Feljegyzések a fotelból – Két félidős boldogság

A Győr elleni találkozó előtt mindenki tisztában volt azzal, hogy mennyire fontos mérkőzés előtt állunk. Győzelemmel ott ragadnánk az élmezőnyben, plusz jó ajánlólevél lenne a derbi előtt, mely minden Ferencvárosi szurkoló számára, a „mérkőzés”.  Másrészt az össze-vissza tologatott időpont miatt, a klub vezetése ingyenessé tette a szurkolók számára a mérkőzést. A szándék dí­jazható, a cél az volt, hogy visszacsalogassa a nézőket a Szentélybe. Az, hogy mennyire jött be az ötlet, arról lehetne elmélkedni, a várt telt ház elmaradt ugyan, de remélhetőleg voltak olyanok, akik a látottak után ismét visszatérnek a lelátókra.

A hí­rek szerint több ismert személyiség is eljött, és csak remélni lehet, hogy őket nem az ingyenesség vonzotta, és nem a Fradit akarták felhasználni arra, hogy ismét a reflektorfénybe kerüljenek, mert amit ma a csapat produkált, az minden pénzt és minden népszerűséget megért! Egy olyan varázslatos estét produkáltak a fiúk, amire már nagyon régen vártunk, és ami a Videoton elleni mérkőzés után, talán benne is volt a levegőben.

Helyesbí­tek, nem talán volt benne, hanem ténylegesen! Prukner László nagyszerű érzékkel találta meg a kezdő tizenegyet, és azt a játékformát, mely a legjobban fekszik a csapatnak. Ehhez persze olyan játékosokra is szükség van, mint a Heinz-Schembri-Andrezinho-Tóth négyes, mely a Videoton agyon sztárolt játékosai után, most a szintén sztárolt győrieket hajszolta a teljes kétségbeesésbe. Néha úgy kergették a labdák a győriek, mint Tom Jerryt, és a végén Pintér Attila hiába próbálta védeni a mundér becsületét (azért elvártam volna tőle egy kis reális értékelést) ezen az estén nem nagyon volt egy súlycsoportban a két csapat. Amikor az első félidő közepén Schembri madzagot kötött az egész győri védelem lábára, már látni lehetett, hogy nem csak győzni akarunk, de játszani is.

Mert ez a játék ettől szép. A cselektől, a fifikás megmozdulásoktól, Heinz varázslatos bal lábától, Andrezinho csibészes cseleitől, Schembri „gyerekes” mosolyától. Ehhez párosul Maróti és Csizmadia férfias játéka, és Ranilovic biztonsága. Kell ennél több? Persze, hogy kell, ráadásul jövő héten jön a nagy vizsga, a visszavágás lehetősége, melynek a gondolatától is libabőrös lesz a hátam. A feladat a csapat előtt áll és a mostani állapotában úgy érzem, meg is tudja majd oldani. A lelátók meg utána fognak véglegesen megtelni. Nem kell majd ingyenes akció, nem kellenek az elfeledett sztárok kirakatbabának, mert a játékot fogják értékelni és főleg szeretni a szurkolók. Mert kell a szerelem, kell a szenvedély. Ahhoz meg hosszú út vezet, de az út végig ki van kövezve, csak végig kell rajta menni.

Épp olyan alázattal, épp olyan szerethető módon, ahogy a mérkőzés után Prukner László nyilatkozott. Látszott rajta az öröm, szemében ott csillogott egy fénysugár, de ahogy mondta, még csak az út elején vagyunk és sok még a tennivaló. Egy dolog azonban tény, ha az út eleje ilyen szép is tud lenni, akkor talán a folytatásban sem fogunk sokszor kátyúba lépni. Elszállni azt természetesen nem szabad. Ma még igen, ma még lehet a szelek szárnyán repülni és felnézni az égre és megkeresni egy csillagot.

Egy csillagot, melyre a kettes szám van í­rni. Örökre és visszavonhatatlanul. Simon Tibor ma lenne 45 éves. Ha nem a Fradi kispadján ülne, akkor a lelátón szurkolna. Bárhová is vezette az útja, a szí­ve örökké a miénk maradt. Nyolc éve nincs köztünk, lelke nyolc éve foglalta el az égi magaslatokat és azóta ott lebeg a Szentély felett. Ma biztosan mosolygott, ma biztosan nagyon jól érezte magát. Nem csak a győzelem miatt, hanem az emlékezés miatt is. Simi, soha nem feledünk!

Különleges nap volt a mai. Különleges és fontos. Fontos, mert a klub is közelebb került ahhoz a Fradizmushoz, amiről már azt hittük, hogy csak bennünk, szurkolókban él tovább. Jó volt látni és érezni a Szentély varázslatos hangulatát, jó volt látni a játékosok arcán a könnyedséget. Lehet, hogy a Győr nagyszerű csapat, lehet, hogy minden posztra két játékosuk van (Pintér Attila nyilatkozta), de ezen a hűvös szeptemberi napon, nem csak az ország iskoláiban indult el a taní­tás.

Fellengzős megállapí­tás? Meglehet. De ma megengedem magamnak, természetesen egy jó nagy vigyorral az arcomon. Néha még a ló túlsó oldalára is lehet esni, persze csak akkor, ha másnap szép lassan felébredünk, és a fájó hátsó felünk lapogatása mellett, szép csendben visszamászunk a ló hátára.

Prukner László eddig tevékenységét ismerve, ez biztosan í­gy is lesz.

– lalolib –