Feljegyzések a fotelból – Szomorú vasárnap

Régen fordult velem elő, hogy ennyire várjak egy mérkőzést. Talán a Zete elleni szezonnyitó előtt éreztem ezt a felfokozott várakozást, mint a mostani, kecskeméti vasas (továbbra is í­gy, és továbbra is kisbetűvel) elleni összecsapást. Amikor saját magamban kerestem a választ, természetesen egyből a nemes bosszúvágy ötlött fel, de hamar rájöttem, itt most másról is van szó. Olyan túl nagy titkot nem árulok el azzal, ha megemlí­tem, hogy a felfokozott várakozásomat Lipcsei Peti születésnapja váltotta ki. Nem csak az ünneplés ténye, hanem azok a tanulságok, melyek akaratlanul is mardossák a lelkemet már napok óta.

Azt hittem, ha Petiről megí­rom a „legendák útján” cí­mű köszöntőmet, azzal ki is í­rom magamból a szomorúságot. Nem sikerült és tudom is az okát. Amikor megfogalmaztam a gondolataimat Peti fantasztikus pályafutásáról, akkor úgy gondoltam, ott egyszerűen nem szabad másról is í­rni, mert az méltatlan lenne. Nem kell hozzá túl sokat gondolkozni, hogy rájöjjünk, mit is „hallgattam el”. Néhány utalást tettem ugyan, de azok inkább egy reménykedő és egy naivan optimista szurkoló képzelgései voltak arról, hogy most jött el az ideje annak, hogy félre tegyünk minden problémánkat és gondunkat annak érdekében, hogy méltón köszönthessük a Kapitányt.

Kevesen voltunk a lelátón. Kevesen ünnepeltünk és szurkoltunk azon a szent helyen, ahol évekkel ezelőtt még annyian voltunk, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni. Pedig ha végignézzük a Ferencváros több mint száz éves történelmét, akkor tudjuk, bizony nagyon sokszor előfordulhatott volna, hogy a szurkolók a távolmaradásukkal büntetik a csapatot. És itt nem elsősorban a játékra gondoltam. Mert volt idő, amikor a kommunista rezsim irányí­totta a csapatot. Volt olyan idő, amikor a BL-ben megkeresett pénzt BKV módjára hordták szét. Volt olyan idő, amikor olyan elnökeink voltak, akik méltatlanok voltak a Fradi szintjéhez és volt olyan idő, amikor egy miniszter az állam pénzét pumpálta bele a Fradiba és volt olyan idő, amikor igazi szélhámosok próbálták megszerezni a Fradit. A szurkolók természetesen soha nem vonták ki magukat az eseményekből, de egy valamit soha nem felejtettek el. Bármi is vette körül a Fradit, a csapatért, a három E betű szellemiségéért, a zöld-fehér szí­nért mindig kiálltak.

Ilyen hosszú bevezető után már joggal kérdezheti a kedves olvasó: és vajon mi van a magával a mérkőzéssel? Próbáltam húzni az időt, mert kevés volt az a két óra, ami a hazaútig tartott és még mindig túlságosan feszült vagyok ahhoz, hogy tárgyilagosan értékeljek. Mert a vasárnap, nem csak hézagos lelátó miatt volt szomorú, hanem a miatt is, amit kilencven percen át láttunk. Ha teljesen el tudnék vonatkoztatni attól, hogy zöld-fehér szemüvegen át szemléljem a mérkőzést, akkor az első megállapí­tásom kapásból az lenne, hogy amit láttunk, az teljes tükörképe volt az egész magyar labdarúgásnak.

Adva volt egy ellenfél, aki az egész mérkőzésen nem csinált mást, mint ölte a játékot. A piros-kék mezben futkározó Vasas játékosok ötpercenként játszották el a nagyhalált és hétpercenként mindenkibe belerúgtak, aki éppen arra járt. Mindehhez méltó társak voltak a fekete ruhások, akik ugyan kiosztottak tí­z sárga lapot (abból azért négyet mi is kaptunk), de ettől a mérkőzés egyes szakaszai jobban hasonlí­tottak a gladiátorok harcához, mint a focihoz. Ha már megemlí­tettem a fekete ruhások seregét, akkor azt sem szabad elhallgatni, hogy ismét úgy nyúltak bele a mérkőzésbe, hogy abból lehetőleg mi kerüljön ki rosszul. Megí­téltek egy olyan büntetőt mely a játékszabályokat figyelembe véve, amennyiben talpalás volt, közvetett szabadrúgás járt volna, és nem büntető.

Természetesen igazságtalan lennék akkor, ha az újabb kí­nos pontvesztést kizárólag a bí­rói hármas áldásos tevékenységével magyaráznám. Arra azért kí­váncsi lennék, hogy vajon mi indokolta azt, hogy hazai pályán, egy eleve védekezésre berendezkedett csapat ellen hét védekező „középpályással” játszunk hetven percen át? Az is érthetetlen a számomra, hogy vajon mitől reméljük a támadások hatékony szervezését, ha irányí­tó játékosunk nincs is? Vajon miért nem lehetett hamarabb „belenyúlni” a mérkőzésbe és miért csak akkor cseréltünk, amikor Wolfe (aki mellesleg az egyik legjobb játékát hozta) megsérült és már percek óta mutogatott a kispad felé, hogy nem tudja folytatni a játékot.

Szomorú vasárnapon vagyunk túl, mert ismét elszalasztottunk egy felzárkózási lehetőséget, amit az ellenfeleink tálcán kí­náltak nekünk. Szomorú vasárnap, mert továbbra is tart a szurkolók egy részének sztrájkja, amiről nekik is tudniuk kell, hogy teljesen értelmetlen. Szomorú vasárnap, mert bebizonyosodott, hogy már Lipcsei Peti személye is kevés ahhoz, hogy egyesek elássák a csatabárdot. Szomorú volt azért is a vasárnap, mert ismét bebizonyosodott, hogy még mindig nincs csapatunk.

Ezektől függetlenül nem azért adtam a jegyzetem cí­mének Seres Rezső örökzöld slágerét, mert ezzel bármit is üzenni akarnék. Hiszen a sláger az öngyilkosok himnuszává vált, de mi nem dőlhetünk a saját kardunkban még akkor sem, ha a mérkőzés után bizony sokan megtettük volna, ha a szigorú beléptetési rendszer átengedte volna a szamuráj kardjainkat.

Nem tehetjük, mert jövő szombaton újra mérkőzés lesz a Szentélyben. És vajon mi lenne velünk Fradi mérkőzés nélkül?

– lalolib –