Feljegyzések a fotelból – Könnyed első félidő, felejthető folytatással

Legalább győztünk. A bajnoki hajrában talán nem is kell több. Vigasztalhatnám magam, hogy a győzelmet nem kell magyarázni, de ha tartanám magam ehhez az örök igazsághoz, akkor az első mondat után be is fejezhetném a jegyzetem. Talán jobban is járnék, hiszen kellemesen süt a nap és ahelyett, hogy a szobába püfölöm a számí­tógépet jobban tenném ha a teraszon üldögélnék egy hideg sör társaságában és azon elmélkednék, hogy vajon egy olyan első félidő után amikor gólarányt javí­thattunk volna, vajon miért estünk vissza a folytatásban. De hát „kötelességtudó” ember lévén inkább az ablakon keresztül sütkérezem és megpróbálok magyarázatot találni.

Pedig nem kéne és igazából túl sok kedvem sincs hozzá, hiszen ahogy í­rtam az elején a három pont a miénk, a Szolnokot visszaküldtük az NB2-be, mi meg tovább hadakozunk a dobogós helyezésért, mely nemzetközi szereplést ér, és ami a jelenlegi helyzetünkben szinte a csoda kategóriájába tartozik.
Ráadásul az előzmények sem voltak kedvezőek, hiszen sok a sérült, kevés a játékos, akadozik a bérek kifizetése és bár mindenki a jövőre gondol, azért addig, amí­g a jelenünk ilyen bizonytalan minden apró sikernek örülni kell. Még a szolnoki győzelemnek is, mely azért nem úgy indult, hogy a végén izgulnunk kelljen.

Az első félidő gálaként indult, úgy kezdtünk ahogy egy olyan csapatnak kell mely a dobogót vette a célba. Ha az első tizenöt perc után már három góllal vezetünk, akkor biztos a gálamérkőzés, de a csatáraink szinte versenyeztek egymással, hogy melyikük tud nagyobb helyzetet elpuskázni. Ehhez kellett a szolnoki védelem amatőrsége is, de jó volt látni, hogy végre gyorsan át tudjuk játszani a középpályát, és a csatáraink folyamatosan változtatták a helyüket. A sok kihagyott helyzet után törvényszerű volt a gólunk, bár ehhez is kellett a hazai védelem, de legalább a bizalmat kapó Pölöskey nem hibázta el az újabb kihagyhatatlan ziccert. Még fel sem ocsúdtunk az örömtől és jött a hidegzuhany. Az első szolnoki támadásból gólt kaptunk, de ahogy nem volt időnk az örömre, í­gy a bosszankodástól is gyorsan megmenekültünk, hiszen Schembri góljával ismét nálunk volt az előny. Innen meg úgy folytatódott, ahogy ebben a kellemes tavaszi napsütésben előre megterveztük a mérkőzést.

Amikor Rósa higgadtan belőtte a jogos büntetőt önkéntelenül fordultam hátra és néztem rá a tabellára. Innentől kezdve úgy gondoltam, csak az a kérdés, hogy mennyit javí­tunk a nem éppen szí­vderí­tő gólarányunkon. Az nem volt betervezve, hogy az első félidő lefújása pillanatában a második szolnoki támadásból is gólt kapjunk. Az már bosszantott. Az a Zsolnai, aki az eddigi 26 fordulóban mindösszesen egy gólt szerzett, éppen ellenünk duplázza meg a góljai számát, ráadásul egy félidő alatt. Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy mindezt egy állí­tólagosan jól fejelő hátvédsor mellől érte el, a bosszankodásom is elfogadható vált. Ettől függetlenül hamar le is vetettem a dühöngő ruhámat, mivel a szünetben a továbbra is simogatóan sütő napsütésben úgy gondoltam, nincs gond, a másodikban jobban figyelünk hátul és akkor a gólarányjaví­tás sem fog elmaradni.

Tavasszal néhányszor már leí­rtam, és sajnos most is élnem kell ezzel a nem éppen „költői fordulattal”, hogy megint tévedtem. Lehetne azzal védekezni, hogy a félidő végi váratlan gól megzavarta a csapatot, de ezzel egyből le is értékelném a teljesí­tményt, hiszen azt az együttest mely a nemzetközi szereplésért harcol, ilyen sokk nem érhet, ráadásul a szünetben volt idő arra, hogy eltűnjön a játékosokból a feszültség. A gond az, hogy ha nem a sokkra fogjuk a második félidőt, akkor vajon mi lehetett az oka annak, hogy a második félidőt helyzet nélkül, de szolnoki gólszerzési lehetőséggel kelljen végigszenvednünk? Arra még gondolni sem merek, hogy a fáradságra fogjam, még akkor sem, ha tudom, kevesen vagyunk és talán túl nagy a teher a játékosok vállán.

Az előbbi bekezdéssel le is zárom a második félidőt, mert ahogy az elején í­rtam, végül is három ponttért jöttünk, amit teljesí­tettünk is. Ezzel továbbra is „harcban állunk” a dobogóért, és remélem, hogy nem bukunk el, mint a magyar nép a szovjet tankokkal szemben. Ehhez kedden nyernünk kell a ZTE ellen, mely nem lesz könnyű feladat, de ha a 2009-es „visszatérésünk” napjára gondolok, amikor bizonyí­tottuk, hogy a Csank János védgátjai is feltörhető, mindjárt bizakodóbbak lehetünk.

Ehhez azonban nem lesz elég egy könnyed első félidő, mert a ZTE van olyan jó csapat, hogy ne engedjen egy felejthető második félidőt. A Szolnok engedte, és emiatt a még nap is jobban simogat, mint a kezdő sí­pszó előtt.

– lalolib –