Feljegyzések a fotelból – Kétségek között

Még nem fordult elő a fotelszurkoló két éves történetében, hogy már a mérkőzés előtt belekezdjek a mondókámba. Bár számtalan esetben előfordult, hogy közvetlen a mérkőzés után nem volt valami szí­vet melengető érzés leülni a számí­tógép elé és megí­rni azokat a gondolatokat, érzéseket melyek néhány perccel előtte még szét akarták szakí­tani a lelkem. A hazai mérkőzéseknél valamivel könnyebb volt a helyzet, hiszen a hazaútig volt idő átgondolni, de akkor is azokat az érzéseket próbáltam papí­rra vetni, melyek a közvetlenül a találkozó alatt értek. Az ettől való eltérés okai a hét történéseinek tükrében mindenkinek érthető. Néhány nap eltelt már és a médiákban a legvadabb dolgok is napvilágra kerültek és sokan szinte már sportot űztek abból, hogy magyarázatot adjanak a történésekre.

Beindult a gépezet és a világ minden baja Abdira és Andrezinho zúdult. A történet teljes ismerete nélkül felmenteni sem akarom a játékosokat, de az nem megoldás, hogy a média teljes súlyával néhány nap alatt annyi szennyet dobáljunk rájuk, amit még talán Nápoly utcái sem láttak, méltatlan megoldás. Ennél többet ér a Ferencváros, ennél sokkal jobban meg kéne becsülni, mert a sárból nem csak ők kaptak. Beszennyezték a klubot is, a 110 éves történelmet, a bajnoki és kupasikereket. „Fészbukon” üzengetni akkor amikor van hivatalos honlapja a Fradinak? Tudom, a honlap körül is folyik a huzavona, de az több mint érthetetlen, hogy ott nem jelenik meg egyetlen hivatalos közlemény sem a két játékos kizárásáról. Szándékosan nem í­rtam más jelzőt, mert azt minden munkavállaló esetén méltatlannak tartom, pejoratí­v és lekicsinylő. Emberek vagyunk, kirúgni legfeljebb a hámból szokás és nem a munkából.

Az, hogy idáig fajult a helyzet, számomra a szakmai vezetés teljes csődjét is jelenti. Túldramatizálni sem akarom, de azt mindenkinek meg kell értenie, hogy a szurkoló lelki világa teljesen másként működik. Vajon hogyan számolok el saját magammal, hogy annak az Abdinak a nevét skandáltam a Szentélyben, akiről „kiderült”, hogy összeférhetetlen, pofozkodó, önző, kezelhetetlen, radiátort kicsomagoló, WC-t nem takarí­tó játékos lett, aki annyi kárt tett az alatt a három (!) év alatt amióta a Fradihoz igazolt, hogy a világ összes restaurátora sem tudja már helyrehozni. Mielőtt bárki is félreértené, nem saját magam emberismeretével való elszámoltatási kényszer miatt aggódom. Egyszerűen hiánylom az őszinteséget és azt a tisztaságot, amit a jelenlegi vezetők megí­gértek nekünk. Az őszinteség helyett egy-két mondatos üzenetek jelennek meg a „fészbukon”, amit utána néhány Fradival foglalkozó oldal próbál lefordí­tani. Ebből meg káosz van, értetlenség és olyanok fordulnak egymás ellen, akiknek össze kéne kapaszkodni és együtt beleharsogni a világba, hogy Hajrá Fradi!

Az üres szólamok ideje lejárt. Ezzel vagyunk kénytelen már 3 éve együtt élni. Három éve próbálják rendbe tenni a Fradit, három éve készülünk arra, hogy visszaszerezzük az elveszett hí­rnevünket és három éve készülünk arra, hogy újra teltház előtt játsszon a csapat. A hit annyi ér, amennyi tartalom van hozzá rendelve. Most csak a megkopott hitünk van, tartalom nélkül. Úgy meg nem sokat ér. Vajon vissza lehet szerezni? Vajon milyen sebeket ejtettünk egymáson az elmúlt egy hét alatt? Tudom, orvoshiány van az országban, de remélem, lesznek még jelentkezők arra, hogy meggyógyí­tsák a betegeket és bekötözzék a sebeket. Mert bármennyire is pesszimistának tetszenek a mondataim, belül továbbra is a reményé a főszerep. Kell lenni kiútnak, kell lenni felemelkedésnek, kell lenni megtisztulásnak. Ezek nélkül élőhalottak vagyunk: erkölcs, erő és egyetértés nélkül. Mely nélkül a Ferencváros sem létezhet.

Hol itt az igazság? A sors fintora, hogy ismét fel kell tennem ezt a kérdést, ami lassan már elcsépelté válik, mert csak kérdezni és kutakodni az igazság után nem a szurkoló feladata. Valahol olvastam egy bölcseletet, miszerint nem maga az igazság a fontos, hanem az, hogy mit akarunk vele elérni. A szurkolók tudják, de abban már nem vagyok biztos, hogy akiknek ki kéne szolgálnia minket, azok vajon tudják-e. Tudni lehet, de akarni is kell. Közösen, ahogy az elmúlt 110 év alatt dicsőséget szerzett magának a Ferencváros. A sündisznók a hidegben még akkor is összebújnak, ha tudják, a tüskéikkel egymást is megszúrják. Még sem távolodnak el egymástól, mert jobb a szeretteink tüskéit elviselni, mint belefagyni az egyedüllétbe. Talán ezért gondoltam úgy, hogy még a mérkőzés előtt kiadom magamból a felgyülemlett keserűséget. Paul Coelho szerint nem a magyarázatok visznek előre, hanem az akarat, hogy továbbmenjünk.

Ez a fajta akarat ültetett újra a fotelba és a történések ellenére néhány órával a meccs előtt már csak egyetlen gondolat járt a fejembe: győzni kell, mindenáron! Abdi és Andrezinho nélkül, Prukner Lászlóval a kispadon, és Kubatov Gáborra a Facebookon. Mert történjék bármi, a Fradinál továbbra sincs fontosabb. A kezdő sí­pszóval épp úgy bezárult körülöttem a világ, mint 30 évvel ezelőtt. Épp olyan nyomorgörcs lett rajtam úrrá, mint minden mérkőzésünk előtt. Ha ez í­gy van, akkor vajon minek kellett előre megí­rni a bevezetőt? A válasz egyszerű, nem akartam, hogy azok a gondolatok, melyek napok óta kavarognak bennem a mérkőzés végeredménye befolyásolja. Ha nyerünk – és minden körülmény ellenére ebben bí­zom – az még nem jelenti azt, hogy el lehet felejteni a történteket. Ha veszí­tünk, akkor meg nem akartam igazolásként tálalni. Mert az igazság nem egy mérkőzésen dől el, arra a következő hetek, hónapok fognak választ adni.

Ami ezután fog következni, azt közvetlenül a mérkőzés után í­rom. Rövid lesz, mert nem fogom a sejtésemet fényezni és nem is akarok önigazolást gyártani az 1:0-s vereségből. Helyettem beszélnek a számok: 5 mérkőzésből 2 pont, nulla győzelem mellett. A mai Honvéd elleni „rangadón” a 83. percben volt az első helyzetünk, amit ha Pölöskey belő, még pontot is menthettünk volna. Így maradt az újabb kudarc, melyre már nincs magyarázat és nincs egyetlen elfogadható indok sem.

Lehet, hogy ez is a sorsunk. Bár beletörődni soha nem fogok, de jobb hí­ján el kell fogadnom. Mást úgy sem tehetek.

– lalolib –