, és a végén Pintér Attila hiába próbálta védeni a mundér becsületét (azért elvártam volna tőle egy kis reális értékelést) ezen az estén nem nagyon volt egy súlycsoportban a két csapat. Amikor az első félidő közepén Schembri madzagot kötött az egész győri védelem lábára, már látni lehetett, hogy nem csak győzni akarunk, de játszani is.

Mert ez a játék ettől szép. A cselektől, a fifikás megmozdulásoktól, Heinz varázslatos bal lábától, Andrezinho csibészes cseleitől, Schembri „gyerekes” mosolyától. Ehhez párosul Maróti és Csizmadia férfias játéka, és Ranilovic biztonsága. Kell ennél több? Persze, hogy kell, ráadásul jövő héten jön a nagy vizsga, a visszavágás lehetősége, melynek a gondolatától is libabőrös lesz a hátam. A feladat a csapat előtt áll és a mostani állapotában úgy érzem, meg is tudja majd oldani. A lelátók meg utána fognak véglegesen megtelni. Nem kell majd ingyenes akció, nem kellenek az elfeledett sztárok kirakatbabának, mert a játékot fogják értékelni és főleg szeretni a szurkolók. Mert kell a szerelem, kell a szenvedély. Ahhoz meg hosszú út vezet, de az út végig ki van kövezve, csak végig kell rajta menni.

Épp olyan alázattal, épp olyan szerethető módon, ahogy a mérkőzés után Prukner László nyilatkozott. Látszott rajta az öröm, szemében ott csillogott egy fénysugár, de ahogy mondta, még csak az út elején vagyunk és sok még a tennivaló. Egy dolog azonban tény, ha az út eleje ilyen szép is tud lenni, akkor talán a folytatásban sem fogunk sokszor kátyúba lépni. Elszállni azt természetesen nem szabad. Ma még igen, ma még lehet a szelek szárnyán repülni és felnézni az égre és megkeresni egy csillagot.

Egy csillagot, melyre a kettes szám van í­rni. Örökre és visszavonhatatlanul. Simon Tibor ma lenne 45 éves. Ha nem a Fradi kispadján ülne, akkor a lelátón szurkolna. Bárhová is vezette az útja, a szí­ve örökké a miénk maradt. Nyolc éve nincs köztünk, lelke nyolc éve foglalta el az égi magaslatokat és azóta ott lebeg a Szentély felett. Ma biztosan mosolygott, ma biztosan nagyon jól érezte magát. Nem csak a győzelem miatt, hanem az emlékezés miatt is. Simi, soha nem feledünk!

Különleges nap volt a mai. Különleges és fontos. Fontos, mert a klub is közelebb került ahhoz a Fradizmushoz, amiről már azt hittük, hogy csak bennünk, szurkolókban él tovább. Jó volt látni és érezni a Szentély varázslatos hangulatát, jó volt látni a játékosok arcán a könnyedséget. Lehet, hogy a Győr nagyszerű csapat, lehet, hogy minden posztra két játékosuk van (Pintér Attila nyilatkozta), de ezen a hűvös szeptemberi napon, nem csak az ország iskoláiban indult el a taní­tás.

Fellengzős megállapí­tás? Meglehet. De ma megengedem magamnak, természetesen egy jó nagy vigyorral az arcomon. Néha még a ló túlsó oldalára is lehet esni, persze csak akkor, ha másnap szép lassan felébredünk, és a fájó hátsó felünk lapogatása mellett, szép csendben visszamászunk a ló hátára.

Prukner László eddig tevékenységét ismerve, ez biztosan í­gy is lesz.

– lalolib –