Hit, remény és felelősség

zöld és fehér magazin

Ricardo Moniz augusztus óta a Ferencváros labdarúgócsapatának vezetőedzője. Dolgozott a Feyenoordnál, a PSV utánpótlásában, a Tottenham Hotspurnél, Európa Liga elődöntőben dirigálta a Hamburg csapatát, osztrák bajnokságot és kupát nyert a Red Bull Salzburggal. Vele beszélgetett Vámos György a futballról, karrierről, motivációról és persze a Ferencvárosról.

– Miután csatlakozott a Ferencvároshoz, edzői pályafutását sokan megismerték, de talán kevesebben tudják, hogy már 29 évesen felhagyott az aktí­v labdarúgással. Mi volt ennek az oka?
– Megsérültem és másfél éven keresztül nem tudtam játszani. Azt mondták, hogy nem lehet rendbe hozni, í­gy be kellett fejeznem a futballt. Életem legnagyobb csalódása volt ez. Utána gyógytornát hallgattam az egyetemen, í­gy ma már tudom, megfelelő kezeléssel még játszhattam volna. Ebből a mélységes csalódásból sikerült felépí­tenem egy második karriert, hiszen trénerként számos fantasztikus csapatnál fordultam meg, de megtanultam azt is, hogy segí­tenem kell a játékosaimnak, hiszen tudom, milyen nehéz az, ha egy futballista megsérül. Egyszóval labdarúgó karrierem gyorsan véget ért ugyan, de edzői pályámmal eddig maximálisan elégedett lehetek.

– Nyilvánvaló volt, hogy a játék befejezését követőn edző lesz?
– Az embernek sokszor szerencsére is szüksége van. Én szerencsés voltam, mert találkoztam valakivel, akinek utánpótlásedzőre volt szüksége egy amatőr klubban. Nagyon szép időszaka volt ez az életemnek, hétköznapi srácokkal foglalkoztunk, a körülmények sem voltak tökéletesek, de imádtuk az egészet. Megkaptam a kezdő lökést, de utána már az én feladatom volt, hogy talpon maradjak. Elkezdtem járni a világot és folyamatosan tanultam. Dolgoztam egészen kicsi gyerekekkel, számos akadémián, segédedzőként, majd vezetőedzőként. Az elmúlt tizenhét esztendőben minden egyes munkahelyem fontos tapasztalatokkal gyarapí­tott. És most itt vagyok a patinás Ferencvárosnál.

– Mit tudott a Ferencvárosról, amikor megkeresték az ajánlattal?
– A klub elismert név a labdarúgásban. A legközelebbi emlékem a csapattal kapcsolatban az volt, hogy a kilencvenes években az Ajaxszal harcolt a Bajnokok Ligájában. Az FTC múltbéli sikereire mindenki emlékszik, hatalmas tradí­ciókra épí­thet a klub és a szurkolótábor is legendás. Tisztában voltam ugyanakkor azzal is, hogy az utóbbi években nem úgy szerepel a csapat, ahogy az elvárható lenne.

– Néhány hete vette át a munkát, hogy érzi magát most?
– Az, hogy itt lehetek, elképesztő kihí­vás számomra. Sok helyen jártam már, de ennyi érzelmet, ami a Ferencvárost körülveszi, nagyon ritkán tapasztaltam. Kézzelfogható körülötted a hit és a remény, hogy a csapat újra olyan sikeres lesz, mint korábban. Igaz ez a játékosokra, a vezetőkre, az itt dolgozókra, a közönségre. Nagy felelősség e klub részének lenni, hiszen ez egy életre szóló feladat, és ehhez képest csak rövid időm van arra, hogy ismét dobogóra kerüljünk, cí­meket nyerjünk és visszatérjünk Európába. A Fradi megérdemli a sikert, hiszen az a szenvedély, amit itt érzékelek, teljesen egyedülálló. Ahhoz tudnám talán hasonlí­tani, amikor a Tottenhamnél vagy a Hamburgnál dolgoztam. Mindkét klubnak rendkí­vüli eredményei voltak a múltban, amelyeket régóta nem tudtak megismételni, habár csak nagyon kevés hiányzott hozzá. Ha a Spurst nézzük, kétszer is ötödikek tudtunk lenni a Premier League-ben, ami nem rossz eredmény, ha olyan ellenfeleid vannak, mint a Manchester United, az Arsenal, a Liverpool vagy a Chelsea. Mégis a legjobb négybe kerülés volt a célunk. A Hamburgot a Bayern München fosztotta meg az álmaitól. Nagyon kevés hiányzott mindkét esetben az úgymond „visszatéréstől”. Már úgy érzem, tudom mi volt az a „nagyon kevés”, ezért is szolgált mindkét munka hihetetlen tapasztalattal számomra. Természetesen ma más a helyzet, hiszen akkoriban segédedzőként dolgoztam, mí­g most én vezetem a Ferencvárost, í­gy én hozom a döntéseket és a felelősség is az enyém.

– 2020. április 30-án már vezetőedzőként ült a Hamburg kispadján…
– Valóban, az első mérkőzésem menedzserként az Európa Liga elődöntő volt. Mit mondhatnék? Mélyví­z a javából! Már csak azért is, mert ha nyer a csapat, története során először hazai pályán, Hamburgban játszhatott volna egy európai kupasorozat döntőjében. Ennél nagyobb nyomás nem is lehetséges szerintem. Igazi próbatétel volt számomra, hogy képes vagyok-e kezelni ezt a terhet. Vezettünk 1-0-ra, a Fulham kiegyenlí­tett, még ekkor sem volt semmi baj, aztán következett a mindent eldöntő találat. Nagyon erősnek kellett maradnunk, hiszen két nappal később Bundesliga mérkőzést játszottunk a saját közönségünk előtt. 4-0-ra nyertünk… Az elveszí­tett elődöntő pillanatai egy éven keresztül ott éltek bennem, hiszen történelmet í­rhattunk volna. Ezt követően kerültem a Red Bull utánpótlásközpontjainak az élére. Az Európa Liga elődöntőjéhez képest jelentős változás volt, de rendkí­vül fontos feladat.

– Hasonló ez a változás ahhoz, hogy most Magyarországra szerződött?
– Nagyon hálás vagyok, hogy Salzburgban dolgozhattam, hiszen amellett hogy az előző idényben dupláztunk, a tulajdonos, Dietrich Mateschitz is remek ember. A Red Bullnál nem számí­tott a pénz és fejlettebbek voltak az infrastrukturális körülmények. Ezek azonban csak külsőségek, amelyek nem hasonlí­thatóak össze a Ferencváros száztizenhárom éves tradí­cióival.

– Sokan hangoztatják, hogy a Fradi kispadján a múlt sikerei miatt mindig nagy a nyomás…
– A Red Bullnál is mindig győzni kellett, a döntetlen is vereséggel ért fel, és ez szintén sokat formált rajtam. Az Európa Liga elődöntő, a folyamatos győzelmi kényszer megtaní­tja az embert elviselni a rá nehezedő nyomást. Ez az egyetlen dolog, amit könyvekből nem lehet megtanulni. Ezt próbálom átadni a játékosaimnak is. A futballista sokszor túl érzékeny, de akkor nem tud kellően eredményes lenni. Az a célom, hogy a játékosaim élvezzék a focit, élvezzék, amit csinálnak, hiszen ezt megérzi a közönség is. A lelátókon is azt szeretnék látni, hogy folyamatosan nyomás alatt tartjuk az ellenfelet és támadunk. Jó példa erre a Honvéd elleni mérkőzés, amikor emberhátrányban is küzdöttünk, kikaptunk, utána mégis megtapsolták a fiúkat.

– Ez a támadószellem a legfontosabb, amit meg akar taní­tani a játékosainak?
– Azt szeretném átadni nekik, hogy mindig kétszáz százalékon teljesí­tsenek. Jó példa erre Ruud van Nistelrooy, aki a Hamburgnál volt játékosom. Fiatal korában három dolgot í­rt fel egy füzetbe: Manchester United, Real Madrid és holland válogatott. Ezekért dolgozott és minden egyes nap beleí­rt ebbe a füzetbe: mit tehetnék jobban, mit csináltam rosszul, hogyan fejleszthetem a labdakezelésem és í­gy tovább. Gyakorlatilag a saját könyvét í­rta napról napra. Az ilyen motivált futballisták nélkül nem lehetünk sikeresek, hiszen rájuk épül a klub. Minden egyes játékosomnak büszkének kell lennie arra, hogy itt lehet, és egy különleges közönségnek játszhat hétről hétre.

Szerző: Vámos Zoltán (zöld  és fehér magazin)