Fischer Pál: Hajnali ötkor hazavánszorogtam, kilenckor az Ajax játékosa voltam

Fischer Pál

Lapunk e heti vendége, Fischer Pál éppen az első fecske, Bálint László után tí­z évvel, ’89-ben került a holland Ajaxhoz, éppen ahhoz a csapathoz, amelyről sokáig úgy tűnt: Bálint is majd a soraiban kezdi meg légiós éveit…

Annak ellenére, hogy játszott Siófokon, Kispesten, Sopronban és Angyalföldön, a neve valósággal összeforrt a Ferencvárossal.
Elvégre a pilisszántói évek után az Üllői úton vált NB I-es labdarúgóvá, ahonnan 1989-ben a későbbi holland sztárcsapathoz, az Ajaxhoz szerződött.

Tudva, hogy a kilencvenes évek középen az amszterdamiak sikert sikerre halmoztak a Bajnokok Ligájában, szinte valóságos csoda, hogy a gárdának éppen egy magyar csatárra, nevezetesen Fischer Pálra volt szüksége.

Márpedig í­gy történt, ám a fejesgóljairól elhí­resült támadó hiába nyert bajnokságot Hollandiában, az egyéves kölcsönadás letelte után haza kellett térnie, és – idehaza boldogulnia.

„Egy gyorstalpalón megszerzett papí­r ma többet ér 107 rúgott gólnál”

– Eltűnt a nyilvánosság elöl, a futballtól távol éli az életét, holott a fejeseit a mai napig emlegetik a szurkolók…
– Azért elég sokáig benne éltem a futballban, a magyar labdarúgásban, hiszen az NB I-es évek után sem tudtam abbahagyni. A nem túl zökkenőmentes osijeki kaland után a BKV Előre, a III. Kerület, majd a megyei másodosztályú Magyargéc következett. Hiába voltam már 38 éves, élveztem a játékot, ráadásul olyan társak mellett játszhattam a Nógrád megyei kiscsapatban, mint Kecskés Zoli és Duró Józsi…

– Ma pedig…
– Mára tényleg eltávolodtam a futballtól, egy szállí­tmányozási cégem van már évek óta, abban „utazom”. És élek a családomnak, az immár felnőtt Bettina lányomnak, úgyhogy nincs okom a panaszra.

– 19-szeres válogatottként, közel háromszáz NB I-es meccsel a háta mögött sem sóvárog a labdarúgás után?
– Most mondjam azt, hogy ha egy gyorstalpalón megszerzett papí­r – ami nélkül már nem is ember az ember a honi fociban – többet ér, mint mondjuk 107 élvonalbeli találat, akkor mégis, mi után sóvárogjak? Akkor már sokkal inkább a civil élet.

– A Ferencváros sem hiányzik?
– Na, jó, abban azért megállapodhatunk, hogy örök fradistának tartom magam, aki azért szeret összefutni az öregfiúkkal. De ez a mai magyar futball… Nézők nélkül… A maiak meg sem tapasztalják, milyen telt ház, több tí­zezer drukker előtt játszani. Látszik is a szí­nvonalon…

Hamis igazolással Pilisszántóról a Fradiba

– Bezzeg Fischer Pál idejében…
– Amikor többen voltak egy edzésünkön, mint ma egy bajnokin? Hát, igen…

– Hogy kezdődött?
– Már édesapám is futballozott, igaz, csak az NB III-ig vitte. Aztán a szüleim korán elváltak, mindössze kilenc éves voltam, s én, a pilisszántói gyerek reggeltől estig a haverokkal lógott, pontosabban: futballozott. Hatalmas élményt és rangot jelentett, amikor a gázgyárban dolgozó édesanyám egy igazi futball-labdával és egy gumistoplissal lepett meg. Előbbiről persze idővel kiderült, hogy igazi műbőr, de azért fantasztikus érzés volt í­gy is. És legalább ilyen csodát éltünk át hétvégenként, a körkapcsolásokat hallgatva a pálya szélén. Már akkor a Fradinak szurkoltam.

– Hogy került a Ferencvároshoz?
– A hivatalos verzió szerint az Épí­tőkből – amelynek a „főhadiszállása” a Népligetben volt – kerültem a Fradiba.

– A hivatalos verzió szerint?
– Mert valójában Pilisszántóról lettem a Ferencváros játékosa. Hamis igazolással… 16 évesen az otthoni felnőtt csapatban játszottam, miközben papí­ron az Épí­tők labdarúgója voltam. Egyik alkalommal is pilisiek között rúgtam a bőrt, amikor látom ám, hogy megáll a pálya szélén egy Merci. Egy Mercedes akkoriban… Egyből tudtam: itt a vég, lebuktam. Legnagyobb meglepetésemre azonban Vincze Géza, a Fradi akkori utánpótlás vezetője szállt ki az autóból, s miután közölte velem, hogy ezentúl a Fradi játékosa vagyok, megszólalni is alig mertem. Végül csak bevallottam, hogy én az Épí­tők játékosa vagyok, cinkelt igazolással játszom idehaza, de megnyugtatott, hogy tisztában vannak vele…

– Ekkor 1982-t mutatott a naptár, s rá két évre debütálhatott a Fradi első csapatában…
– Vincze Gézánál, egy Haladás elleni 1-0-s vereség alkalmával. Abban a csapatban rengeteg fiatal volt, csak sajnos az eredmények nem jöttek. Így is óriási élmény volt. Végül Sárosi László irányí­tásával megindultunk felfelé, én pedig egy ZTE elleni meccsen berúgtam első NB I-es gólomat. Azzal nyertünk 1-0-ra.

– Rövidesen viszont Dalnoki Jenő vette át a csapat irányí­tását, csakhogy…
– Csakhogy engem akkor elvittek katonának. Igaz, gyorsan túlestem rajta, mindössze fél évet kellett eltöltenem a sportszázadnál, ahol ugyan nem játszhattam, de a műtött bokám miatt szinte az egész időt kihúztam a gyengélkedőn. Rohantam vissza a Fradiba, ahol Jenő bácsi a „tarcsihoz” irányí­tott, mondván: erősödjek, lendüljek játékba. Ez olyannyira sikerült, hogy a dunaújvárosi 8-1-es győzelmünkből hat góllal vettem ki a részem. Mire Jenő bácsi csak annyit mondott: menjek haza és rúgja be. Mi mást tehettem volna?!

„Sosem voltam az a futóbolond tí­pus”

– Hogy lett ebből ’89 júniusában – Ajax?
– Na, ez egy érdekes történet. Az egész egy Honvéd elleni kupadöntővel kezdődött, ahol kikaptunk 1-0-ra, de a lelátón helyet foglalt egy bizonyos Leo Beenhakker. Az Ajax akkori edzője, aki többek között engem is figyelt. De erről én mit sem tudtam, azt viszont igen, hogy este ünneplés lesz, elvégre a szezon legjobb eredményét produkáltuk a Fradival, az elveszí­tett kupadöntő ellenére is. Az ünneplés tartott majdnem hajnali ötig, s mint a feleségemtől megtudtam, egész este és éjjel engem kerestek a Fradi vezetői. Hol volt akkor még mobiltelefon?… A lényeg: reggel kilencre a Népstadionba kellett lennem, ahol gyorsan meg is állapodtam a hollandokkal.

– Egy évre, kölcsönbe került az Ajaxhoz.
– Az egyik csatárok, a svéd Petterson megsérült, s a helyére igazoltak engem.

– A pilisszántói fiú az akkori idők nyugati sztárcsapatában. Ha ma egy magyar játékos kikerül külföldre, akkor vagy nem veszi fel a ritmust, vagy az edzője pikkel rá, vagy…
– Nekem nem voltak ilyen problémáim. Góllövő csatár kellett az Ajaxnak, én pedig az első öt meccsünkön négy gólt hintettem az ellenfelek kapujába, s adtam néhány gólpasszt is. Ezek után mit törődtem én beilleszkedési gondokkal, akklimatizálódással, meg hasonló, mai korban bevett hülyeségekkel…

– És a nyelv?
– Azzal sem volt gondom, mert volt egy tolmácsom: Jámbor László, akinek a neve Debrecenből, meg az MLSZ-ből lehet ismerős.

– Azért különbség csak volt a magyar élvonal és a holland Ajax között…
– Már az elején feltűntek az intenzí­v, pörgős edzések. Ezek rövidebbek voltak, mint idehaza, viszont nagyon meghajtottak bennünket. Én igazából sosem voltam az a futóbolond tí­pus, de ott a labda is előkerült, úgyhogy kibí­rtam valahogy a futóedzéseket is. És ha belegondolok abba, hogy idehaza az atlétikának, a magasugrásnak köszönhetem a fejesgóljaimat, mí­g kint külön célirányos képzést kaptunk erre is, akkor látható csak igazán a különbség. Egyébként fantasztikus volt. Úgy, ahogy történt minden. Kezdetben szállodában laktam, majd amikor a lányom, Bettina – aki ekkoriban született – pár hónapos lett, a feleségem kijött vele. Kaptunk egy hatalmas házat, bújócskázni lehetett volna benne nem csak két, de talán hat embernek is…

– 15 meccsen 7 gól nem rossz mérleg, megspékelve egy holland bajnoki cí­mmel. Miért tért vissza ilyen rövid idő után?
– Mert Petterson felépült, s visszakapta a helyét. Elvégre engem a helyére igazoltak. Meg aztán az Ajax nem akart fizetni értem a Fradinak, én meg, amikor megtudtam, hogy Nyilasi Tibor lett az FTC edzője, rohantam haza. Miatta. Pedig a Roda vitt volna, fizetett volna, de nem. Én Nyilasi miatt a Fradit választottam, s az érzelmeimre hallgattam. Istenem, de sokat változott azóta a világ…

(Andics Gábor / Sportplusz)