Feljegyzések a fotelból – Miért csak egy félidő?

Kedd reggel arra ébredni, hogy ma bajnoki a táblázat utolsó helyezettje ellen lehetett volna felemelő érzés is. Végre egy könnyed 90 perc, mégis csak a tök utolsó látogat a már szinte bajnoknak tekinthető Fradihoz a Szentélybe. „Játszik a Fradi” – ötlött fel egyből bennem, mely nem a mérkőzésre utal, hanem azokra a pillanatokra, melyeket a még hűvös reggeli munkába menet közben lejátszottam a lelki szemeim előtt. Mert mégis csak bosszút kéne állni a januári fiaskón, mely nagy csúfságra véget vetett a 61 mérkőzéses hazai veretlenségi sorozatunknak. Talán nem illő bosszút emlegetni, még sem tudom tagadni, eszembe jutottak Clint Eastewood „Harry” filmjeit, benne egy akkora Magnummal, hogy daru kellett ahhoz, hogy azt a legendás színész kezébe adják. Visszagondolva az akkori vereség nagyon rosszul esett, nagyszerű és emlékezetes ősz után jött a pofon, ráadásul az akkor még veszélyesnek gondolt Fehérvár hintett egy ötöst a Dózsának. Együtt egy kicsit meg is terhelte a tűrőképességünket. Mely eleve közelít a végpont felé, annyira várjuk már a szabadságot, mint anno az afrikai rabszolgák a felszabadítást. Belénk égett a bezártság komorsága, a tehetetlenség, az arcunkat eltakaró maszk élettelenné teszi az utcát, volt mikor a nagynénémet nem ismertem meg. Utálom ezt az állapotot, most még az sem érdekel, hogy talán valamivel finomabb jelzőt kéne használom. És ha már nem lehet egy hétvége alatt beoltani az országot, akkor legalább ha odaülünk a tévé elé, akkor a zöld-fehér mezben játszók legalább 90 perc erejéig hozzanak mosolyt az arcunkra. Nem 45, nem is 55, hanem 90 percen át. Túl nagy elvárás lenne? Tudom, ők is hasonló „elvonási” tünetekben szenvednek, de most önző vagyok, mert szurkolóként annál, amit kedd este produkált a csapat sokkal, de sokkal többet szeretnék látni.

A tehetetlenség odáig vezetett, melyet eddig még nem követtem el. A 40 perc tájékán egy kissé ingerült és főleg csalódott hangon közöltem a „szkájpoló” barátommal, hogy nekem ennyi elég, a második félidőt már meg sem nézem. Józsi meg is lepődött, és annyira ismer már, hogy tudhatta, számomra ez a vég. Gyorsan hozzá is tette, hogy ő meg fáradt, napok óta elég rendetlenül alszik, ráadásul hajnali 4 körül már talpon van, ezért a mérgelődés helyett a pihe-puha ágyikót választja. A gyors „szakítás” után már a fotelban fészkelődtem, kezemben az irányítóval az járt a fejembe, hogy a fenébe jutottam el idáig? Nem nézni egy Fradi meccset? És mi lesz másnap a fotelos jegyzetemmel? Nem mintha ez mély traumát okozna az olvasóknak, de mégis csak 11 éve vagyok a porondon és bár ez idő alatt 4-5 alkalommal nem íródott „élménybeszámoló”, de azok közül egy sem keserűség miatt. És főleg nem úgy, hogy barátomat/szerkesztőtársamat simán lehajítom a hálózatról.

Volt is egy kis bűntudatom, a szünet meg elég hosszúra nyúlt ahhoz, hogy egy kissé lehiggadjak. Mert az első 45 perc, az maga volt a középkori vallatás. Igaz nem égették ki a szemem, nem akartak karóba húzni, a körmeimet nem szabadították meg az ujjaimtól és nem akarták kikényszeríteni, hogy valójában én nem is a Fradit imádom, hanem a lila-fehér mezekért rajongók. Az utóbbit persze semmilyen kényszerítő eszközzel nem tudnák kihúzni belőlem, mégis az első félidő nagyon elvette a kedvemet az egésztől. Pedig számítani lehetett rá, hogy a diósi alakulat nem MTK, ők nem focizni akarnak, ők valahogy ki akarják húzni a 90 percet, lehetőleg kapott gól nélkül, miközben reménykednek abban, hátha egyszer oda tudnak keverednek Dini kapuja elé. Ami az elő félidőben csak véletlenül sikerült, igaz, mi sem szaggattuk szét magunkat.

Lassan, körülményesen, pontatlanul terelgettük a labdát és nagyon kell élesíteni az emlékezetemet, hogy valódi helyzetről be tudjak számolni. Volt egy remek indítás amit Boli nem tudott átvenni, és rémlik egy pofás kis akció amit Tokmac rontott el, de más nem. Olyan tehetetlenséget éreztem, mint az NSO újságírója, aki annyira elmerült a mérkőzésbe, hogy úgy vélte, a 37. percben Baturina végzett el egy kornert. Visszagondolva nem is csodálkozom rajta, olyan észrevétlenek voltak a csatáraink. A középpálya sem remekelt, talán Laidouni próbált egy-két alkalommal megindulni, de mikor néhány lépés után látta, hogy a többiek csak ácsorognak a pályán, ő is visszavett a lendületből. Az első 45 perc egyetlen pillanatról emlékezetes, az meg Heister szakad meze, mely úgy lógott rajta, mintha hajléktalan lenne.

Én is úgy éreztem magam a szünetben. Leráztam a barátomat, kezembe a távirányítóval feszengtem a fotelban, néhány percig néztem a City-Wolves meccset, de utána el kezdtem szégyellni magam. Kellett néhány perc ahhoz, hogy az ujjaim (melyekről nem tépték le a körmeimet) a távirányítón a sportcsatorna számához tévedjenek. Amikor megnyomta a gombokat reménykedtem abban, hogy az első 5-6 percben már lőttünk egy gólt és azzal helyre is állna a lelki nyugalmam. Sajna továbbra is csak két nulla éktelenkedett a képernyő bal fel sarkában, de pont az átkapcsolás pillanatában Civic húzott el a szélen, beadása Zubkov elé került, nem lőtt, de a pöttyös kipattant Uzuni elé, aki 6-7 méterről, ajtó/ablak helyzetben mellé gurított. A kiáltásomat követő hangos megjegyzésemet most nem idézném, de arra jó volt, hogy a maradás mellett döntsek.

Azt persze nem mondhatom, hogy utána már minden happy volt, de legalább jobban akartunk, voltak lehetőségeink (főleg Civic elfutásai után), igaz, a diósiak is eljutottak egyszer-kétszer a kapunkig. A gól is megjött, amit Márkvárt is lőhetett volna, de azt Dibusz remek mozdulattal (spárgával) védte, az ellenakcióból meg újfent Civic nyargalt el a szélen, tökéletesen ívelte középre a labdát, amit Boli magasra felugorva, tanári módon fejelte a jobb sarokba. Már nyúltam a telefonomért, hogy bűnbocsájtásért felhívjam a Barátomat, de talán már alszik – gondoltam magyarázatként, bár van olyan érzésem, hogy a gólunk után az ő kezében is megvillant a telefon.

Végül is meg van a három pont, de vajon ennyi elég is a boldogságunkhoz? A győzelem mindent felül szokott írni, mégis van egy kis bibi. Hogy a fenébe jutottam el odáig, hogy a szünetben átkapcsoljak egy angol meccsre és hogy a fenébe telhetett el úgy 10 perc a második félidőből, hogy azt kihagyjam? A választ tudom, az okokat meg nem értem. Az MTK ellen volt egy remek 55 percünk, majd egy értékelhetetlen folytatás. A DVTK ellen mindez fordítva történt, bár a második félidőnket nem nevezhetem remeknek, de legalább Boli fejelt egy szép gólt de nem Clint Eastewood bosszúját láttuk peregni a vásznon, hanem egy nagyon harmatos játékkal megszerzett három pontot. A mérkőzés végén Rebrov mester is utalt erre a kettősségre, de magyarázatot nem adott.

És ha ő nem tudja, vagy tudja, de nem köti az orrunkra, akkor mi honnan tudnánk?